Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Egyikük kuncogni kezdett, engem meg a hisztéria kerülgetett.
Eszembe jutott, mit mondott Caterina arról, hogy Thamuz liai
gyermekrablásokban vesznek részt. Profik voltak, meg kell hagyni.
Megpróbáltam ugyan kiszabadulni a szorításukból, de hiábavaló
erőfeszítésnek bizonyult, és én is kezdtem elfáradni. Nem volt
akkora testi erőm, hogy szembeszálljak velük. Az agyamat kellett
használnom.
Önvédelmi oktatóim kemény kiképzést adtak ugyan, közben
azonban vigyáztak, nehogy fájdalmat okozzanak. Thamuz fiainak
nem voltak ilyen fenntartásaik. Ujjuk belém vájt, karmoltak, ahol
értek. Mikor védekezni próbáltam, ők sem kíméllek: ütöttekvágtak,
a hajamnál fogva rángattak. Közben végig vigyorogtak, és a
szemük csillogott az örömtől.
Mikor már nem rúgkapáltam tovább, arccal az ágyra löktek és
mindketten lefogtak. Totál kivoltam. Folyt rólam a veríték, és
hangosan jajgattam, mert még így, félig öntudatlan állapotomban
is féltettem az életemet.
– Mit akartok? – hörögtem zihálva.
– Megjáratunk kicsit, chica 1 – súgta fülembe az egyikük.
1 Kislány, spanyolul.
Akkor a hercegek elé visznek, gondoltam. Pharzuph pedig
kiszagolja, hogy még szűz vagyok. Trénereim mindig
figyelmeztettek, ne hagyjam magam másik helyszínre átvinni. Újra
erőt vett rajtam a pánik, és ismét hadonászni kezdtem. Hiszen
mindössze a másik zsebemet kellett volna elérnem… pár ujjnyira
volt csupán.
Ekkor azonban megragadott az egyikük, és arcomat a
matracba nyomta, olyan erővel, hogy alig kaptam levegőt. A másik
eközben vadul csépelte a vállamat és a hátamat. Mikor öklével a
lapockámba vágott, és az megreccsent az ütés nyomán, a matrac
elnyomta sikolyomat.
Istenem, atyám! Iszonytató, soha nem tapasztalt fájdalom
hasított a vállamba. Levegőt sem kaptam, most, hogy arcomat az
ágynak nyomták. A következő pillanatban azonban megszűnt a