Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Odarepülök hozzád segíteni.
Na, ez már kevésbé tetszett.
– Ne fáraszd magad. Különben is utoljára megfogadtad, hogy…
– Nem fejeztem be a mondatot. Kijelentette ugyanis, hogy még
egyszer nem indul útnak velem semmiféle ügyben. Túl sok volt
neki, ami közöttünk történt azon a télen, és Kaidan féltékenységi
rohamából sem kért többé. Ha így is volt mindez, nem akartam
hangosan kimondani.
– Rég volt az már, Anna. Sok minden megváltozott azóta.
– Nem félek Maréktől. Nem tűnik túl ijesztőnek…
– Csakhogy együtt lóg Thamuz fiaival meg Jezebet lányával.
– Huh! – Jeges félelem markolta meg a szívemet. Ez másként
hangzott. – Tudod, hol vannak?
– Észak felé tartanak, akárcsak te, már a legutolsó
suttogójelentés szerint, amelyik rólad szólt.
Libabőrös lettem a félelemtől.
– Honnan tudod mindezt?
– Apám meghagyta a tesóimnak, hogy készüljenek fel, mert
szükség esetén be kell segíteniük a felkutatásodba. A hercegek
óriásokkal vadásszák le a gyanús alakokat. Felteszem, abban
reménykednek, hogy amennyiben összecsődítik az óriásokat, ki
tudják válogatni közülük a vétkeseket.
Ennek volt értelme. Az óriások általában tartottak egymástól.
Megnéztem a következő útjelző táblát.
– Észak-Karolinában vagyok, Mooresville-nél, az I-77-esen.
Küldök egy SMS-t Maréknek, és megkérdem, találkozhatunk-e
négyszemközt.
– Jaj, ne! – Kope hangja olyan ijedt volt, hogy
elgondolkoztatott, mekkora butaságot is tervezek. Az ösztöneim azt
súgták, hogy Marek bajt hozhat rám. Mi van azonban akkor, ha
nem.
– Megígérem, hogy nagyon elővigyázatos leszek. Majd valami
földszintes motelszobában szállók meg, ahol elslisszolhatok a
kertre nyíló ajtón keresztül, amennyiben bárkit megpróbál
odacsődíteni.