Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

körbepillantottam, nem köröznek-e körülöttem suttogók, és
megindultam Jay háza felé.
A szülei munkában voltak. Hallottam, hogyan veri a
billentyűket a számítógépén. Az ajtaja nyitva volt, ezért kopogtam,
majd bekandikáltam rajta.
– Szia – üdvözöltem.
Mosolyogni próbált, de szemlátomást izgatott volt.
– Azt hiszem, találtam valamit, noha nem igazán tudom,
elvállaljam-e. Én…
Ujjamat a számra téve, hogy ne beszéljen hangosan, a tollára
mutattam az íróasztalon. Kézbe vette, majd ezt írta a
macskakaparásával: Van egy atlantai templom, ahol éjjeliőrt
keresnek szállás fejében.
Éjjeliőrt? – firkantottam le én is.
Vállat vont; sokkal bizonytalanabbnak látszott, mint máskor. A
papír fölé hajolt, és tovább körmök: Fel kell adnom a DJ-skedést,
mert azt csak éjszaka folytathatnám, de semmi okosabb nem jut az
eszembe. Söprés közben cipekedhetem is.
Aláhúztam a cipekedhetem igét, és kérdőjelet biggyesztettem
mellé.
A számítógép képernyőjére mutatott, amit megtöltöttek az
ilyen-olyan babahordozók. Meglepetésemben elbőgtem magam.
– Ugyan már, ne csináld! – szólt rám szelíden.
Letöröltem a könnyeimet. Annyi minden mondandóm lett volna
egyszerre a számára. Például, hogy mennyire büszke vagyok rá.
Hogy mekkora szívás ez a helyzet, és hogy mennyire együtt érzek
vele. De nem szorult rá a sajnálatomra. Noha aurája alján a
szomorúság sötétkékje és az aggodalom szürkéje terjengett, a
többit a szeretet halvány rózsaszín örvénylése töltötte ki.
Nem csoda, hiszen hamarosan apa lesz. És noha volt mitől
tartania, készült erre a szerepre. Halálra rémített a gondolat, hogy
bármi rossz történhet vele. Atlantában maradni nem volt túl
biztonságos sem neki, sem a gyereknek, mégsem vitt rá a lélek,
hogy eltanácsoljam a szülőhelyéről.