Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Caterina erre nevetni kezdett, de hamar abbahagyta, látva,
hogy Marek kezembe nyomja a kulcscsomót. Hitetlenkedő
pillantást vetett rá.
– Hiszen még nem válaszolta meg a kérdéseinket!
– És nem is fogja, miután ellenségként kezelted.
Megsajnáltam Mareket. Nem lehetett könnyű dolga ezzel a
kiscsajjal.
Végül kinyitottam az autót, majd behajítottam az utastérbe a
hátizsákomat.
– Sok szerencsét – szóltam még oda Maréknek, aztán
villámgyorsan beszálltam, magamra csaptam az ajtót, és
beindítottam a motort.
– Várj! – kiáltotta megrettent arccal. – Ne menj még el!
Mégis mire számított, mikor nekem adta a kulcsot? Caterina
a kocsi elé vetette magát, én azonban nagyobb sebességbe
tettem a járgányt, mire ő félreugrott, én meg elhajtottam.
Szegények, tuti, hogy a hercegek pokollá teszik az életüket, amiért
elengedtek.
Az első piros lámpánál kinyitottam a hátizsákomat, és
kitapogattam a kardmarkolatot. Ekkor nyugodtam csak meg
igazából. Küldtem egy SMS-t apunak az egyezményes kódunkkal:
A411. Megpróbáltam kihallgatni, mit beszél egymás között a két
óriás, de mindketten hallgattak. Azt sem tudtam, követnek-e vagy
sem. Nehezen azonosítottam a kocsijuk keltette zörejeket a
forgalom áradatában. A biztonság kedvéért vagy három órán
keresztül vezettem egyfolytában, amíg totál ki nem merültem.
Ezután beálltam egy szupermarket parkolójába, és a
hátizsákomat használtam párna gyanánt. Apu nem üzent vissza.
Aznap éjjel folyton magam előtt láttam Mareket, ahogy szomorúan
néz utánam. Egész pontosan mit sajnálhatott? Vajon
szövetségesünk vagy ellenség? Nem tudtam, de elhatároztam, hogy
kiderítem.