Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

A francba ezzel a két lábon járó hazugságdetektorral! Minden
szavamat alaposan meg kellett fontolnom a jelenlétében.
– Oké, akkor nem sajnálom, és kész.
– Semmi gond, Caterina – lépett közbe Marek, és rám
mosolygott. – Elvégre nem róhatod meg, amiért nem borul a
nyakunkba.
Sokatmondóan nézett rá, mintha azt mondaná: Nyugi, még
megijeszted. Caterina a szemét forgatta, de azért megindult a
folyosón a kijárat felé. Katonás keménységgel lépkedett fekete
nácijában és végig gombos fehér blúzában.
– Gyere akkor! – szólt rám nyersen.
Marek bocsánatkérő pillantást vetett felém, és előreengedett.
Mentemben többször gyanakodva visszanéztem rá a vállam fölött.
Mivel sort volt rajtam, a kardmarkolatot a hátizsákomban őriztem.
Nem akartam a közelében tudni egy tolvaj ragadós kezét.
Mikor lelassultam a kijárat közelében, hátulról nekem jött.
Halkan felsikoltottam, és szembefordultam vele. A vállamnak
támaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát, úgy kellett
félrelöknöm a karját a könyökömmel.
– Ezer bocs – motyogta ártatlan képpel. Zsebre vágta a kezét,
és az egyik hotelszoba előtt heverő újság felé biccentett, amely egy
nagy atlantai zálogház kirablásáról adott hírt. – Izgi egy szalagcím
– mondta.
Nem igazán tudtam, mennyire hihetek neki. Előre vettem ezért
a hátizsákomat, és kinyitottam a bejárati ajtót. Mikor sikerült
kitapogatnom a hátizsák alján a kardmarkolatot,
megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Odakint sötét volt, de továbbra is a nappali fülledtség ülte meg
a levegőt. Nem indultam el a kocsim felé, ehelyett megálltam egy
pázsitsávon a hotel közelében, ahol az ablakokból sem láthattak
ránk. Itt szembefordultam látogatóimmal. Újra visszacsúsztattam
a hátizsákot mindkét vállamra, felkészülve az eshetőségre, hogy
verekednem kell. Magamban fohászkodtam, hogy ne kerüljön rá
sor.