Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Látom rajtad, mennyire félsz – nézett fel rá Marna. –
Ugyanakkor boldog is vagy. Ahogyan én is.
– Látod ezt? – kérdezte Jay.
Marna elhúzódott tőle, és ujjait végigfuttatta a mellkasából
áradó derengésen.
– Az aurádon látom.
Jay kérdő pillantást küldött felém.
– Színek formájában látjuk az érzelmeket – magyaráztam.
– Anna át is érzi őket – toldotta meg Marna. – O más, mint mi,
többiek.
Jay kérdőn felvonta a szemöldökét, mire megvontam a vállam.
Odajött hozzám és átölelt, ezúttal óvatosabban, mintha törékeny
lennék. Én azonban alaposan megszorongattam, amíg csak nem
viszonozta a szorításomat. Nem akartam, hogy mostantól másként
bánjon velem.
Elhúzódott, és tüzetesen szemügyre vett, mintha most látna
először.
– Mindvégig… hmm… láttad ezt? És természetfeletti
képességeid is vannak?
Lesütöttem a szemem, hiszen alaposan meggyűlt a bajom
kiélesedett érzékszerveimmel.
– Nincs nálunk sem kolbászból a kerítés – mondtam. – Mindig
is rühelltem ezt a képességemet, és máig bajlódom vele.
– Na és Kai? – kerekedett el Jay szeme. – Apáááám, ő is olyan,
mint ti!
Hát igen.
– Már mindent értek!
Újra visszaült az ágyra Marna mellé. Kezük nyomban
összekulcsolódott.
– És mitől vagy te más, mint a többiek? – tette fel a kérdést
Jay.
– Az ő édesanyjuk ember volt, az enyém viszont őrangyal. Ezért
érzem meg a kisbabákat akkor, amikor az óriások és a hercegek
nem. Ez ugyanis angyali adottság.