Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Mindössze tizennyolc voltam, a hamis személyimmel azonban
bármikor szeszhez juthattam. Unatkoztam, magányosnak éreztem
magam, és tűkön ültem, alig várva, hogy apu jelt adjon, szabad a
pálya, beköltözhetek a Virginiai Műszaki Egyetemre.
Egyik nap, mikor a hotelszobámban ültem, és egy jó fej
földönkívüliről olvastam – egyedül a könyvekbe tudtam
maradéktalanul belefeledkezni ebben a nyugtalan lelkiállapotban –
, meglepetten láttam meg a mobilom kijelzőjén Ginger számát.
– Veled van? – kérdezte magából kikelve. Nyilván a tesóját
kereste rajtam.
– Nem, nincs velem.
– A francba! Meglépett, mikor az Államokba értünk.
Letettem a könyvemet, és felültem az ágyban.
– Itt vagy te is?
– Nem, Newarkban vagyok, a világ leglerobbantabb repterén.
Lennél szíves utánajárni, nincs-e Marna a drágalátos barátoddal?
Ha igen, kérlek, hívj vissza azonnal!
– Oké.
Bontottuk a vonalat, én pedig felhívtam Jay-t. Hosszan
kicsöngött a telefonja. Azt hittem, a hangposta jelentkezik be ezek
után, de ő volt az, személyesen.
– Mizujs, csajszi?
– Veled van Marna? – kérdeztem.
– Oöö… – nyökögte, majd elhallgatott.
– Ezt igennek veszem – sóhajtottam. Nem volt ez jó sehogyan
sem.
A háttérben hallani lehetett Marna morgolódását.
– Mondd meg a nővéremnek – hörögte –, hogy a reggeli
felszállásnál ott leszek.
– Mindössze tudni akarta, hol vagy – mondtam.
– De így valósággal megfojt. Nem vonhat mindig kérdőre!
– A mindenit, hogyan hallhatjátok egymást, mikor én beszélek
a készülékbe? – ámult el Jay.
Erre mindketten elhallgattunk.