Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Közben folyamatosan lestem, nem követnek-e a
démonszellemek.
Felhívott Veronica, nem akarok-e lógni vele, de azt mondtam,
nem érek rá. Túl friss volt az emlék a kocsimba telepedő
suttogóról. Megígértem, hogy még mielőtt útra kel öt nap múlva,
összefutunk. Reméltem, hogy állni tudom a szavam.
Egyre jobban beparáztam. Apu nem hívott, és
szellemszövetségesét, Azaelt sem küldte el hírvivőként. Utáltam ezt
az idegtépő várakozást. A harmadik nap végére tövig rágtam a
csinosan manikűrözött körmeimet. Naponta meglátogatott egy
suttogó. Napról napra rám talált egy, lecsapott rám, majd miután
tett néhány kört, elrepült; mintha csak a hollétemet ellenőrizné. Az
egyedüli jó az volt ebben, hogy amint rám leltek, nyomban le is
koptak.
A negyedik napon a napi ellenőrzést letudva meglátogattam
Veronicát.
– Nem maradhatok sokáig – mondtam. A szobája tele volt a
csomagjaival, és a széthagyott holmija is küszöbönálló költözésről
árulkodott. Megsajdult a szívem erre a látványra.
Barátnőm mellkasát vékony pólyaként a szomorúság mélykék
pántja vette körül. Mindezt az izgatottság narancssárgája és az
idegesség szürke foltjai tarkították. Érdekesek az érzelmek.
A kezéért nyúltam. Elfogadta kinyújtott kezemet, és lenézett az
ujjaimra.
Mit műveltél a körmeiddel?
– A… ideges voltam kissé.
– Pfuj, Anna! Legalább lereszelhetted volna őket. Megcsináljam
neked? A régi szép idők kedvéért?
– Kösz szépen – mondtam.
Sűrű, sötétbarna haját nemrég vágatta és beszáríttatta az álla
vonalában. Elnéztem hibátlanul kihúzott szemét és görögös,
enyhén hajlott orrát; mintha csak emlékezetembe próbálnám vésni
a vonásait.
Letelepedtünk a padlóra a körömápoló-készletével.