Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Kaidan átkarolta a vállamat a kanapén. Szorosan mellé
bújtam, és megfogtam a kezét. Most először vállalhattuk nyíltan a
szerelmünket. Fura érzés volt. Felmosolyogtam rá. Fiú, ez nem
semmi!
Mind együtt voltunk, és éltünk. Nehéz volt elhinnem, hogy
apáink viszont egyszer és mindenkorra eltűntek a föld színéről.
– Mit jelent ez, Anna? – nézett Blake a démonjelemre. –
Teljesen fehér lett.
– Nem tudom – mondtam. – Jó, imádkoztam, hogy az összes
élő vagy holt óriás ugyanúgy a mennybe juthasson, mint bármely
földi halandó.
Blake bólintott, aztán felállt, a minifrigóhoz ment, kinyitotta, és
néhány kisméretű pezsgős üveget vett elő.
– Mi lenne, ha ünnepelnénk? – nézett körbe a jelenlévőkön.
Ami azt illeti, meglepődtem, hogy helyettük szerettem volna kiinni
az üvegek tartalmát meg még egy csomó mást is. Blake
sokatmondón nézett rám. – Érzel valami változást, Anna?
Ajkamba haraptam, lesütöttem a szemem, és megráztam a
fejem.
– Minden maradt a régiben.
– Ha engem kérdezel, haver, elmondtam volna helyette –
morogta Kaidan, mire Jay és Blake felnevetett.
– Én is látom még az érzelmi kötelékeket – szólalt meg Marna.
Ginger buzgón bólogatott.
Ahogyan én is olvastam az aurákban, és az őrangyalokat is
érzékeltem.
Eszerint démonkésztetéseink velünk maradtak, csupán az
öröklött szégyen múlt el tőlünk, ami örök időkre elátkozott volna
minket. De hát erősek voltunk, bebizonyítottuk, ellen tudunk majd
állni a hajlamainknak.
Elcsöndesedve figyeltük, hogyan teszi vissza Blake az italokat a
frigóba. Hirtelen másra gondoltam. Nem akartam ugyan felhúzni
magam, és betegesnek is tűnhetett a kíváncsiskodásom, mégis
pontról pontra tudni szerettem volna, min ment keresztül Patti.
– Jay, hogyan történt? – kérdeztem meg halkan.