Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Az ajkamba haraptam, és hallgattam. Mit is mondhattam volna
erre?
Caterina döbbenten meredt a démonjelemre.
– Az enyém is…
– Fehér lett – nyugtattam meg.
– Mit jelent ez?
Ezen elgondolkoztam, mielőtt feleltem volna a kérdésére.
– Azt jelenti, hogy nem okvetlenül jutsz pokolra halálod után.
Nem hordozod magaddal az apádra nehezedő átkot. Te magad
döntheted el, hogyan élj ezek után. Szabad vagy.
Most még ijedtebbnek és gyerekesebbnek látszott. Szegény,
soha másról nem hallott eddig, csak a gonoszságról.
– Hová mész most… Caterina?
Tanácstalanul nézett körül.
– Gyere velem!
A hang irányába fordulva Gingerrel találtam szemben magam,
aki most Caterinát nézte.
A kislány szeme elkerekedett meglepetésében, és a fejét rázta.
– Nem. Megállok én a magam lábán.
– Egy frászt! – lépett közelebb Ginger. Félresimította Caterina
haját a válláról, mire a kislány ijedten hőkölt hátra. – Ne félj, soha
nem ütnélek meg. De hazudnod sem szabad nekem. Csak semmi
svindli, értetted?
Caterina bólintott, és lesütötte a szemét. Ginger nem bánt vele
túl kesztyűs kézzel. Most is ugyanolyan nyers és őszinte volt, mint
mindig. Jól kijönnek majd egymással, gondoltam.
– Hány éves vagy? – kérdezte Ginger.
– Tizenhárom.
– Tudok egynémely disznóságodról – mondta Ginger. – Nekem
is van pár a rovásomon. Mostantól azonban minden másként lesz.
Na, áll az alku? – nyújtotta a kislány felé a kezét.
Caterina a kezére meredt. Annak alapján, amit róla eddig
megtudtam, nem tartottam valószínűnek, hogy kezet ráz
Gingerrel. Csakhogy az emberek tele vannak meglepetésekkel.
Mert igenis ez történt.