Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy kérnem kell még
valamit, aminek semmi köze a próféciához. Még hangosabban
beszéltem, mert a föld fenyegetőn felmorajlott alattunk.
– Teljes szívemből kérem, hadd tisztuljon meg az óriások lelke
a démonszennytől, mind itt a földön, mind azok számára, akik
előttünk éltek itt. Kérlek, adj nekünk esélyt a megváltásra!
A föld vadul felhördült erre, a terem inogni kezdett, és ferdén
félrebillent. Mind hanyatt vágódtunk. A Kard kirepült a kezemből,
és lángpengéje azon nyomban kialudt. A padló óriási hasadéka felé
gurult, amely az imént nyílt meg előttünk. A borszékek és asztalok
szerterepültek a teremben. A sötét szárnyú, bukott angyalok
visítva, csapdosva szálltak elő földi porhüvelyükből, majd elnyelte
őket a szélesedő szakadék. Néztük, hogyan rángatják ki
láthatatlan kezek Pharzuph lelkét fess, fiatal testéből, és hogyan
szívja őt is magába a mélység. Kaidan döbbenten bámult az apja
után.
Ekkor angyali seregek ereszkedtek le közénk a szélrózsa
minden irányából; fenséges, gyönyörű lények. A még színen
maradt fekete angyalok utat adtak nekik. Óriási fehér felhő szállta
meg a fényben úszó termet; el kellett takarnunk szemünket a
kezünkkel, olyan vakítóan világos volt. Betöltött a béke és a
teljesség érzése, és szívemet eltöltötte a lehető legtisztább,
legéteribb szeretet.
Ahogy a félrebillent padlón kuporogtam, hangot hallottam.
– Minden jól van.
Apámhoz fordultam, aki mellettem állt. A sötét lelkekre
mutatott, akik most változtak át feketéből szürkére, majd
szürkéből szemkápráztató hófehérre, és lassan a fejünk fölé
emelkedtek. Utoljára néztünk egymásra apuval.
– Jól csináltad, kislányom! – Mennie kellett. A nyakába
borultam. Hálásan rám mosolygott, aztán elengedett. Dromedár
lelke is az égbe szállt a többiekkel. Ez a ragyogó lélek csapkodó
szárnyakkal elsuhant még a fejem felett.
– Viszlát – suttogtam. De nem kellett szomorkodnom, hiszen
tudtam, hogy idővel újra találkozunk, és addig is Marianthával