Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Pharzuph rohant felém parázsló vörös szemmel és
összekócolódott hajával. Kaidan felemelte a karját, ám még mielőtt
felé célozhatott volna a késével, apu a földre rántotta Pharzuphot.
Ott már a gégéjét szorongatta. Kaidan melléjük térdelt.
– Vége a játéknak, apám. Ez az utolsó lehetőséged, hogy
megbánd bűneidet. Kérlek, vedd fontolóra – mondta.
– Nem fogok hason csúszni a Teremtő lába előtt! – hörögte
fuldokolva Pharzuph.
Totál szívás lehetett ezt hallania Kaidannak az apja szájából.
Most rám nézett, fájdalmas, ám elszánt tekintettel, és bólintott,
hogy mondjam csak tovább. Pattire és Marianthára gondoltam,
meg arra a sok-sok szeretetre, amiben életem során részem volt. A
továbbiakban a szeretettől szólottam:
– Megbocsátásért esedezem ama lelkek számára, akik egykor
elárultak, most azonban megtérnének Hozzád. Engedd vissza őket
hazájukba, jogos örökükbe. Azokat a szellemeket viszont, akik
továbbra is gyűlöletben égnek, taszítsd a pokol fenekére…
A termet hátborzongató visítozás töltötte be. Lekuporodtam
ijedtemben, de a Kardot a magasba tartottam. Ekkor átjárt a
melegség és könnyedség mindent átható érzése. Az eddig
félhomályos helyiség lassan kivilágosodott.
Működik! – morogta Kaidan. – Csináld tovább!
Kobal tört elő a tömegből, és fogát vicsorítva, nekibőszülten
rontott rám. Blake és Kopano azonban lekapcsolták, és a földre
teperték. Marek megállt fölötte, és pisztolyát a képébe nyomta.
Még hangosabban és sietősebben imádkoztam. Ahogy a szavak
elhagyták a számat úgy éreztem, hogy varázslat száll ránk. Hogy is
magyarázzam? Mintha valami ősi, titokzatos erőt idéztem volna
meg. Igen, tudtam már, hogy a mai éjjel igazság tétetik: a jók
jutalmat kapnak, a gonoszak pedig megbűnhődnek.
– Kérlek, Uram, távoztasd el a földről az összes démont! –
folytattam imámat remegő hangon, mégis hangos szóval.
Ekkor valami más is remegni kezdett. A talaj a lábunk alatt.