Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

valaminek, ami végleges helyükre juttatja a bukott angyalokat,
csakhogy mi az? Nekem magamnak mindössze két fegyver állt
rendelkezésemre: a hit és az ima. A hitemet az imént tették
próbára. Maradt tehát az ima. Csupáncsak ennyit kellene tennem?
Egyszerűen kérni az eget? Túl egyszerűnek tűnt. Különben is,
nemegyszer bebizonyosodott a múltban, hogy hiába kértem.
Viszont már csak erre számíthattam a fegyvertáramból.
Az óriások egyenként nyírták ki a hercegeket. Közben őket is
szép számmal levágták, lelőtték vagy lefegyverezték és foglyul
ejtették. Egy újabb lövéssorozat után hallottam, amint Zania
felsikoltott.
Kopano bukott a földre. Zania a mellkasára tapasztotta a
kezét, amely csurom vér lett.
– Nem! – sikoltottam fel, és futni kezdtem feléjük, de Kaidan
visszahúzott.
– Nem kapcsolódhatsz be a küzdelembe! – mondta.
Kope ott hevert magatehetetlenül a káosz közepén.
Sonellion dühöngő bikaként csörtetett át a tömegen, és
egyenesen felém tartott. Támadó állásba helyezkedtem, hogy
fogadjam a rohamot. Amint Sonellion egy méterre ért tőlem, apu és
Kaidan rontott rá oldalról. Kirúgták alóla a lábát, én pedig
mellkasába mártottam a Kardot. Sistergő, sötét pára gomolygott
elő a sebből. Sonellion mellkasa hangos fúj tatással összeesett,
miután a lélek elhagyta.
Felkeltem mellőle, és Kopano felé kémleltem. Elszorult a
szívem, mert láttam, hogy nem lélegzik. Alocer is átverekedte
magát a sokaságon, és Zaniával szemben a fia mellé roskadt.
– Még nem jött el az ideje – rázta meg hevesen a fejét.
Ami ezután következett, az mindenkit meglepett. A harcolók
fele abbahagyta a küzdelmet, úgy nézték, hogyan hagyja el Alocer
lelke a testét. Korábbi porhüvelye élettelenül csuklott össze,
mintha szívrohamot kapott volna. Sötét lelke Kopano fölött
körözött, majd lassan alászállt, és beférkőzött fia bőre alá.
Megszállta Kopanót.