Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Nem! – állt elém Alocer. – Csak a testemen keresztül férhettek
hozzá.
Térj észre, Alocer! – próbált a lelkére beszélni Astaroth. –
Tényleg azt akarod, hogy az angyalok egy örökkévalóságon át
lesajnáljanak titeket?
– Méltányos elbánásban lesz részünk, ha visszatérünk. Ezt
mindannyian tudjuk – kelt Alocer pártjára Jezebet.
– Belőled most azok a fránya női hormonok beszélnek, Jez –
markolta meg a sliccét Sonellion. – Növessz újra farkat, akkor
majd megjön az eszed.
– Világosabban átlátom a világ dolgait ebben a testben, mint
amikor farkam volt – nézett rá megsemmisítőén Jezebet.
Sonellion visszavicsorgott rá.
– Elég legyen ebből! – avatkozott közbe apu. – Tökkelütött
idióták voltunk, mikor abban reménykedtünk, hogy legyőzhetjük
Őt. Még nagyobb ostobaság azt hinni, hogy erre valaha is sort
keríthettek a jövőben.
– Ne hallgassatok ezekre az árulókra! – kiáltotta Rahab.
Ez már a zűrzavar csúcsa volt. Két ellenséges tábor nézett
egymással farkasszemet. Ide-oda villant a szemem, lesve, ki ránt
először fegyvert. Zakók és nyakkendők repültek a padlóra. A tíz
hercegből mindössze hárman álltak mellém, aput is beszámítva.
– Fegyverezzétek le őket! – kiáltotta az óriásoknak apám.
Sonellion acsargó harci kiáltást hallatott, és Alocerre rontott.
Láttam, amint mögötte Pharzuph és mások fegyvert rántanak.
Lövések dördültek, miközben óriás szövetségeseink tömege
előrenyomult. Nem tudtam átlátni az elkövetkező kavarodásban,
hogy ki hol harcol.
Kaidan és apu azonban nem távozott el mellőlem. Újabb lövés
dörrent. Jezebet közvetlenül előttem a karjához kapott, és gyilkos
pillantást küldött Kobal felé. Nyomban ezután Kopano lerántotta a
padlóra.
Ütöttem-vágtam az elém kerülő szellemeket. Minden túl
gyorsan történt, és a termet hangos kiáltások töltötték meg.
Magamban sietve végigvettem, mivel támogat még Isten. Kell lennie