Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Apa! – üvöltött fel az egyik fia. Ránéztem. Ő is meg a testvére
is rám vicsorította a fogát.
Ne álljatok bosszút apátokért! – szuggeráltam őket fennhangon.
Nem muszáj az ö példáját követnetek.
Megdermedtek a szavamra. Lihegtek a felindulástól.
Sietve az óriásokhoz fordultam, még mielőtt a hercegek
ellenünk fordulhatnának. Sejtettem, hogy többüknél pisztoly van,
de egyik sem mert érte nyúlni. Tudták, hogy létszámfölényben
vagyunk, és nem akarták felhívni magukra a figyelmet.
Tekintetükkel azonban minden mozdulatomat követték, miközben
feléjük fordítottam a Kardot, és az óriásokhoz intéztem szavaimat.
Egész testemben reszkettem, hangom azonban szilárdan csengett.
– Először fordul elő, hogy szabadon választhattok – kezdtem a
beszédemet. – Félrevonulhattok a küzdelemtől, de csatlakozhattok
is hozzánk, hogy szembeszálljunk a hercegekkel. Bármi mellett
döntőtök is, apáitok még ma éjjel eltávoznak a földről, és
megszabadultok tőlük. Kezetekben a döntés.
Az óriások népe felmorajlott. Közel a felük oldalra, a hátunk
mögé menekült, ahol nem érhették el őket a hercegek. Nem
kárhoztattam őket, amiért ki akarnak maradni az elkövetkező
ütközetből. Örömmel láttam, amint az egyik legidősebb nő maga
után vonszol egy ifjoncot. A bárpult mögé húzódtak, és
lekuporodtak a védelmében.
A többi óriás előbb a hercegekre nézett, aztán egymásra,
mielőtt döntöttek volna. Egyenként sorakoztak fel vagy mögöttem,
vagy mögöttük. Tbamuz fiai, Caterina és még körülbelül húszán a
hercegek mellé tömörültek. Legalább harmincan viszont mögém
gyűltek. Mi voltunk többen, abban a pillanatban azonban nem
azon járt az eszem, hogy ennek is örülhetnék.
Patti teste véres kupacként hevert előttem.
– Apu – suttogtam.
Egy szó nélkül Pattihez lépett. A hercegek dühösen
rávicsorogtak, de nem merték megállítani, mikor jókora karjába
vette, és odahozta hozzám a haldoklót. Mellkasa szaggatott