Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Apu pupillája kitágult a rémült döbbenettől.
Ginger a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy sikolyt.
– Hol van Jay? – suttogta Marna magából kikelve. Hiába
néztem azonban körbe, sehol nem láttam. Őt akkor nem hurcolták
ide.
Szorosabban markoltam meg a Kardot, miközben szélsebesen
járt az agyam, hogyan mászhatnánk ki ebből a helyzetből. Engedd
el! – parancsoltam telepatikusán Rahabra. Felém fordult, hideg,
gyűlölködő tekintettel.
– Te próbálsz újra szuggerálni? Lehet, hogy ezeknél a hitvány
óriás senkiháziaknál beválik a trükköd, nálam azonban nem! –
Csillogó szemmel tárta elénk alávaló tervét. – Vannak földi
halandók, akik sem a haláltól, sem a szenvedéstől nem félnek,
amíg róluk magukról van szó. Ám ha a szeretteik halálát vagy
kínjait kell végignézniük, akkor… ugye, megrendül a hitük. Vagy
éppenséggel semmivé foszlik. Nos, te is közéjük tartozol, Anna?
Vajon te is gonosszá válsz, ha végignézed ennek az asszonynak a
kivégzését? Meginog-e a hited, amikor látnod kell, hogy dicső
megváltód őt elfelejti megmenteni?
A legszívesebben sikoltozni vagy sírni kezdtem volna. Ne Patti
legyen a tét! Nem akartam ezt a próbát. Magamban buzgón
fohászkodtam, jelenjen meg megint az angyalsereg, mint a
múltkor. Erre az égbekiáltó aljasságra nem kerülhet sor! Patti nem
ezt érdemli. Ez nem igazság!
Láttam, hogy Kaidan alig észrevehetően jelt ad az oldalamon.
De egyetlen angyal sem jött a segítségünkre. A frász
kerülgetett. Eddig a hitem volt a pajzsom ellenük. Ha most
megkínozzák Pattit, minden erőmtől megfosztanak. Lángoló nyilat
lőnek ki rám.
Jobb szerettem volna valódi nyilat.
Nem ölhettek embert – hebegtem utolsó érvként. Tudtommal ez
volt az egyetlen „szabály”, amit tiszteletben kellett tartaniuk.
– Drágám, ez háború! – nevetett ki Rahab. – Erre az esetre nem
vonatkoznak a békeidők tilalmai.
– Légy erős, Anna! – bátorított apu.