Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

gomolygó felhőjén. – Benneteket átejtettek. Ezúttal is. De nincs idő
ezen rágódni, döntenetek kell, még ma éjszaka…
– Vajon miért állunk itt ilyen bambán? – szakított félbe Rahab
vérben forgó szemmel. – Miért hagyjuk, hogy ez a silány kis
óriáslotyó megossza hős sorainkat? – csuklott el a hangja a
méregtől. – Miért remegünk egyetlen kard láttán, ami egy csitri
kezében van?
Válaszul újabb kiáltások hangzottak fel.
– Öljük meg! – bömbölte Thamuz, és felém rontott.
– Hagyjuk, hadd beszéljen! – tolta félre Jezebet. Ez a nő
erősebb volt, mint amilyennek látszott.
– Ezek itt urunkat káromolják! – rikkantotta valaki.
– Mi van azonban, ha igazat szólnak? – tétovázott Melchom.
– Javaslom, vessük alá próbának a lányt – mondta Rahab,
mire a terem elcsöndesedett. – Csak akkor kaphatott ilyen
horderejű feladatot, ha a hite megingathatatlan. Amennyiben
mégis megrohanják a kételyek, elveszti az uralmat a Kard fölött.
Miféle kételyek? Nem tetszett ez a szó.
– És hogyan akarsz megbizonyosodni a hitéről? – tudakolta
Jezebet.
– Nem ér készületlenül ez a kérdés – vigyorodott el Rahab.
Megremegtem, mert rossz előérzetem támadt. Intett a kezével, mire
kivágódott egy fekete fémajtó, és két óriássrác jelent meg a
hozzánk felvezető hátsó lépcső felől. Közrefogtak valakit. Csaknem
elájultam, amikor ráismertem a tejfehér bőrre és a göndör,
vörösesszőke hajzatra. Patti száját felpeckelték, jóságos tekintete
azonban a szívembe hasított.
– Anyu!
A hangom hallatán szeretet gomolygott elő az aurájából, mikor
pedig ez elenyészett, a tökéletes lelki nyugalom levendulakékje
foglalta el a helyét. Jaj, csak őt ne, kérlek, Istenem, ne! –
fohászkodtam az éghez.
Bármilyen válságos helyzetben voltunk is, csak nyugtáztam
magamban, hogy életemben először és talán utoljára szólítom őt
anyunak.