Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Álnok áruló! – nézett a fiára hitetlenkedve Pharzuph.
– Nem muszáj az ellenség oldalán állnod – felelte Kaidan. –
Valamikor te is a világosság angyala voltál.
– Ha így térnék vissza, az egész menny rajtam röhögne!
– Lucifernek is a dölyf és a túlzott elbizakodottság okozta a
vesztét – szólt közbe apám.
Több herceg rásziszegett, a szemük tűzben égett. Bármilyen
félelmetesek voltak is, örültem, hogy többé nem Kaidannal
törődnek.
– Látjátok, hiába intettelek benneteket, hogy vigyázzatok az
óriásokkal – rótta meg a hercegeket Rahab, noha egyfolytában
engem nézett. – A legrosszabb fajta. Szörnyetegek! Beleharapnak a
kézbe, amelyik eteti őket!
– Nem vagyunk szörnyetegek! – mondtam. – Ugyanakkor
belefáradtunk, hogy hazugságokkal fizessetek ki minket. Nem
vagyunk a tulajdonotok!
A szóváltás alatt apám, Zania és Marek fegyvereket vett elő, és
szétosztották a felsorakozott óriások között. Volt ott több pisztoly
és kés. Most mindet a hercegekre szegezték, akik azonban
kizárólag az Erény Kardját bámulták. Az istennek sem
merészkedtek közelebb a lobogó kék lánghoz. Mégis, gonosz
tekintetükön láttam, azt forgatják a fejükben, hogyan ejthetnének
el engem.
– Alábecsültetek minket – nézett az apjára Kaidan.
Astaroth az átkozott zendülőkről morgott valamit, és a padlóra
köpött.
Rahab egy lépés tett felénk, mire válaszul felé fordítottam a
Kardot.
– Ne olyan hevesen! – emelte fel a kezét. – Nem játékszer ez,
gyermekem. Csak nem akarod, hogy vér tapadjon a kezedhez, nem
igaz?
– Nem ez a szándékom, de ha gyilkossá tesztek, hát ezt is
vállalom. Mindössze annyit akarok, hogy hallgassatok meg –
szedtem össze minden maradék lelkierőmet. Körbenéztem az
elcsöndesedő hercegeken, és fejünk felett a szellemek sötéten