Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Te voltál az! – mordult rám Thamuz. En akkorra alig voltam
magamnál, félni sem igen tudtam már.
Egészen addig, amíg Rahab elém nem lépett.
– Vigyázz, kivel húzol ujjat, leányzó! – kiabálta. A benne lakozó
démon félig kiemelkedett testéből, és az arcomhoz hajolt, úgy
rikácsolt. Az áttetsző szellemfejen gigászi kosszarv ült. Úgy
beparáztam ettől, hogy Pharzuphhoz bújtam.
Éreztem, amint Rahab behatol az agyamba. Bármennyire
küzdöttem is ellene, ő volt az erősebb. Jeges félelem töltött el,
miközben gonosz szavai a fejemben visszhangoztak: Mondd milyen
érzés tudni, hogy még ma éjjel a pokol tüzére jutsz, mi pedig
ujjongva örvendünk szenvedésednek? Rosszul választottál, amikor
szembeszálltál a nálad erősebbekkel.
Felidéztem magamban, milyen végtelen béke áradt anyámból,
Marianthából és szerető szavaiból.
Tévedsz, nem vagytok erősebbek, feleltem magamban a
démonnak. Most pedig kotródj a fejemből! Minden erőmet
összeszedve kilöktem őt a tudatomból. Akkora erőfeszítést igényelt,
mint egy téglafalat ledönteni. A démon szeme az enyémbe fúródott.
Döbbenet ült benne, hogy ki tudom őt taszítani magamból. Lelke
azután visszahúzódott a testébe. Pharzuph közben tovább
szorította a torkomat. Megragadtam az alkarját, és megpróbáltam
ellökni, vagy legalább enyhíteni a szorításán. Nem sikerült, tovább
fulladoztam.
– A heveskedésed megnyerő ugyan elsőre, de kezd elegem lenni
belőle – morogta Pharzuph.
– A lelke és az akarata erős, de bárkit le lehet szerelni – vélte
Rahab. – Mindenkinek vannak gyengéi. Ha ezeket meglovagolod,
fellázadnak a Teremtő ellen.
Nem tetszett, ahogyan rám nézett. Mintha tudott volna valami
titkomról, amivel „leszerelhetne”.
– Elnézést kérek, Rahab herceg – szólalt meg Marek, aki az
ajtónál állt őrt. Minden fej felé fordult.
– Bocsáss meg, amiért félbeszakítalak, de azt hiszem, Belial
herceg érkezik.