Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Hogy tudta ez a gyönge kislány forgatni a csodakardot? –
ámuldozott Alocer.
– Nem tudjuk – fújt egyet mérgesen Pharzuph a fejét csóválva.
– Mindenesetre így volt, egy suttogó is tanúsítja.
A hercegek azonban félve tovább pusmogtak egymás között.
Thamuz szeme lobot vetett, ahogy végigmért. Meghűlt a vér az
ereimben ettől a tekintettől.
– Elég volt ebből. Vért akarok látni! – recsegte.
– Ne félj, testvér, az is meglesz nemsokára – kuncogott fel
Pharzuph. – Hamarosan iszunk ennek a lotyónak a véréből. –
Belenyalt a fülembe, mire megvonaglottam ijedtemben. – Tudjátok
mit, kezdem én – ajánlotta nagylelkűen. – O az én kis ajándékom
nektek, testvéreim. Csak arra kérlek benneteket, ne öljétek meg
egyelőre. Azt szeretném, ha a kínok kínját állná ki. Rajtunk a
menny szeme. Kezdődjék hát a színjáték!
Behunytam a szemem.
– Hadd jöjjek én először – ajánlkozott az egyik herceg.
Ráismertem ausztrál kiejtéséről.
– Nem lep meg, hogy épp tőled hallom ezt, Mammon, te mohó
fafej – morogta Pharzuph. Szavait általános derültség jutalmazta.
Kinyitottam a szemem, hogy lássam, mi történt a
szövetségeseimmel. Még mind álltak. Kaidan előre is lépett. A
hercegek azonban nem vettek róluk tudomást, vagy nem
érdekelték őket.
Mammon lépett be a körbe, őt Thamuz, majd Sonellion követte.
Vörös szemükben leplezetlen gyűlölet égett.
Istenem, kérlek, segíts! – fohászkodtam magamban. Nem
tudhattam, mennyi kínt tudok elviselni. Vajon megkéselnek?
Megerőszakolnak? Máglyára vetnek?
De nem. Kaidan és a többiek nem hagynák, hogy idáig
fajuljanak a dolgok.
Kapálózni kezdtem Pharzuph erős markában, aki most a
három herceg felé fordított. Totál fölösleges volt.
– Apám – hallottam a hátam mögül Kaidan hangját. Kiéreztem
belőle a fenyegetést.