Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Ütött az órám! – rándult görcsbe a gyomrom.
Kihúztam magam ültömben, és mozdulatlanul álltam a
közeledő Pharzuph tekintetét. Ahogy mellém ért, és látta, hogy
nem húzom össze magam előtte félelmemben, elkapta a karom, és
talpra rángatott.
– Azt képzeled, mi, hogy boldogulsz a fegyvered nélkül? – mért
végig viszolyogva. – Na, mindjárt elválik.
Kirángatott a terem közepére. Lángolt a képem, és a szívem is
majd kiugrott a mellkasomból, mégis iparkodtam közönyösnek
mutatkozni. Pharzuph elengedett, majd két kezét az ingébe törölte.
Továbbra is szorosan ott állt mellettem. Rahab izzó gyűlölettel
meredt rám.
– Valamennyien jól látjátok a lány démonjelét – mondta. –
Sokáig azt reméltük, azért fehér, mert nem tud a származásáról,
csakhogy azután is makulátlan maradt, hogy két éve munkába
állt. – Az utolsó szavakat szinte úgy köpte az arcomba. – Előbb az
angyalok keltek a védelmére, aztán most az apja tűnik el, amikor
ki akarjuk kérdezni. Hanem, miután elintézzük a drágalátos
kölykét, vele is leszámolunk. Lángok között lakol majd árulásáért!
Azt vártam, hogy a hercegek megéljenzik e kilátásokat, de
hallgattak. Sápadtan emésztették a hallottakat, miszerint egy
társuk és a kölyke árulta el őket.
– Hogy lehetséges ez, Rahab testvér? – kérdezte Blake apja,
Melchom. – A prófécia merő agyrém. Olyan nefilimről beszél, aki
egyszerre a világosság és a sötétség gyermeke. Valamennyien
tudjuk, hogy ez lehetetlen.
– Tényleg? – vágta rá azonnal Rahab. – Okunk van azt hinni,
hogy tizennyolc éve egy őrangyal önmagát lealacsonyítva megszállt
egy nőt, aki gyermeket szült egy hercegnek. Néhányan közületek
bizonyára emlékeztek még Marianthára és könnyfakasztó
románcára Beliallal.
– Az áruló! – dörögte Sonellion, a Gyűlölködés hercege, és
öklével az asztalra csapott, hogy az belerázkódott. Sonellion szeme
vérvörös tűzben lángolt, de több más hercegé is kigyúlt. Elakadó
lélegzettel hallgattam, ahogy a hangok apu ellen lázítottak.