Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

sem. Eltöltött a boldogság a gondolatra, hogy mától egyiküknek
sem kell bujkálnia.
A termet bárpult szelte ketté hosszában, koktélokat keverő és
italt töltögető csaposokkal. Thamuz fiai rögtön ide indultak.
Kaidannak meghagyták, tartson szemmel. A hercegek majd
szólítanak, ha eljön az ideje. Többé nem érezték szükségét, hogy
bébicsőszködjenek felettünk; talán azért is, mert a be- és
kijáratnál úgyis őr állt.
Körbekémleltem, a kijáratot keresve. Nehéz volt felmérni a
helyiség belmagasságát, mivel a klubban minden centit feketére
festettek. A szurokfekete mennyezeten és a falakon pislogó,
pontszerű fények világítottak. Az egész hely planetáriumra
emlékeztetett.
– Hol van az ülés? – Ezt hangosan kérdeztem, mivel a techno
elnyomta a hangokat.
– A VIP-szobában – felelte Kai.
Bólintottam. Mentünk tovább a barátaink nyomában.
Kifigyeltem, hogy egyszer lopva lehajolt. A késeit vette elő a
bakancsa talpából. Éreztem, amint az egyiket a zsebembe
süllyeszti. Össze kellett szorítanom a számat, hogy fel ne nevessek.
Addig törtünk előre a tömegben, amíg a bárhoz nem verekedtük
magunkat. Itt gyülekeztek a barátaink is. Mind a szemét meregette
a teremben. Nyugodtnak látszottak, de harcra késznek. Én is
körülnéztem.
Szinte a teljes teremben táncoltak. Elsőre nem vettem észre, de
a falak mentén végig óriási fekete ketrecek csüngtek alá a
plafonról; nők szökkentek egyik rácstól a másikig kecses,
szakavatott, egyéni mozdulatokkal, vagy fejjel lefelé himbálóztak.
Míg őket bámultam, a félhomály mintha még inkább
elsötétedett volna.
– Légionáriusok – morogta mellettem Marna.
Démonok százai rajzottak a fejünk felett. Elgyöngültem e
látványtól, levegőt is alig kaptam. A szellemek sűrűn le-lecsaptak a
gyanútlan vendégseregre. Nem telt bele egy perc, és még többen
özönlöttek a bárhoz, és a tánc is hevesebbé vált. Két pasi ölre ment