Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Marna mellém telepedett az ágyra. Blake és Ginger tévézett,
vagy legalábbis úgy tettek, Kai pedig némán keringett körülöttünk.
Legelőször a „démon” szóra kerestem rá. Tudtam persze, hogy
kismillió idézet vonatkozik rájuk. Nem először keresgéltem a
Bibliában, korábban azonban nem találtam túl hasznosnak, amit
olvastam. Most mégis bíztam abban, hogy azok a szövegrészek,
amelyek a legjobban szemembe ötlenek, a legfontosabbak is a
jelenre nézve. A verseknél is így vagyunk ezzel. Az ujjammal
mutattam, mit olvasok, hogy Marna is értse, hol tartok.
Háromnegyed órán át rengeteg démonmegszállásról szóló
beszámolót lapoztam át. Ott volt például az a fura rész a
megszállott, öngyilkos disznókról. Nem volt időm arra, hogy
hosszan boncolgassam a szövegeket. A homályos, magyarázatot
nélkülöző példabeszédek amúgy is kifogtak rajtam.
Csaknem szívbajt kaptam, amikor kopogtattak. Kaidan ment
ajtót nyitni, én meg a Bibliára dobtam a pehelypaplant. Marna
megveregette a karomat, hogy megnyugtasson. Látva, hogy csak a
szobapincér az, menten lelassult a pulzusom. Kai tonnányi kaját
rendelt. Csörgött a nyálam a sok finomság láttán.
Én lapátoltam be a legtöbb ételt. Egy falásra magamba nyeltem
egy hamburgert, amit üdítővel öblítettem le. A gyomrom még
tiltakozott minden új inger ellen, ezért visszaültem az ágyra. A teli
has még álmosabbá tett. Megcsipkedtem az arcomat, hogy életet
verjek magamba. Ébresztő, Anna! – adtam ki magamnak a jelszót.
Újra a tárgymutatóhoz lapoztam a Szentírásban. Ezúttal a
„kardot” néztem meg. Az idézetek többsége azonban a háborúval
foglalkozott, vagy közmondások voltak, mint mondjuk a
Példabeszédekben: „Van olyan, aki beszél hasonlókat a
tőrszúrásokhoz; de a bölcseknek nyelve orvosság.”
Olvastam azután küldönc és a lelkeket őrző angyalokról.
Kaidan újra fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. Karját
összefonta a mellkasán, és idegesen hallgatózott. Arcizmai
megfeszültek az erőfeszítéstől. Én is rágni kezdtem a körmömet
izgalmamban, Marna azonban elhúzta a kezem a számtól.