Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Visszazuttyantam a kanapéra, és lábammal a levegőben
kalimpáltam. Kaidan a fejét fogta mérgében.
– Á, gyere csak, fiúka, te nők bálványa. Hancúrozzunk egyet!
Totál szellemesnek éreztem magam.
– Értem már, miért viszolyogtál tőle – mondta a fiának
Pharzuph, és undorodva nézett rám. – Nevetséges feltevés, hogy ő
lenne a kiválasztott. De azért csak ki kell szednünk belőle, mit tud.
Kaidan bólintott. Fejem a lassított felvételek ütemében fordult
a távozó Pharzuph után. Miután az ajtó becsukódott mögötte,
Kaidan a győzelem jeleként mindkét középső ujját felmutatta.
Aztán a tévészekrénynek támaszkodott, és keresztbe fonta a karját.
Dühösnek látszott. Jól állt neki.
Nagyon jól!
Megnedvesítettem az ajkam. Most, hogy magunkra maradtunk,
egyvalamire tudtam csak gondolni. O, mintha kitalálta volna, mi
jár a fejemben, lassan ingatta a fejét, hogy most ez tilos. Letettem
a söröm a kávézóasztalra, felálltam, és odamentem hozzá.
Legyőzhetetlennek éreztem magam. Mit nekem holmi tilalmak!
Mindent megtehetek, ami csak az eszembe jut. Amire azonban
most készültem, a legveszedelmesebb ötlet volt mind közül.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
SZÖVETSÉGESEK
Caidanhoz dörgölőztem.
Megfogta a vállam, és fejét rázva megpróbált szelíden ellökni
magától, én azonban rendületlenül tovább tapiztam.
Minden más megszűnt számomra ebben a pillanatban. Csak
mi ketten léteztünk. Semmi más nem számított. Kívántam őt.
Szerettem.