Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Végre felpillantott. Valahová a fejem fölé nézett. Megpördültem
a sarkam körül. Két aszott, förtelmes külsejű suttogó suhant
közénk. Miután engem megláttak, ijedten felszisszentek, és Kaidan
felé repültek. Kai arcán bosszús viszolygás jelent meg.
– Már indulunk is. Nincs szükségem semmiféle átkozott
kíséretre.
A parancs az parancs – karattyolta az egyik szellem
telepatikusán, miközben gyanakvó pillantást lövellt felém.
Kaidan hangosan felmordult. Hátizsákomat néhány úti holmi
társaságában egy sporttáskába gyömöszölte. Aztán megragadta a
felkaromat, és kirángatott a szobájából. Tudtam, meg kell
játszanom magam a suttogók előtt. Megpróbáltam hát kirántani a
karom.
– Hagyj békén! – szóltam rá.
Közelebb rántott magához, majd maga elé taszított. A két
démonszellem továbbra is ott körözött körülöttünk. Felém félve
pislogtak, de azért láthatóan élvezték, hogy bilincsbe vert valaki,
akiről úgy tudták, hogy az ő oldalukon áll.
– Mégis, hová viszel? Ezt komolyan kérdem.
– Kuss legyen! – förmedt rám Kaidan. – Ne akard, hogy
felpeckeljem a szádat.
Időről időre úgy tettem, mintha a bilincseimet rángatnám, és
gyilkos pillantásokat vetettem rá, ő azonban elnézett a fejem felett.
A suttogók addig nem szálltak le rólunk, amíg be nem
csukódott mögöttünk Pharzuph magánrepülőgépének ajtaja.
Kisebb volt, mint Blake-é, de azért ez is szép. A faburkolat és az
asztalok borostyánsárgájához jól illett a karmazsinvörös bőrhuzat.
A gép elején két túlméretezett ülés nézett a pilótafülke felé. Hátul
lópatkó alakú kanapé vett körül egy asztalt. Pharzuph karját
szétvetve terpeszkedett el rajta; lábát meg feltette az asztalra. A
szerelése alig különbözött Kaidanétól, csak az ő nacija drapp színű
volt, az inge meg fehér. A felső gombokat ő is kigombolta. Ebben a
környezetben és öltözékben idősebbnek látszott, mint a múltkor –
talán egy-két évvel korosabbnak Kai-nál. Már nem az a fiatal
egyetemista srác volt, akivel először találkoztam.