Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Még mindig nem késő meglépnünk – mondta. Megfordította a
kezében lévő tárgyat. Nyomban ráismertem: kézbilincs volt. Belém
hasított a félelem.
– De igen, késő – suttogtam.
Felállt és elindult felém. Nem mozdultam. Lassan közeledett.
Ez és a félhomály valahogy baljóssá, hátborzongatóvá avatta a
pillanatot. Vadul vert a szívem, noha nem voltam közvetlen
életveszélyben. Kaidan kivette kezemből a zacskót, és a padlóra
hajította. Közben végig nem vette le rólam a szemét. Bőrömön
éreztem a fém hidegét, ahogy rákattintotta a bilincset előbb az
egyik, majd a másik csuklómra.
Torkomban dobolt a szívem.
Alig kaptam levegőt.
Kaidan végigjártatta szemét a testemen.
– A francba! – suttogta.
– Mi van? – leheltem elhalón.
– Észvesztő vagy így, megbilincselve. – Szinte perzselt a
tekintete, a démonjele is őrülten forgott-lüktetett. – Szóval, most
hivatalosan is a foglyom vagy.
Kaidan illata, amitől annyiszor begőzöltem már, most
körüllengett, és elhódította érzékeimet. Megragadta a két bilincset
összekötő rövid láncot, és közelebb rántott magához.
– Ne csináld ezt! – suttogtam, minden meggyőződés nélkül.
Levett a lábamról a belőle áradó sistergő, tűzforró szenvedély.
Mégis elhadartam az összes lehetséges érvet, miért nem
vállalhatunk most kockázatot, hiszen csak illúzió, hogy
biztonságban vagyunk. – Ne feledd, te magad mondtad az
apádnak, hogy érdektelen vagyok a számodra. Nem számít arra,
hogy gerjedsz rám, és a suttogók bármely pillanatban
megjelenhetnek. Nem veszthetjük el a helyzeti előnyünket.
Hanem mondhattam bármit, nem segített elködösülő
tekintetén.
– Ideje felhívni apádat, Kai. Közöld vele, hogy elfogtál. Aztán
felhívjuk a többieket, és közhírré tesszük, hogy kezdődik a balhé.
Ettől kitisztult a feje.