Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Felsóhajtottam, és elfészkelődtem a mellkasán. Biztonságban
éreztem magam a karjában. Mintha szerelmünk szálai erős kötéllé
fonódtak volna össze, amibe megfogózhatunk.
Adja Isten, hogy soha ne kelljen elengednünk, gondoltam.
Órákkal később a pirkadat fényére ébredtem fel, ami vörösre
festette az ég alját. Félig ülve, félig fekve kuporogtunk a hátsó
ülésen. Megenyhülve néztem fel Kaidan alvó, békés arcába,
szétterülő, hosszú fürtjeire. Olyan szelídnek és ártatlannak
látszott. Akkora nyugalom ernyesztette el az arcvonásait.
Mindketten jócskán kimerültünk az éjszakától. Nem
emlékeztem arra, aludtam-e vagy sem. Most azonban elfogott a
félelem, rajta ne kapjanak minket így együtt. Semmi kedvem nem
volt felébreszteni Kai-t, mikor azonban megpróbáltam felülni,
felsóhajtott, és riadtan kinyitotta a szemét. Aztán a mellkasára
húzott, és ijedten jártatta körbe a szemét.
– Nyugi, minden oké – mondtam.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, és hátradőlt az ülésen.
– Nem lett volna szabad így aludnunk – mondtam, és a
táskámért nyúltam, hogy mentolos drazsét halásszak belőle elő.
– Na, ja. – A nyakát tekergette. Nyilván begörcsölhettek az
izmai alvás közben. – Nem volt a legjobb ötlet.
– El is kaphattak volna minket. – Mégis mit képzeltünk?
Elvégre is suttogók egész hada vadászik ránk, erre mi
összebújunk, úgy szunyálunk ország-világ szeme láttára. Totál
idióták vagyunk!
Kaidan arca megkeményedett, ahogy kinézett az ablakon, majd
vállat vont. Gyanakodva néztem rá.
– Mit akar ez jelenteni? – utánoztam le a vállvonogatást.
– Úgyis azt akarod, hogy eléjük kerülj.
– Igen, de a saját feltételeink szerint. Ráadásul egyedül, nem
veled együtt. Muszáj, hogy megbízzanak benned.
Továbbra is a meredélyen túli tágas térséget pásztázta a
tekintete. Tudtam, hogy nem szívesen enged egyedül a hercegek
elé, és azt is rühelli, hogy az ellenségemnek kell kiadnia magát,