Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Aznap éjjel a hátsó ülésen bújtunk össze a takaró alatt. Kai az
ajtónak vetette a hátát, én pedig a mellkasára fektettem a fejem.
Karjával átkarolta a derekamat, kezünk egymásba kulcsolódott. A
másik két autó végül elpályázott. Hosszan néztük a csillagokat,
elmerülve gondolatainkban.
– Mikor először jöttem ide, a Kilátóhoz… – kezdtem, mire ujjai
akkora erővel szorították az enyéimet, hogy az már fájt.
– Már persze egyedül! – tettem hozzá a rend kedvéért.
Nyomban lazult a szorítása. Csaknem elnevettem magam. – Aznap
kaptam meg a képeslapodat. A csúcstalálkozó után voltunk. – Újra
éreztem, hogy megfeszül a teste. Talán azért érzett lelkifurdalást,
hogy hová jutottunk azóta. Én azonban tovább mondtam a
mondókámat. – Tudtam, hogy le kell mondanom rólad, és azt is,
hogy valami nagyszabású előestéjén állok. – Felnéztem rá. Szeme
révetegen csillogott a hold sugaránál. – Arra a legkevésbé sem
számítottam, hogy egyszer még összejövünk. Piszokul szerencsések
vagyunk!
Kiszabadítottam egyik kezem, és megcirógattam az arcát.
Behunyta a szemét, a gondterhelt kifejezés azonban nem hagyta el
az arcvonásait.
– Kaidan, ha bármi történne velem…
Menten kinyitotta a szemét, és valósággal magához rántott.
– Ne mondd tovább! Ne merj így beszélni! Nem hagyom, hogy a
hajad szála is meggörbüljön!
Nagyot nyeltem. Mindketten tudtuk, mennyire valóságos ez a
veszély.
Szeme szinte izzani látszott a holdvilágnál.
– Ha mindketten… tudod… odalent végezzük… mármint a
pokolban… ott is keressük meg egymást – dadogtam. – Majd
tartjuk egymásban a lelket, egészen a Végítéletig.
Nem felelt. Oldalt sandítva láttam, ahogy fel-le mozog az
ádámcsutkája.
– Soha nem hagylak el! – suttogta. – Esküszöm az élő istenre!