Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Azért megpróbálhatnánk. – Megcsillant a szeme a
holdfényben, szenvedélyes szavainak hű tükreként.
Megráztam a fejem. Tényleg lövésem sem volt arról, mi legyen.
Be voltam gazolva rendesen, és nem tudtam, készen állok-e arra az
emberfeletti, rejtélyes feladatra, amit rám szabott a sors.
Ugyanakkor szükségem volt Kaidan támogatására ahhoz, hogy
belenyugodjak az elkerülhetetlenbe.
– Végre az enyém vagy, Anna! És minden egyes perc, amit
együtt tölthetünk, nem remélt áldás a számomra.
Keményen, elszántan csengett a hangja.
Megsimogattam erős vállát, és rövid időre a pólója alá
bújtattam az ujjaimat. Mondhattam volna bármit, hiábavaló volt.
Nem volt szó, ami csillapította volna Kai tipródását. Vagy az
enyémet. Ezért inkább megcsókoltam.
Két kezemmel átfogtam a tarkóját, és a hajába túrtam, mialatt
ő kétségbeesett hévvel viszonozta csókjaimat.
– Istenem, Anna! – nyögött fel. Férfimorgás volt, mégis sokkal
több volt ebben sima kangörcsnél. Kétségbeesett szorítása szavak
nélkül is elmondott mindent.
Én is csupán nyögéssel feleltem, mire karja még szorosabban
fonódott körém.
– Most mitévő legyek? – hördült fel. – Nem veszíthetlek el!
– Hagyd ezt abba, Kai! Nem tudok szembeszállni velük, ha nem
tudlak magam mellett.
Ráncba szaladt a homloka. Tudtam, hogy per pillanat csak
magára gondol, a saját boldogságára. Ugyanakkor egy percig sem
kételkedtem abban, hogy mikor rákerül a sor, mellém áll. Csupán
most gyengült el ennyire.
Arcomat az arcához szorítottam.
– Nem veszítesz el, Kai! – mondtam a szájának. – Itt vagyok
veled. Szoríts magadhoz!
Nyakam hajlatába temette az arcát, és azt tette, amire kértem,
magához vont, mintha soha nem akarna elengedni.