Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

hátsó ajtót, és jelbeszéddel jelezte, hogy szálljak be. Megkerültem
az autót, és megálltam a nyitott ajtó előtt. Kai jelentőségteljesen
nézett rám.
– Mit keresünk itt? – kérdeztem, félig-meddig tréfásan.
Az ő arca azonban komoly maradt.
– Stratégiai megbeszélést tartunk.
Az ajkamba haraptam, és igyekeztem hasonlóan komoly képet
vágni.
– Túl kevesen vagyunk ehhez, nem gondolod?
Mivel nem mosolyodott el, és nem használta ki az alkalmat,
hogy elsüsse híres ékei egyikét, bemásztam az autóba, és ő is
beszállt. Szembefordultam vele; hosszan néztünk egymásra.
Siralmas volt a helyzetünk, és Kai ábrázata is ezt tükrözte.
– Szóval – kezdtem halkan –, eszerint mostantól a foglyod
vagyok?
Szavaim azonban nem érték el a kívánt hatást. Kaidan
arcizmai csak még jobban megfeszültek. Ezért felnyúltam, hogy
kisimítsam a hajat a homlokából.
– Kai…
– Nem muszáj ebbe belemennünk – fakadt ki. – El is
rejtőzhetsz, mint Zania.
Elszorult a szívem, látva, mennyire félt, és hogy ennek a
félelemnek hangot is ad. Bármennyire szerettem volna azonban
megnyugtatni, nem hunyhattunk szemet a jelen helyzet fölött.
– Nem bújhatok el örökké. Bajt hoznék rád. Az apád elvárja,
hogy melózz. Marissá is bármikor munkába szólíthat.
– Márpedig veled együtt akarok maradni – remegett meg egész
testében.
– Micsoda élet lenne az?
– Te tényleg nem félsz? – nézett a szemembe. – Egyáltalán
nem?
– Már hogyne félnék – vallottam be. – Főleg azért, mert nem
tudom, mi sül ki mindebből. Nem tudom, hogyan szállhatnánk
szembe a hercegekkel. Az események láncolata azonban
elkezdődött, lehetetlen megállítanunk.