Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Zajt hallottam odafentről. Nyilván Kaidan hallhatta meg, mi
folyik itt. Bármely percben leérhet, jöttem rá, pedig nagyon nem
akartam, hogy a suttogók őt is meglássák.
– Ne gyere le! – kiáltottam.
Egyetlen mozdulattal átszeltem a helyiséget, és leszúrtam a
harmadik szellemet. Jay-nek nem maradt más dolga, mint Patti
támadójával törődni. Hanem a démon hangos pukkanással szintén
eltűnt szem elől.
Jay nagyot ugrott, és rémült szemeket meresztett a
kardmarkolatra. A két megmaradt suttogó, akik Pattit szállták
meg, most felnéztek, mint ragadozó madarak a frissen elejtett
prédájukról.
Arcukon egyforma iszonyat tükröződött, aztán sipító,
fülsértőén magas hangot hallattak; olyasfajta füttyszó volt ez, amit
csak démonok és gyerekek tudnak produkálni.
– Menekülj! – kiáltottam oda Jay-nek, aki szó nélkül szedte az
irháját. Én közben karommal félkört írtam le a levegőben. A
kilövellő fénysugár kettéhasította az első szellemet, és hajszál híján
a másodikat is eltalálta. Ez az utolsó suttogó átsiklott a falon, ki az
udvarra.
Kaidan dobogó léptei hallatszottak, futva jött lefelé a lépcsőn.
– A francba! – A hátsó ajtó felé sprinteltem, felrántottam, és
kirohantam a szabadba. A démonszellem épp most röppent fel a
fák közé, hogy végérvényesen eltűnjön szem elől.
Nem, ez nem lehet igaz! – gondoltam.
Most, hogy megszűnt a veszély, a kard fénye kialudt, és a
karom is kihűlt és elzsibbadt.
Alaposan benne voltam a pácban. Biztosra vehettem, hogy az
egyetlen épen maradt suttogó már úton van a hercegek és a
légionáriusok felé, hogy bemártson előttük. Most már nyílt titok,
hogy nálam van az Erény Kardja. Hanem még beparázni sem volt
időm. Továbbra is az ereimben zubogó adrenalintól űzve a
nappaliba rohantam. Jay és a félmeztelen Kaidan Patti mellett
guggolt, aki a kanapéra hanyatlott a viadalt követően. Az arca
holtsápadt volt, és csupa verejték.