Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

valamiképpen a muzsikával foglalkoznál. En meg az egyetem
elvégzése után szociális munkás szeretnék lenni. Jobban fel
tudnám mérni a földi halandóknál, milyen veszélyben vannak
egyes gyerekek, mivel látom az érzelmeket. Könnyebben ki tudnám
menteni őket a gázos helyzetekből.
– Aha – borzolta össze a hajam a tarkómon Kaidan. Szája fel-le
járt a vállamon és a nyakam hajlatán, mivel azonban érzékeltem,
hogy továbbra is figyel, folytattam.
– Ott élnénk, ahol te akarod. Tán Patti is a közelünkben lakna.
Néhány évi munka után fontolóra vehetnénk az örökbefogadást.
Patti tutira odalenne a bébicsőszködésért, amíg mi melózunk.
– Hú, már a gyerekeknél tartunk!
– Igen… lenne, mondjuk, öt vagy hat.
– Öt vagy hat?
Megpróbáltam megállni, hogy fel ne kuncogjak.
– Te meg vagy zakkanva! – mondta nevetve. – Egy fiú totál elég.
Vagy maximum kettő, de már az is több a kelleténél.
Alig hittem a fülemnek, hogy belement ebbe a tervezgetésbe.
– De legyenek lányaink is! – kötöttem az ebet a karóhoz.
Megmerevedett mögöttem, és a szoba csöndbe borult.
– Lányokról szó sem lehet! – Ezt holt komolyan mondta.
Átfordultam az oldalamon, hogy szembenézzek vele, de még
mielőtt megszólalhattam volna, felült, és egész testében
megborzongott.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Megdörzsölte fáradt szemét.
– Még elgondolni is szívás… ha lányom lenne… az a sok bunkó
ott sündörögne körülötte a vörös aurájával… belehalnék, és meg is
érdemelném, hiszen régen én sem voltam jobb náluk, sőt.
– Kai – érintettem meg a karját.
– Nem. Bocs, édes szívem, de nekem nem a gyerekek jelentik a
boldogság teljét. Főleg nem a lányok.
– Oké – suttogtam. Közelebb húzódtam hozzá, és az alkarját
cirógattam. – Próbáljunk meg szunyáim egyet.
– Bocs – mondta újra.