Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Ami azt illeti, többször is játszhatnál nekem gitáron.
Barna haja a szemébe csüngött, ahogy felhevülve fölém
magasodott.
– Bejön neked, ugye?
Újra lecsapott a számra. Felnyögtem, arra gondolva, hogy járt a
keze a hangszeren. Ahogyan most rajtam.
– Bírom, hogy úgy loptál be – vigyorodott el.
– Látod, milyen vagány csajod van! – poénkodtam. – Te meg
diáknak érezheted magad, anélkül, hogy órákra kéne járnod.
– Hú, de rossz szaga van valaminek! – fintorgott, és
gyanakodva nézett a padlóra.
– Hozzátartozik az élményhez – mondtam. – Gyere!
Magam után húztam a lépcsőn. Közben vigyáztunk, nehogy
holmi kétes pocsolyákba lépjünk útközben.
A szobámba érve Kaidan felelevenítette emlékezetemet, miben
nem volt részem a nászéjszakánk óta. Rogyásig jóllaktunk
egymással.
Hajnali kettőkor félálomban, egymáshoz bújva hevertünk a
kétszemélyes koleszágyon, és a karját simogattam szórakozottan.
– Mersz te egyáltalán álmodozni? – kérdeztem. – Elképzelni,
milyen lehetne a jövő?
Hallgatott egy sort, csak utána felelt.
– Nem. De lefogadom, hogy te igen – hintett egy csókot
meztelen vállamra.
– Na, ja. – Miután rájöttem arra, ki vagyok, egy ideig
abbahagytam az ábrándozást, a prófécia megismerése óta azonban
újraéledtek az álmaim. Jó álmok voltak, reményt adtak nekem. –
Azt szeretném, ha nagyszabású álmaink lennének együtt.
Ezen elgondolkozott. Hiszen abban nőtt fel, hogy ez a fajta
álmodozás veszélyes. Végül azt mondta:
– Meséld el, mit álmodsz kettőnknek, édes Anna!
– Legelőször is azt, hogy legyőzzük a hercegeket – mosolyogtam
bele a szoba sötétjébe. – Túléljük a viadalt, ők pedig eltűnnek a
föld színéről. Attól fogva azt tehetünk az életünkkel, amit csak
akarunk. Tudom, hogy neked a zene az életed, ezért úgy sejtem,