Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Szóval… ugye, nem baj, ha ma éjjel Kai meg én a kokszban
alszunk, hiszen itt úgyis telt ház van. Reggel ébredés után azonnal
visszajövünk – magyarázkodtam.
Megpróbálta megőrizni a komolyságát, de láttam rajta, hogy
nehezen fojtja vissza a mosolyát.
– Miért is ne, drágám.
Nemcsak a nevelőanyám volt, de javíthatatlan romantikus is.
Nem Kaidan és én voltunk csupán ébren a campusban éjfél körül,
mindenesetre mi voltunk az egyedüli józan járókelők. Egyszer,
amikor távoli hujjogatást hallottam, Kai hirtelen nevetésben tört ki
mellettem. Követtem a tekintete irányát, és mit ad isten, három
pucér férfifeneket láttam távolodni az udvaron.
Kaidan eltakarta a szemem, de mindketten hasunkat fogtuk a
nevetéstől.
Elhaladtunk egy lánycsapat mellett. Teli torokból kiáltoztak, és
úgy vihogtak, mintha elment volna az eszük. Kaidant meglátva
menten elhallgattak, és kocsányon lógó szemmel meredtek rá. Kai
még csak feléjük sem nézett, ujjai azonban szorosabban fonódtak
az enyéimre, mintegy megnyugtatásképpen.
A hátunk mögött újabb viharos kacajt küldtek utánunk, és
arról kezdtek beszélgetni, hogyan cserkészték be rendre a
legszexisebb srácokat. Fura volt elgondolni, hogy mindenki átlagos
egyetemista párnak néz minket. Kaidan elengedte a kezem, és
helyette átfogta a vállam, én meg hüvelykujjamat az övébe
akasztva a derekát karoltam át. Noha ideiglenesen minden
óvintézkedést felfüggesztettünk, azért csak éberen járt a szeme
minden irányban.
Az épülethez közeledve eszembe jutott, beengedik-e őt
egyáltalán. Valószínűleg nem, mivel már záróra után voltunk, és
különben sem volt diák. Megkértem hát, várjon az oldalbejárat
előtt, amíg kijövök érte. Amint a súlyos ajtó becsukódott mögötte,
a falnak szorított és lesmárolt. Hagytam, hogy magához húzzon, és
egybeolvadjunk, kiélvezve, hogy magunkra maradtunk. Aztán
eltéptem a szám a szájáról, hogy beszélni tudjak: