Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Belial az – mondta.
Az ajtóhoz futottam, és kinyitottam, úgy néztem közeledő
apámat. Előző életében is megtermett fickó volt, jelenlegi külseje
azonban mindenen túltett. Az azonban sehogyan sem ment a
fejembe, miért olyan ismerős ez az új teste.
– Mi a hézag, kicsim? – üdvözölt, már a bejárati lépcsőről. Mély
volt a hangja, de már nem dörmögött, inkább sima baritonként
jellemezhetném.
Magam mögött éreztem a három srác jelenlétét. Kaidan a
vállamra tette a kezét.
– Apu, te vagy az? – kérdeztem.
– Igen? Meg sem ölelsz? – tárta felém óriási karjait.
Nem féltem tőle, noha fura helyzet volt, meg kell hagyni.
Mikor azonban hozzábújtam, nem tudtam elhessegetni
magamtól a meghittség ismerős érzését. Szorosan átöleltük
egymást. Végre biztonságban érezhettem magam.
Mikor megfordultunk, hogy együtt bemenjünk a házba, a
küszöbön Kaidannal és Blake-kel találtuk szemben magunkat,
akik döbbenten néztek ránk.
– Na, mi az? Bökjétek ki! – szólt rájuk apu türelmetlenül.
– Uram – hebegte Kaidan. – Ön… izé… csak nem…
– A Dromedár! – kiáltott fel Blake.
Magam is elképedten meredtem apura. Szent Habakuk! Blakenek
igaza volt.
– Miért ezt hallom lépten-nyomon? – kérdezte apu. – Mi a
fészkes fene az a Dromedár?
A gúnynév nyilván a méreteit vette célba.
– Fáradj inkább beljebb! – mondtam. – Besétáltunk a házba, és
becsuktuk az ajtót, de a hallban maradtunk. – Nem emlékszel
semmire a tested előéletével kapcsolatban?
Az emberi lélek magával viszi az emlékeit – rázta meg a fejét. –
Miért, mi a hézag?
– Apu… honnan vetted ezt a testet? Egy washingtoni
kórházból?
– Na, ja – nézett rám kutatón hatalmas barna szemével.