Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Igen. Nagyjából egykorú veled, vagy tán valamivel idősebb.
Magas, szőke srác.
– Mikor láttad? – feszült meg az állkapcsa. – Mit mondott?
Ugye, nem ért hozzád egy ujjal sem?
Az elejétől a végéig mindenről beszámoltam. Miközben
hallgatott, a falat bámulta, majd elővette, és nyitogatni-csukogatni
kezdte a bicskáját; a tenyerén pörgette, az ujja körül táncoltatta.
Jay-jel idegesen figyeltük.
– Basszus! – egy ideig elgondolkozott, aztán visszasuvasztotta
zsebébe az összecsukott bicsakot. – Csak nem azt akarod
mondani, hogy apám jobban néz ki nálam?
Mi a manó?
– Apám, te beteg vagy! – nevetett fel Jay.
– Nem, csak kíváncsi – felelte ő fanyar félmosollyal.
– Jaj, Kaidan, ne csináld ezt! Még gondolni sem tudnék rá úgy.
Gonosz a tekintete. Rosszul lesz, aki csak ránéz.
– Rosszul lesznek, de azért csípik a dolgot – vélte Jay. –
Beindulnak attól, hogy veszélyesnek érzik.
Hát veszélyesnek veszélyes, abban nincs hiba, gondoltam, és
megdörzsöltem a halántékomat.
Csengettek. Jay máris rohant ajtót nyitni, olyan igyekezettel,
hogy kis híján elbotlott a saját lábában.
– Jól csináltad – karolt át Kaidan. – Végre leszállt rólad. Egy
ideig biztonságban leszünk. – Megcsókolta a halántékomat, majd a
fülcimpámba harapott, és közelebb vont magához. Az arcába
néztem, és átengedtem magam a csókjának. Elvégre is félig
egyedül voltunk. Bárcsak teljesen magunkra maradhatnánk! –
kívántam, ahogy forró szája az enyémre tapadt.
– Egyfolytában csak rád gondolok! – suttogta. Szavai és
cirógatásai valahogyan hevesebbé váltak az egybekelésünk óta.
Mintha jobban elengedte volna magát azóta, hogy hivatalosan is
összetartoztunk. Hosszú nap lesz a mai, gondoltam.
Hallottam, hogy a konyhában Patti nagy csörömpöléssel leteszi
a kavarókanalat.