Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Épp ezen merengtem, immáron a kolesz közvetlen közelében,
mikor sötét árny röppent elém a keskeny járdán. Megállt bennem
az ütő, ahogy megpillantottam.
Kislányom…
A szívemhez kaptam ijedtemben.
Halálra ijesztettél, apu! – kiáltottam rá telepatikusan. A hátam
mögé néztem, nem követnek-e suttogók, de egyet sem láttam. –
Idejött ma éjjelre Pharzuph, és egy sereg démonszellem kíséri!
Tudom. Szedd a lábad! A szobádban majd beszélünk. – Előttem
repült, majd a kolesz oldalfalán áthatolva eltűnt szem elől.
Ezen megsértődtem kissé. Még mindig túlontúl fel voltam
pörögve, tán ezért is. Berontottam a bejáraton. Fura volt elmenni a
recepción dolgozó csaj mellett. Odamosolyogtam rá, ő pedig
biccentett köszöntésképpen. A gigászi kosszarvú szörnyet persze
nem látta meg az oldalán.
Apu a szobámban is csaknem teljesen kitöltötte a teret. Állva
számoltam be neki Pharzuph ittlétéről meg arról, hogy mostantól
biztonságban tudhatjuk magunkat Kaidannal. Túl ideges voltam
ahhoz, hogy leüljek.
Valamit mégsem értek, mondtam aztán. Pharzuph totál más
lett… még a kiejtése is. Élt korábban Amerikában is, vagy ilyen
gyorsan sikerült áttreníroznia magát?
Nem, most először kapott amerikai testet, de ez is megőriz
bizonyos tudást, akkor is, ha a lélek elszáll belőle. Az agy és a földi
porhüvely kitart a megszokott nyelv és gesztusok mellett, nem is
lehetne átnevelni. Fura is ez mindig eleinte, nehéz hozzáedzödni,
végső soron mégis javunkra válik nekünk, hercegeknek.
Igen, tényleg így a jobb nekik.
Azt is közöltem apuval, mit mondott Pharzuph arról, hogy
benne van a pácban, ő azonban kinevetett. Mindig is frászt kaptam
mély, torokhangú nevetésétől, és nem volt ez másként most sem,
hogy szellemalakban láttam viszont.
Ezért vagy másért már régóta gyanakodtak rám. Bolond lettem
volna hagyni, hogy lekapcsoljanak. Most majd kerítek magamnak
egy új testet. Mindenesetre azért jöttem, hogy tudtodra adjam,