Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

sugárzott róla, akárcsak Kaidanról, aminek nyilván meg is lehetett
a hatása.
Mikor felém fordult, megállt bennem az ütő.
A szegycsontján ugyanis lángvörös démonjel ragyogott…
ekkorát egyetlen óriástársamon sem láttam… inkább valahogy a
hercegekére hajazott. Nagyot dobbant a szívem.
A vörös a bujaság jele. Ki ez a srác?
Egyetlen öles lépéssel előttem termett, és fölém tornyosult. És
mintha beleszimatolt volna a levegőbe.
Hirtelen suttogók egész csapata surrant végig sötét tömegben a
forgalmas folyosón, át a diákok és szüleik feje fölött. Mivel a
szobám a folyosó végén volt, ide már a kutya sem tette be a lábát.
Legalább hat démonszellem tört rám. Egyetlen rettentő pillanatra
elvesztettem a fejemet. Aztán a jóképű óriás szeme vörös lobot
vetett.
Mi a fene? Egy óriás nem ilyen.
Felhördültem félelmemben, és a nyitott ajtó felé iramodtam, de
a srác gyorsabb volt nálam. Nevetve elkapta a karomat, majd
miután becsukta az ajtót, a falnak lökött, és orrával
végigszaglászta a hajamat.
Ne merj kiabálni! – reccsent rám.
Gyorsan mozgott. Egyik kezével elkapta, és a fejem fölé fogta
mindkét csuklómat, miközben másik kezével a torkomat
szorongatta.
Vörös démonjel. Amerikai akcentus. Csak nincs még egy fia
Pharzuphnak? Miért tűnik olyan rendkívülinek ez a srác? A szobát
elsötétítette a besurranó démonszellemek serege; sziszegésük,
morgásuk a fejemben visszhangzott.
Az idegen félresöpörte hajamat az államról, és meleg csókot
lehelt a nyakamra. Megreszkettem, de nem azért, mert annyira
kellemes volt.
Újra szimatolni kezdett.
– Akkor nem te vagy az – mondta végül. – Pedig eddig annyira
biztos voltam ebben. Még reménykedtem is benne. Ha így lenne,
megkapnád a magadét a kavarodásért, amit okoztál.