Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Egyedül azt sajnáltam, hogy Patti nem lehetett ott, mikor
kimondtuk a boldogító igent. Olyan jó lett volna már látni… hogy
mindent elmondjak neki, és erőt merítsek a szeretetéből.
Kora reggel kétszavas SMS-t kaptam Jay-től: Minden oké.
Reméltem, hogy vigyáznak egymásra és a lelki épségükre. Talán
még nevetni is van kedvük.
Körmömet rágva bámultam ki a mellettünk elsuhanó felhőkre.
Meg merjem kockáztatni, hogy meglátogatom Jay-t és Pattit?
Boldog jeleneteket képzeltem magam elé, abban azonban már
korántsem voltam biztos, hogy a valóságban is ilyen lenne mindez.
Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha rájuk hoznék valami
veszedelmet, és bajuk esne, gondoltam.
Tele volt a fejem az éjszaka részleteivel. Tudtam, hogy
pihenésre van szükségem. Hajnali háromtól egy szemhunyást sem
aludtunk Kaidannal.
Ó, az én Kai-om…
Behunytam a szemem. Kizárólag boldog gondolatokat
engedtem magamhoz, amíg el nem nyomott az álom.
Aznap nyitották meg a Virginiai Műszaki Egyetem koleszát.
Megcsodáltam a várszerű, szürke kőépületet és a távoli hegyeket. A
campus tele volt furgonokkal és költözködő-hurcolkodó
családokkal. Kívülállónak éreztem magam közöttük.
Szélhámosnak. Engem nem kísért el család, és alig volt cuccom a
hátizsákomon, a laptopomon meg pár ruhán kívül. De hát ez az
érzés kísértett végig egész eddigi életemben: az idegenségé.
Hozzászokhattam volna, mégsem múlt el soha a vágy, hogy én is
beletartozzam az emberek világába, és olyan legyek, mint mindenki
más. Kivált egy ilyen napon sajdult meg miatta a szívem.
A füves udvaron a szállásom felé átvágva megpróbáltam
mindenkit kikerülni. Elnéztem a kézilabdázó diákokat; jókedvű,
nevetgélő fiúkat és lányokat. Sárga és vörös aurájuk arról
tanúskodott, hogy örülnek a fiatalságuknak, örülnek az életnek.
Nem volt semmi gondjuk. Elszomorított ugyan, hogy én soha nem
lehetettem ilyen gondtalan, ugyanakkor engem is felvidított ennyi