Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Szeme a távolba révedt, mintha nem tudná elhinni, hogy bárki
gondol rá a mennyben, mi több, együtt örül vele. Gyorsan
megcsókoltam, hogy megérezzem, mi tölti el, és átadjam neki saját
elragadtatásomat. Ő is belefeledkezett a csókba, immáron
fikarcnyit sem fogta vissza magát.
– Ne aludjunk már – javasoltam két csók között. – Néhány óra
múlva úgyis el kell mennünk innen. Egyetlen pillanatot sem
szeretnék elvesztegetni.
– Átengedem neked a gyeplőt, asszony – mondta. – Az lesz,
amit te akarsz.
– Azt jól teszed.
Felnevetett. Boldog nevetés volt, zene füleimnek. Tovább
szerettük egymást nászéjszakánk hátralévő idejében, megpróbálva
elfelejteni mindazt, amivel hamarosan szembe kell néznünk.
Ezekben az utolsó órákban a világ megszűnt számunkra, és
egymásba feledkeztünk.
TIZENHATODIK. FEJEZET
EGY VÉRBELI AMERIKAI SRÁC
Régen sem volt könnyű elválni Kaidantól, most azonban úgy
éreztem, mintha egy élő-lüktető darabot kellett volna kiszakítanom
magamból. Túl sokáig időztünk a reptéren, ami nem kis kockázat
volt. Megvártuk az utolsó felszólítást a járatainkra. Alig értük el
őket.
Virginiába repülve egyvégtében csak mosolyogtam. Sikerült
rátalálnunk az egyetlen lehetséges módra, amivel túljárhatunk a
hercegek eszén, és mi magunk is ráleltünk a boldogságra. Ez volt
életem legszebb éjszakája!