Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Kai! – kiáltottam bele az éjszakába. – Semmi bajom. A
kanyonnál vagyok.
Kiterjesztettem hallásomat az erdőre. Hallottam, amint
végigvágtat az ösvényen. Mezítláb, egy szál sortban jelent meg az
erdőszélen. Vadul forgó szemmel nézett körül, míg végül
megpillantotta anyámat.
– Minden oké – suttogtam, és szinte repültem a karjába.
Álmélkodva meredt az égi jelenésre. Kézen fogtam, és a
kilátóhelyhez vezettem.
– Kaidan, ez az édesanyám… Mariantha.
Nagy szemeket meresztett. Aztán fejet hajtott a szellemlény
előtt.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem.
Nem hallottam, mit felelt erre anyám, de bizonyára szólt hozzá,
mert félszegen felnézett rá, és köszönetét mondott neki. Aztán
Mariantha mindkettőnkhöz intézte a szavait.
Most mennem kell. Vigyázzatok egymásra, őrizzétek a
szerelmeteket, mert ez vezet át benneteket a sötétség birodalmán.
Aztán felém fordult. Örökké itt élsz a szívemben, Anna. Szeretni
foglak, míg a világ világ.
Ujjaim a korlátba fogóztak, miközben fenséges
szárnycsapásokkal a magasba emelkedett, és eltűnt szem elől.
Kaidannal kézen fogva siettünk vissza a házba, nehogy
meglássanak bennünket. Odabent két kezébe fogta az arcomat, és
a falnak döntött.
– Halálra rémítettél! – mondta. – Soha többé ne menj el
egyedül!
– Ne haragudj, de mélyen aludtál, én pedig megláttam őt…
Tudom, hogy hülyén hangzik, de mintha…
– Hívott volna?
– Igen. – Felnyúltam, és megfogtam a csuklóját, miközben
furdalt a bűntudat, hogy megijesztettem.
– És tényleg minket ünnepeltek? Mármint odafönt – kérdezte.
– Igen, bizony – mosolyodtam el.