Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

majd be a szobánkba. Nesztelenül lopóztam ki a házból, és futni
kezdtem az erdő felé.
A szellem sebesen siklott előttem; mostanra már csak parányi
fényponttá zsugorodott. Mentem utána. A Grand Canyon felé
tartottunk. Láttam már az út mentén a legközelebbi vendégházat,
de tök sötét volt. Egyedül a hold és a csillagokkal meghintett
hatalmas égbolt világította meg az utamat, ezért éjszakai látásom
segítségével verekedtem magam át a fenyvesen, ki a földútra. Ott
azonban már sehol nem láttam az angyalt.
Mekkora ökör is vagyok! – szidtam magam. Így nekimenni az
éjszakának! Mialatt magamat korholtam, elfogytak előttem a fák.
Megálltam, és körülnéztem.
Hűha!
A korlát vagy öt méterre volt előttem, aztán a nagy semmi.
Mintha csak a Föld peremén állnék. Előremerészkedtem.
Szédelegtem, amíg meg nem fogtam a korlátot. Szörnyűséges,
hátborzongatóan fenséges szakadék nyílt meg előttem.
Vérfagyasztónak is nevezhetném. Szélesebb és mélyebb, mint
képzeltem. Még természetfölötti látásommal is alig tudtam kivenni
a kanyonfal földrétegeit. Bárcsak Kaidan is itt állna az oldalamon,
hogy megcsodálja mindezt! – gondoltam.
Szemem sarkából láttam, hogy egy hullócsillag szánt az ég
sötétjébe. Dobogó szívvel meredtem a sötétet sebesen átszelő,
sziporkázó fénygömbre. Határozottan nem csillag volt. Táncolva
közeledett felém a kanyon tágas térségein át.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, hogyan jön egyre közelebb.
Ugyanaz az áhítat fogott el, mint amikor a New York-i
csúcstalálkozón megjelent az angyalok hada. Elmondhatatlanul
szép és békés látvány volt, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne a mindenségben, és az összes aggodalmam jelentéktelen
aprósággá zsugorodna.
Ahogy átlátszó, éteri teste kibontakozott a sötétből, dal zengett
fel elmémben… elbájolóbb, mint a gyermekkacaj és a kórusok
harmóniája. Repesett a szívem az örömtől.