Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

felmentést adott kettőnknek az Erény Kardja előtt. Mostanra
mindez a napnál világosabbnak tűnt. Totál helyénvalónak.
– Itt vagyunk a Grand Canyonnál – mutatott ki balra a taxis. –
A maguk szállása sincs már messze. Akár gyalog is megtehetik az
utat.
A jelzett irányban pár fa állt, majd korlát következett egy kopár
sziklaperem szélén, utána pedig a nagy semmi, csupán a
szürkületbe bukó ég. Kaidannal egymáshoz bújva kémleltünk ki az
ablakon. Annyira magával ragadott ez a szépség, hogy csaknem
teljesen megfeledkeztem mindenről, ami fenyeget minket. En igen,
Kaidan azonban nem. O továbbra is gyanakodva kémlelte a csodás
tájat, ami engem is visszarángatott a valóságba.
Percekkel később leparkoltunk egy korszerűen megépített
rönkház előtt. Akaratom ellenére arcomon ismét széles vigyor
terült szét. És persze újra elővett a félsz.
Kaidan és Blake kitett magáért a szabad három órájában.
Nemcsak a gyűrűket vették meg, de Kai ezt a bámulatos rönkházat
is lefoglalta.
A taxis elhajtott, mi pedig némán álltunk a bejárati lépcső
előtt. Végtelennek tűnő ideig csak a démonjelét bámultam, aztán
megcirógatta az államat. A szemébe néztem. Meleg éjszaka volt,
mégis azon kaptam magam, hogy reszketek.
Hanem ekkor Kaidan minden előzetes figyelmeztetés nélkül a
karjába kapott.
– Hé, mit művelsz?
– Ööö… átviszlek a küszöbön. Elvégre is meg kell tennem, nem
igaz?
Felkuncogtam, ő pedig félszegen elvigyorodott. Szívdöglesztő
volt.
– Ha nem is ez leendő otthonunk küszöbe, azért tök jó kis
kégli.
– Mára legalábbis ez az otthonunk. Veled bárhol otthon érzem
magam – nézett a szemembe.
Egész lényemet betöltötte az iránti érzett szerelem. A nyakába
fogóztam, és lágyan megcsókoltam.