Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Anna nem játszhatja meg, hogy melózik, most, hogy az apám
rá vadászik. El kell bújnia – rázta meg a fejét Kaidan.
– Hát akkor talán… – Marnának elakadt a lélegzete, mert sötét,
éteri, szárnyas lény suhant át az ablakon, és keringett fölöttünk.
Még sohasem láttam ekkorát.
Ösztönösen egy emberként rezzentünk össze. Levegőt sem
mertem venni, de félelmet sem mutathattam. Csapdába kerültünk.
Agyam szélsebesen keresgélt mentségek után, de egyik sem tűnt
hihetőnek.
A hatalmas szellem lejjebb siklott. Agancsos feje kis
csoportunk fölé magasodott. Vaskos, megcsavart szarvai koséra
hajaztak. Minél közelebb került hozzánk, annál furábban éreztem
magam. Félnem kellett volna, ehelyett ismerős melegség járta át a
szívemet… a biztonság érzete.
Én vagyok az, bébi, közölte a szellem telepatikusan.
Másfajta hangra számítottam, mint ami most a fejemben szólt;
ez is mély volt, csak nem olyan dörmögő, mint korábban.
– Apu? – rebegtem.
Közelebb lebbent. Nem csoda hát, hogy nem telefonált, hiszen
levetette az előző testét. Szellemlényként karja és széles mellkasa
csupaszon maradt, és derekától a térdéig fura kelmébe
burkolózott. Emberi test volt ez is, mégsem teljesen, mert ködösen
derengett és örvénylett. Túl finomak is voltak a formái. Eltöltött a
veszteség érzése, mikor arra gondoltam, hogy soha többé nem
láthatom a tagbaszakadt, ijesztő behemótot, aki egykor az apám
volt. Most mégis leküzdtem magamban az idegenség és
szomorúság érzését, és felnéztem rá.
– Istennek hála, hogy látlak – mondtam. – Annyi minden
történt az utolsó időben. Pharzuph üldözőbe vett. Nem tudom,
hová bújjak előle, és mitévő legyek.
Ezért vagyok itt. Apu hangja fikarcnyit sem emlékeztetett a
sötét démonszellemekére. Megnyugtató, csillapító moraj volt. Nincs
sok időd. Kaidanhoz fordult, aki szorosan felzárkózott mellém. A
többiek izgatottan lesték a szavainkat.
– Mit javasolsz? – kérdezte Kai.