Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Ginger szeme könnybe lábadt.
– Hát nem érted? Nincs már miért élnem. Marna nemsokára
nem lesz. A tesóm haldoklik! Blake pedig elveszi azt a libát. Akkor
már én is inkább dobjam fel a talpam.
Kaidan köré fonta a karját, ő pedig hangos zokogásban tört ki.
A térde is megroggyant, alig tudta tartani magát.
Marna is sírni kezdett. Megfogtam a kezét.
Kaidan megtartotta Gingert, hogy össze ne essen, és a haját
simogatta, mintha csak a bátyja lenne. Meghittségük tök érthető
volt, hiszen együtt töltötték a gyerekkorukat.
Marna melléjük lépett. Kaidan kinyúlt, és őt is bevonta a közös
ölelkezésbe. Összenéztünk Blake-kel, majd bólintottunk, és
átvonultunk a szomszéd szobába, hogy ők hárman
beszélhessenek. Leültünk a bőrkanapéra. Blake kényelmesen
elhevert, és öklével dörzsölni kezdte a szemét.
– A francba! – morogta. – Minden annyira összekuszálódott.
És ezzel keveset mondott. Nekem nem is volt rá szavam.
Miután Kaidan és az ikrek visszajöttek, és ők is helyet foglaltak,
mind az ötünkre gyászos csönd telepedett. Minden egyes együtt
töltött pillanat újabb veszélyeket rejtett magában.
Kaidannak megszólalt a mobilja. Valamennyien
megdermedtünk ijedtünkben. Barnára sült arca elsápadt, ahogy a
kijelzőre nézett. Nekünk is felmutatta, hogy lássuk, ki hívja.
Pharzuph volt az.
Mind a négyen visszafojtott lélegzettel hallgattuk végig a
beszélgetésüket.
– Feltételezem, helyre raktad akkor azt a csajt – kérdezte
Pharzuph a maga sima, angolos kiejtésével.
– Hogyne, apám. Különben pedig nem volt szűz.
– Nocsak. – Hosszú, várakozásteli csönd támadt. – A
démonszellem, akit kiküldtem ellenőrzésre, a pokolba került
vissza, nem a földre. És tudod, miért?
Kaidan szeme rám villant.
– Nem, apám.