KarPit 23 4 12 03

KárPit 

szöveg a szöveten 2023 tél 

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás 

Programjának irodalmi, művészeti folyóirata 

ii. évfolyam 4. szám

Tartalom 

Bartusz-Dobosi László: Ez nem mese . .......................... 3 

Janzsó Dávid: Mesék, tájak, mesés tájak. Interjú Kövér Lászlóval.... 4 

Birinyi Flóra Lilla: Csillagok, csillagok…, A legszebb . ......... 6 

Melján Anna: Pacák I., Pacák II., Pacák III. ...................... 7 

Kemecsey Anna Viktória: Alkony, Ha szabadna. ................... 8 

Polyák Marcell: Álomvilág, Warázsloe, Holland variációk ......... 9 

Pálffy Katinka: Délibáb a mennyezeten. ....................... 10 

Janzsó Dávid: Évgyűrű mandala. ............................. 10 

Ekbauer Lili Csenge: siralomvölgy, zajszűrés. ................. 10 

Csernák Zsófia: Hamufolt, Kirakat(ban). ....................... 11 

Tardos Luca: Talán… ...................................... 11 

Lojewski Erika Arina: Győzelem (?) . .......................... 12 

Lovas Tekla: Üveg…, …cipők. ............................... 12 

Pálffy Katinka: Fáradjon be! . ............................... 13 

Gallyas Georgina: Földrengés ............................... 13 

Aranyi Panna: Porcelánhal ................................. 14 

Kemecsey Anna Viktória: Kettes viharjelzés. ................... 15 

Picciano Alisia: Szálka. ................................... 16 

Hegyi Lili Gerda: Feltérképezett félpercesek .................. 16 

Szuromi Gréta: Irányítás. .................................. 17 

Morvai Levente: A virágok bölcsessége. ....................... 17 

Picciano Alisia: A rácegresi pusztán túl. 

Fiktív interjú Lázár Ervinnel .............................. 18 

Lázár Ervin – Picciano Alisia: Céábé ......................... 20 

Liszák Lili: Szögesdrót – saját magad ellen ................... 21 

Pálffy Katinka: Üveghegyből üveggolyó ....................... 22 

Molnár Dóra Laura – Dénes Attila Norbert – Ekbauer Lili Csenge: 

A szellem örök? . .......................................... 22 

Molnár Dóra Laura: Rém?... Nép… mese?. ....................... 24 

Lojewski Erika Arina: Mesék receptje – mesék receptre. .......... 25 

Szentesi Eszter: Naplemente ................................ 26 

Felszegi Kincső: Mesemúzeum a la Kányádi ..................... 27 

Rózsa Anna: Mesélj még! .................................... 28 

Liszák Lili: Pál utcai paradoxon ............................ 29 

Galambos Boglárka Ágnes: Zenébe szőtt karácsony ............... 30 

Kemecsey Anna Viktória: Filmtekercsek ....................... 31 

Aranyi Panna: Szunnyadó óriások ............................ 32 

Kótyuk Veronika: Roma aeterna .............................. 32 

KÁRPIT-MEDER. ........................................... 33 

Cservid Ákos: „Túléltem halálom” ............................ 34 

Domokos Írisz Kamilla: Mézédes élet ......................... 34 

ProgramON .............................................. 35 

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás Programjának irodalmi, művészeti folyóirata 2023. tél, II. évfolyam 4. szám 

Kiadja: Mathias Corvinus Collegium, 1016 Budapest, Somlói út 49–53. • Felelős kiadó: Szalai Zoltán 

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László (Pécs) • Olvasószerkesztő: Boldog Zoltán (Deszk) 

Diákszerkesztők: Aranyi Panna (Szekszárd) • Birinyi Flóra Lilla (Budakalász) • Cservid Ákos (Székelyhíd) • Dénes Attila Norbert 

(Makfalva) • Domokos Írisz Kamilla (Brassó) • Ekbauer Lili Csenge (Szombathely) • Felszegi Kincső (Szamosújvár) • 

Hegyi Lili Gerda (Veszprém) • Janzsó Dávid (Szeged) • Kemecsey Anna Viktória (Budapest) • Liszák Lili (Keszthely) • 

Lojewski Erika Arina (Bukarest) • Molnár Dóra Laura (Szekszárd) • Pálffy Katinka (Székelyudvarhely) • Picciano Alisia (Milánó) • 

Rózsa Anna (Pécs) • Sánta Eszter (Barót) • Szentesi Eszter (Veresegyház) 

Elérhetőség: www.mcc.hu/karpit; karpit@mcc.hu • 1113 Budapest, Tas vezér u. 3–7. 

Tördelés: Németh János • Nyomdai munkálatok: Crew Kft. 1161 Budapest, János u. 175. 

A lapot Sánta Eszter grafikái díszítik • A hátsó borítón Melján Anna Pacák I. című verse olvasható 

ISSN 2786-4421

Ez nem mese 

Hogyan tanuljunk meg almafául?! 

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, 

vigyázzon, hogy el ne essék!” 

(1 Kor 10,12) 

A jól megválasztott szavak a helyes 

kommunikáció alapjai. Úgy 

szólni az emberekhez, hogy lehetőleg 

pontosan azt értsék, amit 

közölni akartunk velük. Az egymás 

melletti „elbeszélés” jelen 

esetben nem irodalmi műfajként, 

hanem félreértésként értelmezendő, 

ami viszont nem hozzánk tesz, 

hanem elvesz belőlünk. 

Nyelveken tudni és beszélni 

tehát egyfelől bibliai adomány, 

másfelől olyan képesség, amely a 

gyermekek és az öreg mesemondók 

sajátja. Ők még és már újra értik, 

tudják, hogy mit jelent a „mesebeszéd”. 

Mert nincs süketebb, vakabb, 

sőt veszélyesebb azoknál, 

akik azt hiszik magukról, hogy 

állnak, hallanak, látnak, azaz 

felnőttek, vagyis úgy ítélik meg, 

hogy nekik már nincs szükségük 

mesékre. Egyszemélyes emberek. 

Maguknak valók. Földhözragadt 

magányosok, mint Kányádi kegyetlen 

királya. 

„Volt egyszer egy király, aki 

nem szenvedhette a mesét. A mesemondókat 

meg éppenséggel ki nem 

állhatta. Legszívesebben vízbe 

fojtotta, karóba húzatta volna 

valamennyit. Vízbe is fojtatott, 

karóba is húzatott minden mesemondót, 

költőt, regöst és énekest, 

akit csak kézre keríthetett közülük. 

[…] A királyt végül megölte a 

mesék meséje utáni szomorúság. És 

azóta is minden mesemondó, költő, 

regös, énekes azért él-hal, teszi 

rá életét, hátha sikerülne kitalálnia, 

elmondania a mesék meséjét, 

amitől egyszerre jobbá-szebbé 

változna a világ s az emberek.” 

(Mesék meséje) 

Paradoxonnak hangzik, de igazából 

a mese a valóság legigazibb 

spirituális dimenziója. Annak 

olyan „fordítása”, amely csak a beavatottak 

számára nyer értelmet. 

A spiritualitás szól ugyanis az 

igazi hallásról és látásról. Minden 

más csak tükörkép, tehát pont 

a fordítottja igaz annak, amit 

látni vélünk. Ahhoz azonban, hogy 

erre lelki szemünket újra nyitottá 

tegyük, ki kell dörzsölni 

belőle minden szellemi „csipát”. 

Nem mindennapi alázat kell ahhoz 

ugyanis, hogy újra kicsik merjünk 

lenni, hogy tudjunk úgy tekinteni 

a dolgokra, mint a gyermekek. 

Alulnézetből. 

Mindent, amit eddig „megszereztünk” 

maguknak, át kell értékelni, 

új szemszögből szemlélni, 

sőt el kell engedni. Ezért nem 

megy ez a felnőtteknek. Le kell 

hajolni, s időről-időre szemszöget 

kell váltani. 

A valódi spiritualitás ugyanis 

mindig visszavisz. Vissza a 

gyermekkorba, a mesék világába. 

A gyermek szimbolizálja tehát 

az eredeti tudást, a mindenséggel 

való egyesítettség érzését. 

Ha tehát a felnőtt újra gyermek 

akar lenni, meg kell szakítania 

a dolgok szokásos menetét, szét 

kell bontania saját rendszerét, 

érvénytelenítenie kell azt, leleplezni, 

a „normális” szavak 

fölé emelkedni, a mesék világának 

csendjébe visszatalálni. Ehhez 

pedig egyfajta szent bolondságra 

van szükség. 

Ráadásul komoly ellentmondás 

van abban, hogy sok szóra van 

szükség annak megértéséhez, hogy 

nincs szükségünk a hagyományos 

szavakra. Mesebeszéd kell. Csak. 

A nyelvek adománya. Ez pedig tanulható. 

Visszatanulható. 

„Nagyapa napközben olyan, mint 

minden más öregember. Azaz egészen 

mégsem olyan, mert fütyörészni 

szokott, és beszélget az 

almafáival. Kedveseket mondhat 

nekik, mert az almafák majdnem 

mindig mosolygósak. De hát ezt 

nem furcsállotta Babó Titti, mert 

ha egy kicsit odafigyelt, ő maga 

is tudott az almafákkal beszélgetni. 

Egyszerű ez annak, aki tud 

almafául.” 

Lázár Ervin gyermek volt és 

mesemondó, aki anyanyelvi szinten 

beszélt almafául. Benne egyesült 

ez a két spirituális szint, 

ezért értette, hogy végül minden 

egybetartozik. Ennek a felismerésnek 

a birtoklása az igazi szabadság. 

És valami ösztönös módon 

ezt értik a gyermekek és újraértik 

az idősek is. 

Mert ahogy a mesékben minden 

lehetséges, úgy a valóságnak ebben 

a dimenziójában is az. Csak 

hinni kell benne. Amiről tehát 

nem lehet mesélni, az nem is létezik. 

Ezért kell újra és újra meséket 

írni, de minimum olvasni. 

Hogy az ember a metafizika valóságában, 

azaz a „fizikai léten 

túli” valóságban tudjon maradni. 

Lentről tudjon felfelé nézni, 

és ne higgye magáról, hogy ő már 

fent van. 

Ne a lenézést, hanem a felfelé 

tekintést gyakoroljuk! 

KanaPé – az irodalmi SZÓFAragó 

3

Mesék, tájak, mesés tájak 

Kövér Lászlóról, az MCC Középiskolás Programjának vezető oktatójáról 

sokan tudják, hogy két igazi szenvedélye van: a varjúfélék kutatása 

és a világ szüntelen barangolása. A vele készült interjúban többek 

között ezekről kérdeztem, miközben fény derült más, eddig nem ismert 

szenvedélyeire is. 

Mivel foglalkozol pontosan a KáPén belül? 

Köszönőviszony – és azon túl 

4 

A KáPéban a környezet és természet modulért felelek. 

Valamilyen szinten kakukktojásnak érzem magam, mivel 

a társadalomtudományos diszciplínák mellett az 

én feladatom a környezet- és természetvédelem változatos 

és aktuális kérdéseit közvetíteni a diákok 

felé. A saját előadásaim, foglalkozásaim mellett – a 

többi vezető oktatóhoz hasonlóan – a szakterületemhez 

kötődő előadókat, szakembereket keresek fel, 

akiket az „MCC-kompatibilitás” esetén az oktatói 

adatbázisba importálok. Ezek mellett egyéb szakmai 

programokat, például KáPrémiumokat és nemzetközi 

tanulmányutakat szervezek, bonyolítok le. 

A munkám során annak vagyok a híve, hogy amenynyire 

csak lehetőség van rá, elhagyjuk az intézmény 

falait és a diákok tudását in-situ gyarapítsuk. 

Nemrégiben egy tanyán a pásztorkultúrát tanulmányoztuk, 

most ősszel pedig Veresszékre az MCC új 

központjába tettünk látogatást. 

Egyik személyes kedvencem, az idén már második 

alkalommal meghirdetett kenutúra volt. Tavaly a 

Bodrogon, idén pedig a Murán és a Dráván eveztünk 

három-négy napot teljesen nomád körülmények között: 

sátrakban lakva, vacsoránkat pedig a szabad 

tűzön főzve. 

Hitvallásom és célom az MCC-ben az, hogy a diákok 

feszegessék, kicsit hagyják is el a mentális és 

a fizikai komfortzónájukat, így erősödnek, gyarapodnak, 

illetve közelebb is kerülnek önmagukhoz. 

Nagyobb rálátásuk lesz közelebbi és távolabbi környezetükre 

is. 

Tudni lehet rólad, hogy a Debreceni Egyetemen is 

dolgozol. Mesélnél nekünk erről? 

A Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási 

(MÉK) Karon, a Természetvédelmi, 

Állattani és Vadgazdálkodási Tanszéken vagyok adjunktus. 

Itt több tárgyat is oktatok, mint például 

természetvédelmet, vadászati állattant és ökoturizmust. 

Terepgyakorlatokat szervezek, illetve van két 

PhD-hallgatóm is. Ezek mellett szakmai cikkek írásával, 

külföldi kapcsolatok gyarapításával, ápolásával 

foglalkozom. 

Miben más a munkád az MCC-ben, mint az egyetemen? 

Nagyon örültem a lehetőségnek, amikor elkezdhettem 

dolgozni az MCC-nél. Voltak, akik furcsállották ezt, 

mert visszalépésként vagy mellékvágányként értelmezték 

ezt a munkát. Azóta két és fél év telt el, és 

minden elfogultság nélkül azt kell mondanom, hogy 

le vagyok nyűgözve a KáPés diákoktól. Egyrészt 

azért, mert a legtöbbjük kivételes lexikális tudással 

rendelkezik, másrészt azért, mert rendkívüli a 

teherbírásuk. Az jellemző rájuk, hogy többek, jobbak 

akarnak lenni az átlagnál. Nagyon inspiráló 

számomra az is, hogy a tanulmányaik mellett sokan 

kiváló sportolók, vagy éppen különleges, nem hétköznapi 

kompetenciákkal (pl. japán nyelvtudás, búvárkodás, 

különleges hangszerek használata stb.) 

rendelkeznek. Szívemnek kedves, hogy az elméleti és 

gyakorlati tudásuk mellett nem „kockák”, hanem szociálisak, 

közösségépítő szemléletűek, illetve ami 

nagyon fontos számomra, hogy felnőttként lehet velük 

beszélni, bánni. 

Nem mellesleg jómagam is sokat tanulok tőlük, hiszen 

rendszeresen könyveket, podcasteket, előadókat 

ajánlanak nekem. 

Ami kihívást jelentett a munkám elején, hogy az 

egyetemi „szakbarbár” oktatás helyett sokkal szélesebb 

látószögben szükséges megvilágítani és átadni a 

tudást a diákok részére. Mindezért adott témát nemcsak 

egy nézőpontból vizsgálunk, hanem próbálom becsatornázni 

a társadalomtudományok különböző aspektusaival, 

nem beszélve arról, hogy a képzés végén mindig 

megfogalmazok néhány „take home message”-t. 

Úgy tudom, hogy a varjakkal is igen különleges kapcsolatod 

van. 

Igen. Gyerekkorom óta szeretem a természetet. Már 

általános iskolában madárvédelmi projekteket kezdeményeztem, 

ebben a nagyapám vidéki házának kert- 

Fotó: Székely Balázs

jében töltött sok idő biztos közrejátszott. Hogy miért 

pont a varjak? Valahogy mindig szimpatizáltam 

ezzel a csoporttal, talán mert rátermett, rendkívül 

intelligens és opportunista állatok. Először szarkákkal 

szerettem volna foglalkozni, középiskolás 

koromban még fiókám is volt, akit kézzel neveltem 

fel, és később a család házikedvence lett. 

Aztán később az egyetemen a témavezetőm hívta fel 

a figyelmemet a dolmányos varjakra. Amikor a ’80-as 

években végezte a doktori kutatását, a faj ritkának 

számított Debrecenben. Ezzel szemben 2006-ban, 

amikor én elkezdtem a saját vizsgálataimat, már állandó 

költőfaja volt a cívisvárosnak. Később a doktori 

disszertációm témája is ez a faj maradt, a városi 

elterjedésének ökológiai hátterét kutattam. 

Fészekfelmérés, költésbiológiai jellemzők gyűjtése, 

fiókák színes gyűrűs jelölése, ember-varjú konfliktusok 

feltérképezése, a problémák orvoslása mindmind 

ehhez az időszakhoz tartozott. 

A faj urbánus térnyerésének ez volt az első komolyabb 

lélegzetvételű kutatása, amely nemzetközi 

szinten is érdeklődést váltott ki. Mindezt bizonyítja, 

hogy elismert szakmai lapok (D1/Q1) publikálták 

eredményeinket, illetve Alaszkától Japánig 

terjedő partnerhálót alakítottunk ki az évek során. 

Mi az első gondolatod a mese szó hallatán? 

Amikor édesapám olvasott nekem egy nagyon régi 

mesekönyvből, aminek Sárkányország volt a címe. A 

könyv azóta is megvan, néha olvasok én is belőle az 

unokaöcséimnek. Ugyan az elmúlt években jóformán 

csak szakmai könyveket forgatok, korábban gyűjtöttem 

mesekönyveket, sőt, meséket is írtam. Egyszer, 

általános iskolás koromban, első helyezést értem el 

egy meseíró pályázaton. Valahol még meg is vannak 

ezek a szövegek. Rég nem láttam őket, de arra azért 

emlékszem, hogy meglehetősen sablonos történetekké 

sikeredtek, meg sem közelítik a KárPit színvonalát. 

Van kedvenc meséd? 

Gyerekkoromban, a 90-es évek elején minden vasárnap 

négykor fix családi program volt, hogy megnéztük 

a tévében a Disney meséket olyan klasszikusokkal, 

mint a Kacsamesék, a Balu kapitány kalandjai 

vagy a Chip és Dale – A Csipet csapat, utóbbi volt a 

legnagyobb kedvencünk. Emlékszem arra a pillanatra 

is, amikor Antall József 1993-ban bekövetkezett 

halálakor megszakították az adást a gyászbejelentés 

miatt. Nagyon bosszantó volt. 

Felnőttként pedig nagy hatással volt rám a Coco 

című mesefilm, mert amellett, hogy akciódús, szórakoztató 

rajzfilm, mély mondanivalója is van – addig 

él valaki, ameddig emlékeznek rá. 

Köztudott, hogy szívesen utazol a világ különböző 

tájaira. Melyik volt a legmesésebb utad? 

A „leg” az mindig nehéz kérdés. De talán a legmesésebb 

eddig az volt, amikor 2015 júniusában édesanyámmal 

Isztambulba utaztunk. Szerencsénkre éppen Ramadánkor 

mentünk. Mivel nagyon szeretem az autentikus 

dolgokat, lenyűgözött, amikor az emberek este a 

parkokban és a köztereken leterített lepedőkön falatoztak, 

de nagyon tetszettek a dervisek táncai, a 

mecsetek, a fürdők, a nyüzsgő fűszerpiacok is. Édesanyámat 

pedig a Topkapi palota ejtette ámulatba, ahol 

a Szulejmán című sorozat számos jelenete játszódott. 

A török filmsorozatok iránti rajongása miatt nem is 

volt kérdés, hogy idén, a 70. születésnapja alkalmából 

újra ebbe az országba látogatunk el, ezúttal viszont 

valamivel keletebbre, Kappadókiába. 

A múltkor pont azon viccelődtünk, isteni szerencse, 

hogy nem Esmeralda-rajongó, mint a nagyapám 

volt, mert akkor jóval távolabbra és jelentősen 

borsosabb áron kellene utazni… De mesés volt az is, 

amikor Lappföldön személyesen találkoztam a Mikulással, 

vagy amikor a Bajkál-tó partján, egy menedékházban, 

mindentől és mindenkitől távolt tölthettem 

el egy éjszakát. 

Nemrég bejártad a transzszibériai vasútvonalat. Mi 

az a tulajdonság, ami mindenképpen szükséges egy 

ilyen út során? 

A legfontosabb hozzávalók a nyitottság, a rugalmasság 

és egy kis bátorság. Tény, hogy nehéz körülmények mellett 

(például nem volt előre foglalva szállás, nem tudtunk 

sehol bankkártyával fizetni) indultunk neki az 

útnak egy barátommal, azonban napról napra sikerült 

hozzászokni a körülményekhez, a helyi viszonyokhoz 

és magához a vonatozás életstílusához. A komfortzónánkat 

persze sokszor el kellett hagyni, illetve szakítani 

a hazai hétköznapok rutinjaival. Csak utaztunk, 

mentünk előre, ettünk, pihentünk, és néztünk ki 

a fejünkből meglovagolva a spontaneitás hullámait. 

Mindezeknek köszönhetően egyszer csak eljött a pillanat, 

hogy elmondhatatlanul szabadnak kezdtük érezni 

magunkat, a felhőtlenség, a teljes gondtalanság állapotába 

jutottunk, ezzel párhuzamosan nagyon közel 

önmagunkhoz és létünk igazi értelméhez. 

Hoztál haza mesét erről az útról? 

A Bajkál-tóhoz több monda is kötődik. A Lisztvianka 

melletti Cserszkij-szikla mondája szerint a nagy 

Bajkál cárnak volt egy lánya, akit Angarának hívtak. 

Ez a hercegnő sokat sétált egyedül a tó partján – az 

egyik ilyen alkalommal találkozott össze Jenyiszejjel, 

akibe nyomban bele is szeretett. A cár viszont 

hallani sem akart a frigyről, ami miatt a fiataloknak 

el kellett menekülniük. Bajkál egy hatalmas 

követ dobott utánuk, ezt láthatjuk a tó és az Angara-folyó 

találkozásánál. 

Aztán beszélhetünk még az Olkhon-szigetről is: 

az ottélő jakutok és burjátok szent helyeként számontartott 

szigeten található Sámán-sziklához 

megannyi szájhagyomány útján keringő mendemonda 

kapcsolódik. Az egyik legismertebb ezek közül az, 

amikor Dzsingisz kán Európa felé tartó útja során 

meghajolt előtte – az ezt követő eseményeket mindnyájan 

ismerjük. Később a Szovjetunió vezetése 

megpróbálta lerombolni ezt a páratlan természeti 

képződményt, de a fagyok és a távolság miatt ez szerencsére 

kudarcba fulladt. 

Janzsó Dávid 

(Szeged) 

Köszönőviszony – és azon túl 

5

Birinyi Flóra Lilla 

(Budakalász) 

Csillagok, 

csillagok… 

Kiélesedő alak, kiszélesedő határ 

Ugyanúgy fojtó Napok, mindig ugyanaz a nyár 

Megbillenő egyensúly: ez csak egy kis horzsolás 

Készülődik a Hold, az öreg lélekuzsorás 

Miért mesél álmainkról az álmatlan égbolt? 

Megmutatja, merre az út, ami a miénk volt 

Nem lehettem volna ott, és már nem lehetnék itt 

Az idő belém karolt és csendben magával vitt 

A legszebb 

Mit jelentett ez a rét, vagy a hegyek ott, 

vagy egy mondatod, ami épp nekem jutott? 

Szerettem a szomorúságod. 

Az utolsó sugár feszül a látványra: 

ide érkezünk meg a semmire várva. 

Nem lehetsz ennyire egyedül. 

Pipacsok szirmain ciripel az idő 

Hűvösödik. Majd csend lesz, mindent felfedő. 

kÖLTÉS – a versfonó 

Az ő története a legszebb. 

Csodák voltunk és korcsok, varázslatosak. 

Most magunk vagyunk. Néha meglátogatlak. 

A mi történetünk a legszebb. 

6

Melján Anna 

(Kecskemét) 

Pacák I. 

Szeme megcsillan, tégelyeiből kibuggyan a törődés, a paletta 

szegleteiben mindig ott bujkál egy mosolygödröcske. 

Tudod, 

a benzinkút neonja, miután összekuporodott a Nap, 

az autópálya monotonja maszatos hajnalokon, 

a gyorsétterem előtt pilláidra hulló hópelyhek, 

a bakelit illatú kávé abban a kócos pékségben, 

a strandon limonádédba olvadó szívószál... 

Szelíd ecsetvonások Isten tökéletes festményén. 

Pacák II. 

Sztrádaközi pergamen hó, kandalló-pilleség, 

gramofonos recsegéssel bukdácsol a kocsi. 

Tudod, 

a pöttöm vályogkuckó mázolt mosolyán túl 

friss kifli és törődésmeleg tintatea 

édeskés, áporodott illatai simítanak. 

Lehorgonyzunk a csöppnyi asztalhoz; 

késő estig kártyázás: narancs zamat és szegfűsütemény. 

Annyira szeretett a dédi, annyira szerettük a dédit! 

Pacák III. 

Hűtőszagú kakaóval ébreszt újra, vágyak 

emésztette, megégett ruháid ledobod végre. 

Tudod, 

csak arra a buszra szállsz fel, amelyik a tied, 

csak azt a fonalat követed, amelyik az útvesztőből kivisz. 

A szertefröccsenő kóborlásnak vége, 

ő otthont épít az üldözöttnek. 

Csirizzel bíbelt papírmasénapok megváltoznak: 

Új formával szaggatott mézeskalács. 


7

Kemecsey Anna Viktória 

(Budapest) 

Alkony 

Ha szabadna 

Újabb alkony 

veszi kalapját, s átlép 

a küszöbön; kékesszürke íriszből 

pehelyként hullik a gondolat. 

Hóformázta lelkek 

hullnak vissza az égbe. 

Karból karba, szempárról 

szempárra zuhantam 

Eleredt az eső 

A múlt kopogott, nyomomban 

Cseppről cseppre 

Ha szabadna 

Karcsú kandeláber őrt áll 

árva árok partján. 

Éji vászon 

mögötte, arcalakok, 

rokonok, barátok, állatok. 

Gyerekkacagás; 

egy zöld kabát térdre borult. 

Ott egy deres férfi sétált vissza: 

hófutta keze táncért nyúl. 

Akit én vártam, ma nem jött. 

Talán pipázik egy pohár fölött – 

Hallottam a hangokat 

erős lépteket 

Elkorhadt Biblia-lapok 

szálltak a szélben 

Mindenki magát mentette, én nem! 

Ha szabadna 

Bűnt bűnhődés követ 

Karmokat vártam, hogy 

húsomba tépjenek 

és ledobják oda, (oda le) 

gennyedző lelkemet 

Ha szabadna 

Félbevágta a harangszó 

a merengő levegőt, 

s csak egy utolsó biccentésre 

volt idő. 

Nekik a napból hold lett; 

felgyújtották a bolygókat, 

egy csillagablakból 

ismerős bajusz int. 

Papa éppen fát díszít. 

Most kiáltok, a szél visszakacag 

szürke bőröm szétcincálja. 

Szánalom pedig arat 

Szerelem magja rohad 

S úgy jár a kasza, mint egy ingaóra 

Ha szabadna 

Csend lett. (végre) 

már nincs értelem 

Harmattá vált hangom 

visszhangzik, szélfútta ugaron 

Szemem előtt most haragos örvény 

Beleesnék, ha szabadna 


(Szeretném, ha szabadna) 

Ha szabadna, szabadna 

8

Polyák Marcell 

(Kecskemét) 

Álomvilág 

Mra ladot, 

Ez cask ejg mse. 

Midgni si az vol. 

Midneki sajta szeperet jasta, 

Amki ejgser vegt er. 

En pedg est sinlom. 

Ederkesnek tunt, 

Akra fursanak. 

Mra etrelmet njert midne. 

Azt modjnak urszeju, 

De vjon za e? 

Warázslœ 

Holland 

variációk 

Teso 

em ,ar ne m latom a nbetiker 

minfden egybecsuiszik 

nem tudom elolvanisoi a szoveget ke 

ja 

Eskiu 

te lesz esla froditom es tenekt 

s akkor irnom se kell gyele sden 

mar csak kigastnalom at idweot amig meg 

ibern vagyij 

d emar ne migaztan tudom mi rorioenik 

valami tene dszol 

d ecsak a z egyik hangfalat lartom 

nem tiudom honnan jo na zene 

tlna ez varzsoo szoegem 

mely irsa titmai kozt reljik 

betik, mit cullagok az eben 

reyteles payan ustbak a papron 

a beutk tejlsen osszeoldvnak 

kozutuk relyuk a vesr ertleme 

Eskiu 

nme kle mas tennd cask latni 

Es latin fogdo midend erletmet 

A srev szovge cask hulinacio 

Midn sro ujba uznet 

S mokozbn irmo jeletsuk nme 

tisa 

Ja 

cask uj znet hallni, ed tudmo 

Hgoy etrelme en vajgok 


9

Pálffy Katinka 

(Székelyudvarhely) 

Délibáb 

a mennyezeten 

Janzsó Dávid 

(Szeged) 

Évgyűrűmandala 

Párnámra nem csöppen 

ragadós álom, meglágyult józan ész. 

A mennyezeten táncoló megannyi kósza fény, 

mézszínű rengeteg, kábító zűrzavar, 

hízelgőn suttogják: 

„Mi zavar, mi zavar?” 

Bámulom játékuk: 

most levendularét, tejszínízű nyár, 

majd szél után hajlongó, remegő virágszár. 

Halántékom fagyos csönd tépi, harapja, 

kiáltják a fények: 

„Fel nézz, a magasba!” 

Kifeszítem szemem. 

Míg a mennyezet mesél, értem nyúl, ringat, 

alattam padlódeszkák mélysége riogat. 

Közel már, várom a záró mozdulatot: 

széttárt karjaiból 

zuhanok, zuhanok… 

Lezárult egy évgyűrű. 

Mint a malter két tégla között, 

olyan a fának a rigó dala, 

olyan minden dézsa májusi eső, 

olyan a földre dobott összes dinnyehéj, almacsutka, 

mag, 

az ébredő erdő, az erősödő Nap. 

És olyan a halott őszi falevél utolsó nesze, 

olyan a hó alatt erősödő cingár kis gally, 

a törzsbe vésett szeretlek, 

a túrajelzés, a gyerekzsivaly. 

Egy évgyűrű lezárult. 

Ekbauer Lili Csenge 

(Szombathely) 

siralomvölgy 

zajszűrés 


néha még mindig hallak éjféli misék kezdetén 

mikor harang hív rémálmaim 

poros polca felé 

mit már rég nem takarítok. sötétben úgysem látom 

mint riogatnak mint éneklik 

halandó halálom 

felsírnom nem szabad – engedelmes jó gyereknek nem 

és a csend torkomat harapja 

mint fekszem melletted 

hallgat a tinta 

rebbenő tollban 

zöttyen a mozdony – 

illanó visszhang 

éjjel a fényben 

surranó mámor – 

ketten a bőrön 

suttogó ráncok. 

villan a kétely 

csattanó hittel 

cseppen a földre 

dörrenő csended 

10

Csernák Zsófia 

(Kecskemét) 

Hamufolt 

Zsengepapír-illatot árasztó könyv, 

gerince mégis megtörve. 

Lelkem apró porcicái 

nyávogva táncolnak körülötte. 

Gyenge szellőhuzat, mit 

vihar előtt keringő szél kever. 

Apró homokszemcsék vonzása, 

hervadt ábrándom előttem hever. 

Csobbanva landolok, 

köröttem porcelán vízfelszín remeg. 

Hamutálban látom égni. 

Az üres jövő előttem hempereg. 

Kirakat(ban) 

Tardos Luca 

(Pápa) 

Talán… 

Az ablak melletti asztalnál egy pár ül, 

talán pontosan ott, ahol egykor Karinthy. 

Hevesen gesztikulálva beszélgetnek, 

talán valami fontosról, a huszadik század íróiról, 

talán valami lényegtelenről, a kárpit vörös színéről. 

Csalfa őszi estén búsan ülök én 

e kávéház eldugott kis szegletén. 

A pincérek bámészkodva téblábolnak, 

talán mind unják már a véget nem érő munkát. 

A lány a telefonjáért nyúl, valaki hívja, 

talán valaki fontos, egy távoli rokon, 

talán csak egy barát, aki megint lekéste vonatát. 

Tollam bánatosan pihen a márványon, 

várja, hogy az ihlet újra rám találjon. 

Esőfoltok a karcos üvegen, 

a napsütés csak bepillant. 

Visszatérő barát, nem idegen. 

Csilingelés riasztja a boltot, 

s puskák ropogása alatt törik a csend. 

A lenge polc tart csak, mit ő koholt. 

Kifakult, halovány színek fednek, 

lekopott festék takar. 

A penészlepte sarokba illek. 

Egyetlen kebelbarátom a por, 

a tiszta rongy se mossa fel. 

Elhaladt mellettem az ifjúkor. 

Kattogó mutató, megálló idő, 

keservesen várom vesztemet. 

Törékeny testemen a nyomás nő. 

Száz mohakoszos kéz nyúl egyszerre, 

égő port hagy a zűrzavar. 

Én maradok csak árván, elveszve… 

…üveg mögött, kirakati árva. 

A fiú gyengéden végigsimítja a lány vállát, 

talán már indulna, vagy kedvesét támogatja. 

Rájuk nézve azt hihetnénk, csak jó barátok, 

talán nem is igazán szerelmesek, 

talán először találkoztak itt ma este. 

Kávéscsészém még szinte tele, 

de a győri édesnek már hűlt helye. 

Mielőtt kilépnek az ajtón, még visszapillantanak, 

talán a kávéillat, mi megragadta őket, vagy a díszes falak. 

Az ajtón kilépve sziluettjük beleolvad a pesti szmogba... 

Talán tényleg csak barátok, vagy csak találgatok. 

Talán soha nem is volt semmilyen pár, 

csak valahol Pesten egy kávéház... 


11

Lojewski Erika Arina 

(Bukarest) 

Győzelem (?) 

„Ilyen csak a tündérmesékben van” – mondtad 

most meg 

szélfújta kártyavárak falain keressük 

egykor még pirosan csillogó szíveinket 

Lovas Tekla 

(Kecskemét) 

Üveg… 

Kettő, de mégis csak egy. 

Két gyertyaláng az egy helyett. 

Két pár cipő egy tető alatt, 

mégis valahogy csak egy maradt. 

„Szerelmünk olyan mint egy játék” – 

azt hittük Ászok vagyunk 

de amíg én mesekönyves kastélyokról álmodoztam 

te kitaláltad a stratégiát amivel megnyered 

a játékot… 

…de nem a szívemet 

Közös szoba és ruhatár. 

A szülinap is együtt jár. 

A tükör üvege hasonlót mutat, 

de mindkettő magának keres utat. 

Itt maradt hát egyedül az a fél. 

Ki a másik nélkül meg sem él. 

Aki pedig eltűnt, majd előkerül, 

a mese végén mind a helyére kerül. 

…cipők 

Kettő, de mégis csak egy. 

Két fél tesz egy egészet. 

Két pár cipő egy tető alatt, 

mégis valahogy csak egy maradt. 

Tipegnek-topognak a báli estén. 

A jobb és a bal fordul lágyan, gyengén. 

De amikor hazahív az éjfél, 

a döbbent herceg marad faképnél. 

Itt maradt hát egyedül az a fél. 

Ki a másik nélkül meg sem él. 

Aki pedig eltűnt, majd előkerül, 

a mese végén mind a helyére kerül. 


12



Fáradjon be! 

Örvendek a találkozásnak! Engedje meg, Kedves Olvasó, 

hogy bemutatkozzam… 

…hová is tettem? te jó ég, tudom, hogy itt volt, itt 

ni, pont ebben a sorban, az ablak mellett, akarom mondani 

a lapszélen, ha így jobban tetszik… Meg is van! 

Én vagyok a papír. Úgy értem, a betűk. Vagyis pontosabban 

az írás, tehát lényegében, hogy is mondjam… 

…ki is vagyok? ezen az oldalon kellene lennie, 

nem is, inkább a másikon, hoppá, hová tűnt a harmadik? 

Szóval, helyezze csak Magát kényelembe! Igazán 

szívesen kezet fognék Önnel, de hát, mint láthatja, 

efféle végtagillesztéssel én nem rendelkezem. Hogy 

mondja? A történet? Igen, tényleg, persze, hozom is, 

éppen egy pillanat türelmet kérek. Köszönöm… 

…azt mondta, ebben a mappában van, de akkor mégis 

hol? ma már az írókban sem bízhat a papír, hogy elmagyarázzák, 

mit is mutasson ezeknek a kopogó szemű 

Olvasóknak. rostokra bontanak ezzel az éber macskatekintettel, 

de hiába néznek, ha egyszer itt sehol 

egy mondat, sehol egy cselekmény… 

Roppantul sajnálom, Kedves Olvasó, de attól tartok, 

hogy itt semmiféle firkálmány, vagy hogy is 

mondjam… tehát ezen az oldalon, azt hiszem, nincsen 

történet. Valóban, igencsak meglepő. Kérem, ne tessék 

haragudni, majd szólok az illetékeseknek. Lapozzon 

csak tovább, minden bizonnyal odébb egy rendkívül 

érdekfeszítő alkotást talál! 

… 

De hiszen… mire vár? Mint már említettem, itt nem 

találja meg, amit keres. Tán nem hisz nekem? 

… 

Ugyan, miért olyan fontos az Ön számára az a történet? 

Én egy papír vagyok, vagy inkább írás, igazából 

tudja a Fennvaló, hogy mi is vagyok én… egyetlen 

dolgot tudok, mégpedig, hogy történet nélkül lehetek 

bármi, s mégsem lesz belőlem semmi. Hát Ön, Kedves 

Olvasó? Csak nem vélekedik hozzám hasonlóan, 

hogy sóvárgó szemeit egy néma lap színén vándoroltatja 

ide-oda? 

Miket gondolok… Hiszen Ön szemmel, kézfogást 

elősegítő végtagokkal, illetve számtalan érzékletet 

felfogó miegyebekkel rendelkezik. Dehogy állna 

szándékában egy margók közé szorított betűtömeggel 

azonosítani önmagát. 

…Igazam van? 

Ne butáskodjon, hisz egy lélegzetnyire ül a valóságtól! 

Legenda így, történet úgy, tanulság ekképp, 

gondolat meg akképp… hát minek Önnek ennyi 

fantazmagória, álom, félhazugság? Ha valamit tudni 

óhajt, kettőt lép, és felfedezheti. Miért ragadna le 

pont énvelem épp ezen a fehér síkon? Elbújni vágyik? 

…Ilyen rémisztő lehet odakint? 

De hát én csak egy papír vagyok. A valóságot, amit 

Ön ismer, nekem pusztán a történet lencséin át adatik 

megpillantani. 

… 

Rettenetesen sajnálom. Illetlenség részemről efféle 

beszélgetést kezdeményezni Önnel, mikor tudniillik, 

Ön csupán olvasni jött. Maradjon nyugodtan, 

amíg kedve tartja. 

Majd csak előkerül az a történet… 

Gallyas Georgina 

(Kecskemét) 

Földrengés 

A földrengés megrázta a városkát. Felkavarta a frissen 

ellapátolt havat. Minden a feje tetejére állt. A 

hószilánkok levendula lila táncot jártak az univerzum 

plasztikgömbje alatt. 

A házakból emberek rohantak elő, s biztos kapaszkodókat 

keresve csüngtek a szentjánosbogár-kandellábereken. 

Mások csak hasra vágták magukat az 

utcákat fedő hószőnyegen, s úgy várták a megnyugvás 

perceit. A kertben korábban gondosan összekapirgált 

hókupac kiszökött a kerítés fémhideg rácsai között, 

s a pusztító szél hátán szánkázott végig a téren. 

Mint két huncut gyerek, irgalmatlan nagy galibát 

csináltak: ellopták a felnőttek kalapjait, fehérre 

festették a szobrokat és a farkukat behúzva menekü- 

lő kutyákat, megcibálták a nők haját és bebújtak a 

gyerekek kapucnijai alá. 

A város felbolydult méhkashoz hasonlított. 

Majd hirtelen minden a helyére került, a föld nem 

rázkódott tovább, mint egy macska a hideg téli reggeleken, 

szép fokozatosan megtalálta saját egyensúlyát. 

Nem dőltek a díszfák istentelen irányba. A 

semmiből jövő szélvihar visszabújt láthatatlan odújába, 

s a fagyos, fehér por sem hullott tovább a csillámló 

mennyboltból. 

A kislány csillogó szemekkel figyelte a kis várost, 

ahogy az szép lassan elcsendesedett, majd hirtelen 

újra megrázta a hógömböt. 

Dettó – hétköznapi novelláink 

13

Aranyi Panna 

(Szekszárd) 

Porcelánhal 


Vörösre marta a sós víz a szememet. Íriszem kékje kicsordulni 

látszott. A tüskés sziklák mélyen combom 

húsába vájtak, ahogy a parton ültem. Lestem, hallgattam 

a hullámokat. Messziről hoztak el téged nekem. 

Szavaid a partra vetődtek, illatod megcsillant 

a víztükrön, érintésed cseppenként ért el hozzám s 

folyt végig a bőrömön. Csókokként haladt lefelé a 

nyakamon, a kulcscsontomon, a hasamon. Porcelánként 

repedeztem a csúszós köveken és lettem a mélyben 

úszó halaké. Idővel aztán a szétcsúszó Nap is rám 

borulni látszott, ahogy fokozatosan a horizontba 

olvadt. 

Egy apró, talán elsőre ártatlannak tűnő rákot sodort 

elém a tenger. Megijedtem, felpattantam, hangod 

morajlása megszakadt, érintésed a földre csorgott, 

illatodra álmosan nehezedett a késő nyári este. 

Már botladozva szaladtam a sziklák közt, amikor 

hallottam a segélykérő csilingelést és koppanást. 

Késő volt, az ezüstös villanás a haboké lett. Ujjamról 

a gyűrű egészen a fenékig süllyedt, de talán annyira 

még nem messze a parttól. A szilánkos kődarab szélére 

léptem, onnan lehajolva nyúltam a vízbe, és amikor 

ujjaim már érezték a karika finom vonalát, lábam 

megcsúszott a felfutott algán. Ezer kézzel ragadott 

el a mélység, s rántott kapkodva magába. Semmit sem 

láttam a sótól, és küszködve próbáltam megtalálni a 

felszínt. Mindeközben mintha egy óra kattogott volna 

fülsiketítően a fülemben. 

Az év kétszáztizenhatodik napja volt. Hallgattam, 

ahogy beszélsz a telefonban, miközben a sötétben a 

kemény padló nyomta a hátamat. Hallottam, ahogy elmosolyodsz, 

ahogy felcsillan a szemed, ahogy vágysz 

rám. Szavaid olykor folyammá lettek, majd csörgedezéssé, 

amikor távolról a fülembe súgtad: „Szeretlek.” 

Ismertem már e szónak gördülését, majd zuhanását 

ajkaidról. Ragacsos mézként vonta be szívem, amitől 

az mindig bután akadozni kezdett. Még sosem fogalmazódott 

ez meg bennem. Aznap éjjel viszont, ezen a 

bizonyos kétszáztizenhatodik napon, ez a ragacsos 

szív egyre csak kántálni kezdte. Ám akkor még messze 

voltál. Úgyhogy vártam. 

Megtébolyult az idő, kínoztak az őrjöngő percek, 

de vártam, míg a két karodba borulhatok, vártam, míg 

a távolság megtörik, vártam, míg ujjaid a hajamba 

csomózódnak, vártam, míg tested az enyémhez feszül. 

Egy remegő pillanatban aztán a neved súgtam. Majd 

azt, hogy szeretlek. Rám néztél hitetlenül, s belém 

tűntél hirtelen. Nem láttam már, hol a határ közted 

és köztem. A fények kifoszlottak, a hangok a falra 

fröccsentek. 

Arrébb löktek a hullámok. Már az autódban ültem, 

valahol a város szélén. Körbevezettél ott, ahol 

felnőttem. A városomban, amit nem ismertem eléggé. 

Akkor beszéltünk először, mondataid madzagként gabalyodtak 

össze, minden friss volt, törékeny, mint 

reggeli harmat a fehér szirmokon. Nem mertem sokáig 

a szemedbe nézni, nem akartam olyan hamar elveszni. 

A következő pillanatban pedig már a konyhád hideg 

kövén vontál magadhoz, fogtad a kezem, forgattál, 

öleltél, táncoltál velem. Lassan tanultam tőled, 

s engedtem el a szorongató gátlásokat. Ahogy telt 

az idő, hagytam, hogy forgass s lépkedj velem a szobában 

egy hangtalan dalra, amely lassan mélyvörös 

lángokba borult körülöttünk. Mikor aztán tényleg 

zene töltötte meg az illékony csendet, fejem az öledbe 

hajtottam, úgy feküdtünk az ágyamon, a takaróm és 

párnáim között, amelyek azóta is illatodat súgják a 

fülembe éjszakánként. Te pedig fentről néztél le rám, 

és vigyáztál, nehogy eltörj a két dal közti alattomos 

szünetekben. 

Szorosan ölelt a tenger, magának akart, édesgetett, 

halkan suttogó szavaidat ellopta tőled, esti 

mesét olvasott, amikor testem lassan álomba zuhanni 

készült, és már nem találta a határt. 

Kapaszkodtam a hangodba. Az idővel elbizonytalanodó 

szavakba, idilli ígéretekbe, ritkuló vallomásokba. 

Nőtt a csontjaimat összeroppantani akaró 

nyomás, könnyeimet könnyekkel törölte a végtelen 

kékség. Beállt az idegeimet szaggató csend. Elbillent 

világomban nem szóltál többet, tekinteted 

vissza kérted, a sütemény keserű utóízt hagyott a 

nyelvemen. Bizonytalanul simultak ujjaid az arcomhoz, 

amikor a sós cseppek megáradtak. Torkomon 

ragadtak a szavak, úgy kellett felköhögnöm őket, és 

már az is csak szánalmas könyörgésként gyűlt pocsolyába 

előttem. 

Körmeim aztán partot ragadtak, sikamlós köveket, 

pimasz rákokat. Fáradt testem elterült a sziklán, 

minden porcikámban tele vízzel. Vízzel, ami telhetetlenül 

a nevedet dúdolta, pedig már mindenem 

az övé. A szívemben lüktető vér, tekintetem koszos 

kékje, a csuklómon és nyakamon csorgadozó parfümöm 

édes illata, a testemet borító bőr minden hibája, 

hangom botladozása. 

Messze van már a gyűrű, messze vagy te is. Beszorultál 

a láthatárba. Nem talállak sehol sem már. Ám 

ha te jól figyelsz, és követed az út szélén andalgó 

rákokat, látni fogod, hogy itt ülök a beláthatatlan 

tenger partján, emlékedtől csurom vizesen a porcelántestű 

kék halakat figyelve. 

14


(Budapest) 

Kettes viharjelzés 

Minden balatoni éjszaka más, de talán egy valamiben 

megegyezhetünk: ha erősödik a szél napnyugta után, 

kétségkívül nem a legokosabb döntés a parton sétálni, 

mert könnyen belefuthatunk egy viharba. Két évvel 

ezelőtt emiatt váltam szellemmé. Egy tragikus hajóbaleset 

áldozata lettem, de sokkal jobban megijedtem 

a kelleténél. Persze, utólag mindenki okosabb. 

Az elején még nem volt nyomasztó ez a lét. Tárgyakat 

vertem le, embereket látogattam meg, és más itt rekedt 

szellemekbe is bele-belefutottam. Később olyan helyekre 

is bementem, ahová élő ember nem igen teheti 

be a lábát. Miután egyik éjszaka fültanúja lehettem 

pár körözött bűnöző tervének, cselekednem kellett. 

Így történt, hogy a titkos találkozók hollétét és mikéntjét 

lejegyeztem egy papírra, és bedobtam a rendőrkapitányság 

postaládájába. Azóta lényegében én 

vagyok az első dolgozó szellem. 

Egyedül Ferivel, a nyugdíj előtt álló rendőrtiszttel 

kommunikáltam a magam módján. Talán néha látni 

vélt engem. Általában beszélni próbált hozzám, de 

ilyenkor olyan volt, mintha magában beszélne. Emiatt 

a többiek kicsit szenilisnek tartották. Az volt a szavajárása, 

hogy „nekünk nemcsak az élőkkel van dolgunk”. 

Szerintem igaza volt. 

Hogy pontosan miért is marad itt egy szellem, azt 

nem tudom. Egyesek szerint feladata lehet, mások szerint 

a lelke vár valamire. Az én esetemben akkor még 

ötletem sem volt a miértről. Arról meg végképp nem, mi 

kell ahhoz, hogy valaki láthasson. Tény, hogy igazán 

senkinek sem akartam megmutatkozni. 

A temetésem nagyon szép volt, de az az ember, aki a 

leginkább számított volna, nem jelent meg. 

Már majdnem leszállt az éj. „Augusztus 28., 21:56” 

– hirdette a kijelző a móló legvégén. Csak pár ember 

sétált itt rajtam kívül ezen a semmitmondó, átlagos 

estén. Számomra mélyebb jelentést hordozott a dátum. 

Ezen a napon lett volna belőlem menyasszony. A szél 

már nem kapott bele a hajamba, mint korábban. Nem 

éreztem se meleget, se hideget. Sosem tudtam igazán 

megszokni ezt a bolyongó létet. Az érzések és az érzelmek 

hiánya, a tehetetlenség és a konstans egyedüllét 

lassan és kínkeservesen éhezteti ki a lelket. 

Viharjelzés. Kettes. Rossz emlékek. 

Leültem egy nyikorgó padra, ami telis-tele volt 

fehér szalaggal és leégett mécsesekkel. 

A támlán a következő állt: Kiss Enikő, Egerszegi 

Ákos, Lantos Ábel, Kalontai Bence. És végül, de nem 

utolsó sorban: Ruzsonovszky Eliza. A nevemre mindig 

nagyon büszke voltam. 

Sokáig bámultam a bronztáblát, közben alig eszméltem 

fel egy közeledő alak sziluettjére. Ahogy kilépett 

az erőtlen fényre, felismertem. Ő volt az. Egy 

szál kankalint tartott a kezében, amit letett mellém a 

padra, majd leült a földre, ügyelve, hogy két könyökét 

a lécekre tegye. Arca megviselt volt, de még mindig 

ugyanolyan. Nem mondtam elégszer neki, hogy olyan, 

mintha angyalok faragták volna. 

– Tudod, nagyon sokszor kívánom azt, hogy bárcsak 

itt lennél és nem odaát. Mostanában pedig egyre többször 

gondolkozom azon, hogy milyen életünk lehetett 

volna. 

Gyászosan beszélt. 

– Képzeld, az öcséd lediplomázott, és gyerekük lesz. 

Elképzeltem, hogy mennyire tökéletes lennél nagynéniként 

és… 

Elcsuklott mély baritonja, és pár könnycsepp hullott 

a betonra. 

El akartam neki mondani, hol voltam eddig, hogy 

miért nem látogathattam meg, de lehetetlen lett volna. 

Akik a két világ közt maradnak, nemigen számíthatnak 

megváltásra. 

Kilencven villanás. Még egy perc eltelt. A világítótornyok, 

mint rideg tábornokok, egyre sürgetőbben 

parancsolták magukhoz a hajókat a csillagok alól. 

Elméláztam. 

Eszembe jutott egy emlékfoszlány a temetésemről. 

Rakásig volt a márványsírom rózsával. Nem szeretem 

őket, mert elcsépelt virágok. Most már van egy sejtésem, 

miért kaptam ennyi rózsát. A megbánás beleivódik 

a bőrödbe, amíg az öröm elillan. A holtak több virágot 

kapnak, mint az élők. 

Hirtelen felindulásból a padra letett kankalint 

bal kezemmel meglöktem és egykori társam ölébe 

csúsztattam. Ez a legtöbb, amit egy szellem tehet. 

Nedves arcát felém fordította, mintha látott volna. 

A szél cédrusfára és mentára emlékeztető parfümkeveréket 

hozott. Fájón ütött orrba ez az emlék. Az elkeseredett 

tehetetlenség hullámokban vágtatott át a 

testemen, olyan mértékben, mint a halálomat megelőző 

pár másodpercben. Megrémültem. 

Aztán leesett. Talán mégis lehetséges? 

A következő pillanatban a vállához nyúltam, és finoman 

megérintettem. Éreztem, hogy forró lett a tenyerem. 

Megborzongott. Akár egy becserkészett vad, úgy 

pislogott rám. Valószínűleg én is ugyanígy nézhettem 

rá, hiszen elméletileg képtelenség, hogy lássuk egymást, 

az érintésről nem is beszélve. Mégis két kezével 

közre fogta arcomat, majd csendesen lehúzott maga 

mellé. 

– Egy szót se szólj, csak gyere haza! 

Hosszú éjszakánk volt a szélben. Régi titkokat és 

történeteket meséltünk egymásnak. Egy percre sem 

engedtük el egymást. 

Elaludtunk. 

Másnap már nem a révfülöpi mólón voltam. 

Feloldozott. 

A földi lét egy szempillantás ahhoz az örökkévalósághoz 

képest, amit ígértünk egymásnak. 


15


16 

Picciano Alisia 

(Milánó) 

Szálka 

Szemtől szemben állunk. Magamban könyörgök, a puszta 

gondolat, hogy nem lát, tényleg átlátszóvá tegyen. Ő 

nemkülönben. Szerintem vagy tízszer megszámolta már a 

zebra csíkjait, mindahányszor különböző számot kapott. 

Akkor izzadhatott ennyire utoljára, amikor ötévesen 

leejtette Zazit, a macskáját a harmadik emeletről. 

Csak az a különbség, hogy a macska a talpára 

esett, ő viszont mindig a hátsóját üti meg. Semmi 

kedve nem volt a budapesti poros járdán álldogálni. 

Igazán nyithatnának egy biológia tanszéket Visegrádon 

is. Ennek én is örülnék, legalább elhagyna a 

gondolat, hogy bármikor belefuthatok. Mint például 

most. Mit mondjak neki? Ő az, akinek magyarázkodnia 

kellene. Ő az, aki csak úgy lelépett, akárcsak 

egy macska, amelyik megunta a vendégeskedést. 

Nem is értem, miért bosszant még, bár ne látnám már 

a képét. Élje az életét, én élem a sajátomat, aztán ne 

találkozzunk. Kicsi a világ, de Budapest nagyváros. 

Annyival megkönnyítené az életemet, ha elmondaná, 

mi történt. Ki nem állhatom a lezáratlan történeteket. 

Ha a szerző vette a fáradságot, hogy megírja, 

tegye már oda a pontot a regény végére. De ez csak 

udvariatlanság, semmi több. 

Bunkóság. 

Elkezd villogni a zöld a másik irányban. Nemsokára 

el kell haladnom mellette. Köszönjek neki? Zúdítsam 

rá a belső gondolatcsomókkal teli feketelevesemet? 

Inkább oda se nézzek? Egyáltalán ellenséges 

legyek vele? Elvégre érett felnőttek vagyunk, nemdebár. 

Néha nagyon elegem van az érettfelnőtteskedésből. 

Ha gyerek lennék, már az elején odakurjantottam 

volna egy jót. Túllennénk az egészen, a fene egye meg. 

Zöldre vált. Sóhajtok egyet, egyenesen előre nézek, 

és katonásan elindulok az út másik oldala felé. 

Zebracsíkok rengetegével küzdök. Egy végtelennek 

tűnő séta után végre átérek a túlsó partra. Ő földbe 

gyökerezett lábbal áll azon a helyen, ahol utoljára 

láttam. Semmitmondó arckifejezése mindent elárul. 

Felöltöm legszebb, legkedvesebb mosolyomat. 

Köszöntem. 

Hegyi Lili Gerda 

(Veszprém) 

Feltérképezett 

félpercesek 

Az üveg-hegyeken túl 

Egy csodás tájon járt, dombokkal, lejtőkkel, hullámzó 

tavakkal, hömpölygő folyókkal. Az éjféli lámpafényben 

millió apró csillám szikrázott. A rengeteg 

éles kis szilánk fájóan szúródott a tenyerébe, de még 

ez sem fájt neki annyira, mint a mindennapok. Megfáradtan 

visszahajtotta a fejét a hűvös betonra, majd 

újra kortyolt egyet meseország nedűjéből. 

Iránymutatás 

A buszon magamban nevetve gondolok vissza a szatyrával 

szerencsétlenkedő idős hölgyre, miközben 

lesajnáló vigyor ül ki az arcomra. Ahogy nézek ki az 

ablakon, elsuhanunk egy falutábla mellett: Bánd. 

És hirtelen rág a lelkiismeretem. 

A jövő zenéje 

Ha eltelik pár ezer év, és még lesz ember a Földön, 

úgy fogja majd nézni a mindennapjainkat, mint mi az 

inkák templomait vagy az egyiptomiak piramisait? 

Lát majd Galambokat, Nagylókat, Sáskát, Seregélyest 

és Szarvast, úgy, hogy egy állattal sem találkozott, 

csak fémlapok jöttek vele szembe fémrudakon. Mi lett 

belőlük? Kihalt városok. 

Nyaralás 

Tavaly karácsonyra családi utazást kaptunk Pulára 

a nagyszüleimtől. Izgatottan készülődtünk a testvéremmel, 

bepakoltuk a búvárfelszerelésünket, a 

legszebb fürdőruháinkat. Amikor nagyapámék új, Balaton-felvidéki 

házához kanyarodott be az autónk, 

akkor jöttünk rá, hogy elhamarkodott volt az „Irány 

Horvátország!” felkiáltás. Édesapám azt mondta, hogy 

jövőre Velencébe megyünk, de én ezt már nem hiszem el. 

Tér-kép 

Nem is értem, miért nem használtak a nagy felfedezők 

tükröket. Miért görnyedtek órákat egy szuvas asztalra 

kiterített vékony papír felett, amelybe mérnöki pontossággal 

kellett belevésni mindent? Ha tükrökkel 

teletűzdelték volna a felfedett föld felszínét, azok 

pontosabb képet adtak volna az ottani térről, mint bármilyen 

rajz. Talán azért, mert a tükör-tér-képek által 

előidézett végtelen világban újra eltévedtek volna. 

Robinson 

Esős időszak volt. Ömlött a tápláló víz, amelynek a 

betondzsungel nem sok hasznát vette. Ott állt magányosan 

egy elhagyatott járda-szigeten, gombóccal a 

torkában. Ahogy nőtt az aggodalma, úgy nyújtózkodtak 

a szigetét körülvevő tócsák, ködbe vesző tengert 

alkotva. Már bőszen füstjeleket fújt, mire megjelent 

megmentője – egy arra járó villamos.

Szuromi Gréta 

(Solt) 

Irányítás 

Olyan különös érzés, amikor a tested előbb cselekszik, 

mint ahogyan azt az agyad előzetesen megparancsolná 

neki. Indulj el! Fordulj balra! Nézd meg, 

mi van az ajtó mögött! 

Valahogy soha életemben nem tettem azt, amit én 

szerettem volna. A testem mindig előbb mozdult, én 

pedig a végén rácsodálkoztam, hogy mi történt. 

Na tessék, már megint! Ki a franc akarta, hogy kocsiba 

üljek? Mert én biztos nem. A tempó szédületes, csak 

úgy kapkodom a kezem a sebváltón, a lábam pedig folyamatosan 

a gázpedálon van. 

– Mi van, nem ismered a KRESZ-t?! Hogy vezetsz te, 

idióta, az valakinek a kertje volt! Nem, ez nem én vagyok, 

valaki más csinálja… mintha irányítana. 

Az agyam ismét meglepődve tapasztalja, hogy megérkeztünk 

valahová. A kocsi egy roncs lett. A hátam 

mögött meghúzott autók, ripityára tört kerítések, 

fekvő közlekedési táblák, jajveszékelő családanyák, 

füstölő aszfalt és szirénázás. 

– A fenébe, rendőrök. 

Ezek még a saját gondolataim, aztán megiramodom, 

és ismét tehetetlen figyelője leszek az életemnek. 

A csomagtartóban egy csomó fegyver van, többet is 

magamhoz ragadok, és berohanok velük egy kis, kertes 

házba. Egy nő védi testével a háromévesnek tűnő 

gyerekét, és valamit próbál a háta mögött rejtegetni. 

A sírásból hamar rájövök, hogy egy kiságy az, amelyben 

egy csecsemő fekszik. Az anya tekintete rémült, 

ugyanakkor mindenre elszánt. Nem szólalok meg, csak 

hadonászok a pisztollyal, amit a kezemben tartok. A 

nő sírni kezd, a ház ablaka előtt pedig megjelennek a 

rendőrök. Vagy egy tucat villogó járőrautó áll odakint. 

Kiszáll egy férfi hangosbeszélővel a kezében, 

és mondani kezd valamit. 

Szörnyű gondolatok futnak át az agyamon. Magam 

ellen kezdek drukkolni. Csak jöjjenek be, mielőtt 

még megmozdulnának a végtagjaim! 

Nem tehetek semmit. Átlövöm a kisfiú fejét, a golyó 

pedig ezután rövid úton az anyuka combjába fúródik. 

Az első dolog, ami a kezembe kerül, az egy nehéz, régi 

asztali lámpa. Ne, ne! Menekülj! Kiáltozom, de talán 

csak magamban, ugyanis a számnak sem én vagyok az 

ura. Fejbe verem a gyerekét élesztgető asszonyt, és a 

kisbaba felé hajolok. A rendőrök másodperceken belül 

bejutnak a házba. 

– Most már kapcsold ki azt a játékot, és gyere! 

– Légyszi, anyu, csak még egy perc! 

– Ki fog hűlni a vacsora. 

– Rendben. Megyek. 

A világ hirtelen megáll. Elhallgat a sírás, az 

üvöltés és a szirénázás. Ahogyan én, úgy körülöttem 

is minden mozdulatlanná válik. Néhány másodperc 

múlva pedig sötét lesz. 

Morvai Levente 

(Veszprém) 

A virágok 

bölcsessége 

Valamikor a halálom után egy unokám egyszer majd 

meg fogja kérdezni valakitől, hogy milyen ember 

volt a nagyapja. Én pedig rettegek ettől a pillanattól. 

Belülről szétfeszít a tehetetlen frusztráltság, 

mert nem leszek ott, hogy megmondjam neki. Csak elszenesedett 

tények maradnak, miközben mindaz, ami 

bennem égett, talán örökre elveszett. 

Ahogy a szél játszik a lobogó tűzzel, a bámészkodó 

ember akár azt is hihetné, hogy a kis lángnyelveket a 

fuvallatok kényük s kedvük szerint mozgatják. Pedig 

a tűz a szélből táplálkozik, s a lángnyelveket nem 

szabadságuktól fosztja meg, csak messzebbre repíti 

őket. 

Persze a világon nem minden hasonlít a tűzre. Ott 

volt például ő is, a hóvirág. Nem igazán volt gondolkodó 

alkat már hajtás korában sem, és tovább növekedve 

sem változott. Így persze az sem vetődött fel 

benne, hogy mi a létének értelme. Ösztönösen érezte, 

hogy létezik, és neki ez éppen elég volt. Ahol ő nőtt, 

onnan egészen úgy tűnt, mintha minden éppen őérte 

történne. Ha megkérdeztem volna, biztosan azt mondja, 

hogy a madarak is neki énekelnek a legszebben. 

Ő volt az első a kertben minden évben, s ilyen módon 

természetes számítás szerint a legfontosabb is. 

Mint egy kertész, ő készített elő mindent a többi virág 

számára, ő pedig tökéletesen boldog volt ebben a 

szerepben. Boldog volt, ha gyerekek jöttek a kertbe, 

ahol aztán a hóvirág nyomát követve megtalálhatták 

a nárciszokat és a krókuszokat. Úgy érezte, ha ő nem 

lenne itt, hát senki sem találta volna meg soha a kert 

díszét, az elegáns lilában tündöklő lángvirágot sem. 

Amikor elbeszélgettem a hóvirággal, és megkérdeztem 

tőle, hogy nem aggasztja-e, mi lesz utána, azt 

felelte, hogy nem hisz a holnapban. Körülötte mindig 

ma van. Azt felelte, nem hisz abban, hogy ő majd nem 

lesz. Most itt van, és most boldog, ha gyönyörködnek 

benne, vagy amikor a csicsergés lágy taktusai a 

szirmait simogatják, vagy amikor apró gyermekkezek 

csodálattal a leveleit cirógatják. 

Amikor elbeszélgettem a lángvirággal, azt sem 

tudta, hogy van a kertben egy hóvirág is. Azt pedig, 

hogy már előtte is ott volt, teljes magabiztossággal 

elutasította. Csakúgy, mint az aranysárga nárciszok 

vagy a szivárványos krókuszok. Mindegyik meg volt 

győződve róla, hogy a kert őérte van. 

Ilyen a virágbölcsesség. És ez nem mese. 


17

A rácegresi pusztán túl 

Fiktív, posztumusz interjú Lázár Ervinnel 

Az egyik legnagyobb magyar meseíró szavaiból merítettünk 

egy fiktív, már-már mesebeli beszélgetéshez. 

A válaszok különböző felületeken megjelent 

interjúk, beszélgetések szerkesztett részleteit tartalmazzák. 

Lázár Ervint üdvözöljük sorainkban. 

Minden író olvas, másképp talán nem is menne az alkotás. 

Ön hogyan viszonyul az olvasáshoz? 

ChillArt - az irodalompszichológiai szálazó 

18 

Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem az irodalmat, 

rengeteget olvastam. Volt olyan, hogy elmentem 

vakációra a nagybátyámhoz a Mecsekbe, hogy végre 

majd kicsit erdőt járok, és kiderült, hogy megvan 

neki az összes Jókai-könyv. A lakásból sem mozdultam 

ki. Nem szép dolog, tudom, de képtelen voltam 

szabadulni azoktól a varázslatos történetektől. 

Talán a munkássága alakulását nézve bocsánatos bűn. 

Bizonyára sokszor kérdezték már Öntől, hogy mi a 

mese? Egyáltalán miért ír meséket? 

A mesék olyan történetek, amelyek a csodák világába 

tartoznak. Én ilyesmi történetekkel próbálom 

leírni az itt megesett dolgokat. Azáltal, hogy 

a sztori olykor átlendül a mesébe, néha pontosabbá 

válik, mintha csak a naturális valóságot írtam 

volna meg. 

Az emberek azt hiszik, hogy mesét írni könnyű. 

Ezért jó néhányan, ha valami miatt nem találják 

meg a helyüket az irodalomban, elkezdenek meséket 

írni. Pedig ez az egyik legnehezebb műfaj. Azt 

hiszik, a gyerekeknek írom. Az egyik kiadónál is 

megkérdezték, hogy hány éveseknek ajánlom őket. 

Mit jelezzenek a borítón? Én nem valahány éveseknek 

írom a meséket, hanem mindenéveseknek. Abból 

fogalmazok meg valamit, ami megmarad az emberben 

a gyerekségéből. 

Voltak helyek, ahol számonkérték a mese tanulságát 

is. Semmi – mondja az ember. Tanmeséket írni nekem 

nem fekszik. Régen sem szerettem a tanmeséket. 

Szerintem leginkább a vershez áll közel a mese, ha 

jól meg van írva. Mert minden szónak megvan a jelentése. 

A hangulati tartalma nagyon fontos. Minden más 

prózát tud az ember úgy írni, hogy leül, kettőspont, 

és dolgozom. Kínlódik, de írja. Ha én mesét írok, úgy 

érzem, hogy soha többet nem tudok még egyet írni. 

Nem hiszek az ihletben, de egy bizonyos lelkiállapot 

kell hozzá, amit viszont nem tudok, honnan van. 

Bármiről lehet mesét írni? 

Kis Pál István A színes szemű mesemondó c. filmjéből kifotózta és 

szerkesztette Picciano Alisia 

Bármiről. A politikáról is lehet mesét írni. Amikor 

az ember ír, óhatatlanul benne van a politika. Hogy 

mást ne mondjak, amikor a nyulat behívják nyúlfutást 

oktató tanfolyamra, és nagy kövér urak magyarázzák 

neki, hogy is kell egy nyúlnak futnia, akkor 

azért ebben benne volt egy kép arról a múlt világról, 

ahol hozzá nem értő emberek oktattak olyasmit, amihez 

az ún. „oktatottak” sokkal jobban értettek. 

Vacskamati, Szegény Dzsoni, Mikkamakka, Dömdödöm… 

honnan jöttek ezek a mesehősök? Hogyan születik 

egy mese? 

Ezek a mesefigurák általában vagy az én gyerekkoromból 

származnak, vagy pedig a saját gyerekeim 

vagy más gyerekeinek a kitalációi. Velük közösen 

alakulnak a mesék. Én a gyerekektől tanultam a legtöbbet. 

A gyerek még nagyon egyedien látja a világot, 

amit aztán a felnőtt valahogyan elfelejt. 

A középső lányom, Fruzsina, olyan két és fél, három 

éves volt, és ezt a gyerekverset mondogatta: „Csigabiga 

gyere ki, ég a házad ide ki.” Furcsán tartotta 

a szünetet, azt mondta: „Csigabiga gyere ki, ég a 

háza, Dideki”. Rákérdeztem, hogy kinek a háza ég, azt 

mondja: „Nem érted, hát a Didekinek!” 

Aztán egy másik alkalommal, az egyik szobában 

lógott egy Berzsenyi-kép, aki azért elég szigorú 

ember lehetett. A lányom jött át hozzám, majd sírva 

fakadt. Amikor kérdeztem tőle arról, hogy mi a baja, 

azt mondta, hogy csúnyán néz a Berzsián. Ezt is leírtam, 

s együtt meglett a „Berzsián és Dideki”, de akkor 

még nem tudtam, hogy ezt hol fogom használni. Lehet, 

hogy előbb a mese váza lesz meg, lehet, hogy a szereplők. 

Hagyom alakulni. Magát írja. 

Kiemelt helyet foglalnak el a gyerekek az életében. 

Mindig hangoztattam, hogy a gyerekektől tanultam a 

legtöbbet, mert odafigyeltem rájuk, és a gyerek mindig 

tud valami olyasmit, amit a felnőtt már nem, mert 

sajátos a világlátása, és a nyelvalkotása is. Hálás 

vagyok a gyerekeknek.

A nevelés nem más, mint a gyerekeket betörni a felnőttek 

világába, leszoktatni őket az egyéni látásmódjukról, 

valahogyan lehetővé tenni, hogy ugyanazon 

kódjelek szerint beszéljenek, viselkedjenek, 

ami szerint a felnőtt világ beszél meg viselkedik, 

különben nem értenénk egymást. 

A nevelés, illetve a felnőtt és a gyerek kapcsolata 

leginkább egy családon belül van jelen. Önnek milyen 

volt a családja? És milyet épített? 

A családom az egy csoda volt a maga nemében. Olyan 

volt, mint egy szeretet-gömb, ami körülvesz. Néha 

felnőttkoromban azt gondoltam, hogy ez bizonyos 

szempontból hátrányomra is vált, mert így sokkal 

nagyobb erőfeszítésbe került a külvilág ridegségével 

összeszokni. 

Úgy tartom, hogy bár nagyon törekszik az ember 

mindenfelé, amiről úgy gondolja, hogy neki boldogságot 

okoz, elfelejti, hogy akkor él harmóniában, 

ha a körülötte élő emberekkel jó viszonyban van. Ma 

arra képezik ki az embereket, hogy ne gondolkodjanak, 

csak vásároljanak. Anyagi és szellemi bőlét. 

Egy darabig az emberek vevők, de azt gondolom, hogy 

egy idő után elkezdenek gondolkodni. Az emberiség 

mindig csak a katasztrófákból tanulja meg, hogy mi 

a helyes. Remélem, most katasztrófa nélkül is megtanuljuk. 

Hol van az otthona? Hova megy haza? 

A szülőföldjével éppen olyan bensőséges viszonyban 

van az ember, mint az anyjával és a szerelmével. 

Akár tud róla, akár nem. S mivel a lélek legrejtettebb 

tájait érinti, s ráadásul mélységesen magánjellegű 

is, nagyon nehéz róla beszélni. 

Budapesten születtem. Ez sok félreértésre ad alkalmat. 

A szüleim akkor is Dőrypatlanpusztán laktak, 

Zomba mellett. Anyám éppen csak szülni jött 

Pestre. Hazám a dunántúli puszta. A táj és a környezet 

meghatározza az embert, ez evidens. Tolna megyében 

nevelkedtem. Apám pálfai. Kettő és tizenöt éves korom 

között Alsórácegrespusztán laktam, majd hosszú 

ideig Tüskéspusztán, a Sárvíz és a Sió között. 

Ha látom ezeket a pusztákat, meghatódom. Elég 

megpillantanom a vonatablakból a sárgára meszelt 

uradalmi magtárakat, istállókat, és otthon vagyok. 

Nekem ez volt a világ. Erős nyomokat hagyott bennem. 

Apám gazdatiszt volt, majd főagronómus. Ezek a pusztai 

emlékek nálam olyan mélyek, hogy már visszahúzó 

erőnek érzem jelenlétüket. 

De nagyon szerettem Pécsett is élni. Budapesten ma 

sem találom úgy a helyemet. A Nádor-kávéház… ilyen 

itt nincs. Az ember oda hazajárt. 

Ha már Pécs, menjünk vissza az elejére. Hogyan alakult 

a pályája a kezdetektől fogva? 

Az általános iskola befejezése után elég nehezen sikerült 

középiskolába kerülnöm. 1950 volt, elég kemény 

évek, és mivel apám uradalmi intéző volt, nem 

számított a rendszer kegyeltjei közé. Nem tudom, miért 

tartották a mezőgazdasági szakembereket a népi 

demokrácia legnagyobb ellenségének. Mindenesetre 

engem szeptember helyett csak októberben vettek föl 

a szekszárdi gimnáziumba. 

A legnagyobb élményem Szekszárdon az osztály 

volt, ahova jártam. Amikor hallom, hogy valaki úgy 

emlékszik régi osztálytársaira, hogy mindegy, hogy 

volt vagy nem volt, akkor többszörösen érzem, nekem 

milyen szerencsém volt. Egy nagyon összefogott, 

rendes társaságba jártam iskolába. Valószínűleg ez 

is hozzájárult ahhoz, hogy jobban vonzódtam az irodalomhoz. 

Aztán egy féloldalas döntéssel, mint aki nem meri 

elhatározni, hogy író lesz, a bölcsészkar elvégzése 

után nem tanár lett belőlem, hanem újságíró. Ez 

bizonyos szempontból hasznos, de leginkább haszontalan 

és káros, mert felületessé teszi az embert. Másképpen 

kezeli az írást egy újságíró, mint egy író. 

Hat évig dolgoztam különféle pécsi lapoknál, aztán 

Pestre kerültem, ahol az Élet és Irodalomnál dolgoztam 

úgyszintén hat évig. Aztán szabadúszó lettem. 

A gimnázium előtti incidenst követően később hogyan 

viszonyult a rendszerhez? Voltak-e ütközési 

pontok? 

Az én íróságom ideje már a Kádár-rendszerre esett, a 

puha diktatúrára. Ott már nem tiltottak mindent, de 

voltak bizonyos dolgok, amikről nem lehetett írni. 

Nem lehetett az orosz megszállásról írni, nem szabadott 

kétségbe vonni az orosz szocializmus magasabbrendűségét. 

Két írásom van, ami nem jelent meg. 

Az egyiket a pártközpont vette ki a Kortárs folyóiratból, 

mert ’56-ról volt benne valami, és arról 

csak egyféleképpen lehetett írni. Aztán elolvastam 

ezt az írást, és úgy gondoltam, hogy megint bejött az 

egyik régi elméletem, miszerint nekem az ellenségeim 

okozták a legtöbb jót. Nem volt jó írás. 

Hogyan látja az irodalmat mint hivatást? 

Az irodalom legnagyobb erénye, hogy olyan dolgokról, 

amiket mi pontosan ismerünk, megmondja, hogy 

azok micsodák. És az ember ráébred, hogy amit ő nem 

gondolt végig, itt van egy író, aki végiggondolta. 

Van egy ilyen sztereotip kijelentés, hogy ha az ember 

ír róla, „kiírja”. Ez nem így van. Ha leír valamit, 

többszörösen, különböző dimenziókból át kell gondolnia. 

A homályos pontok tisztázódnak. 

Van bennem némi kétkedés az iránt, hogy mit is 

állítottam elő életem folyamán. Egy asztalos megcsinálja 

az asztalt, megnézi, tökéletesen látja, 

hogy most egy nagyon jó munkát adott ki a kezéből. 

A novellák eredménye nem mérhető le. Elolvassák 

ezren… Mit jelent nekik? A rosseb tudja. Baromi 

szomorú, hogy az ember irodalmi tevékenysége nem 

mérhető. De azt hiszem, ha valamit jól megcsinál az 

ember, és elolvassa valaki, olyan, mintha éhes lenne, 

és enne. 

Nem tudom, lehet-e valaki annyira egyedül, bármilyen 

szakmában, mint aki ír? Ülsz a fehér papírral 

szemben, és próbálkozol… Nekem az a véleményem, ha 

egy jó írás leköt valakit Bátaszék és Szekszárd között 

a vonaton, akkor az már rendben van. De ezen kívül 

biztos vagyok benne, hogy tényleg erővé válik az 

emberben, mert kell, hogy a jó írás használjon. 


19

És általánosságban hogyan viszonyul a munkához? 

Akármilyen rosszul hangzik, úgy gondolom, hogy az emberi 

élet értelme a munka. Csak az hozhat megnyugvást. 

Ha nem dolgozhatok, akkor rettentő nagy hiányérzetem 

van és rosszul érzem magam a bőrömben. Ennek az egész 

mai világnak az a baja, hogy az erőfeszítésről akarja 

lebeszélni az embereket. Ez hat nagyon sok emberre, és 

nem is gondolkozik, holott erőfeszítés nélkül nincs 

igazi létezés. Arra kellene megtanítani újra az embereket, 

hogy szellemi erőfeszítések kellenek a világban 

való helyünk megtalálásához. 

Picciano Alisia 

(Milánó) 

A fiktív interjú a szerzővel a következő felületeken 

található beszélgetések felhasználásával 

született: Digitális Irodalmi Akadémia, Boldogság.net, 

az Európai Utas folyóirat 2004/4-es száma, 

a Képmás Magazin 2004-es száma, az Olvasóvá 

nevelés portál, a „Lázár Ervin a színes szemű 

mesemondó” című YouTube-videó, az „Álombozót 

– In memoriam Lázár Ervin (előzetes)” című You- 

Tube-videó, valamint a „Lázár Ervin író” című 

YouTube-videó. A szó szerinti részeket kurzívval 

jelöltük. 

Lázár Ervin helyett Picciano Alisia 

(Rácpácegres helyett Milánó) 

Céábé 


20 

Határokon innen, hegyeken túl, ahol még az Internetnek 

hatalma sem dúl, vagyis ott, ahol a népségek 

még nem egy képernyőn keresztül nézik, ahogyan a 

kurtafarkú malac túr. Pontosan ott történt az eset. 

Rendországban vihar kerekedett. Villámok csapkodtak, 

háborogtak, őrjöngtek, parázslottak. S hej, 

nem eltalálták a kerek-szögletes-lapos-fergeteges 

világ legnagyobb rendben álló sorrendjét. 

Nem, most nem a számokra gondolok, az egy másik 

történet. 

A betűket találták el. Úgy szétcsapták az ábécét 

azok a kutya teremtette eszeveszett virgoncok, hogy 

a 44 betű 54 különböző irányba repült. Ugyanis még a 

kettes és a hármas betűk is szétváltak, akkora ereje 

volt a végzetes villámoknak. 

Erről értesülve Rendország királynője, Mindenahelyén 

Mária kihirdette, hogy bárki fűnek-fának 

fia-lánya rendbe tudja tenni az ábécét, megáldatik 

az örök tudománnyal. 

Főtudósok, altudósok, melléktudósok, mindenféle 

megmondóemberek igyekeztek oda kecsegtetni tudásukat, 

de egyik javaslat sem működött. Egymást sem 

értették a szerencsétlenek, mert bár az ábécé rendje 

felbomlott, a szavakban mégis katonás rendben álltak 

a betűk. A szemtelenek. Pimasz kis fityfirittyek. 

Ezáltal a tudósok javaslatai valahogy így hangzottak: 

– Fgjkou be a beekttű aarr eékpttz aákkkltuy, aákr 

a aábikkrt. 

– Gúy-gúy. Aántz áeeegkklmns a ehklnöüy ajkrttu 

ekőt. Őst, aaáckkllnosv. 

– Eeimnrstz ábbikn aacgklosssu ekőt aissvz aalzz, 

ghoy jú aáhkrtu aknrruv eikkn. Biostz ámr eegklü 

anv a aábcglópsssuz. 

– A ahru emn egíst, aagms eéfisttz aaakknr. 

– Á, aiikkmss. aekőrsz ekll dei. 

Egy tapasztalatlan csavargó még azt gondolta volna, 

hogy pattentotta nyelvtanfolyamra tévedt. 

Mindenahelyén Máriának helyén volt az esze is. Annak 

pedig mellékes gallyában sem tudott megkapaszkodni 

a gondolat, hogy maga fejtse meg a halandzsát. 

Hívta mindjárt a szakácsát, Roppant Rebusztikát, 

hogy fordítsa az okosságokat. A szakács dadogott 

ugyan, de az már a királynőnek sem okozott nagy fejfájást. 

Azonban rájött, mekkora baromságokat hordtak 

össze a tudósok. 

Nagy volt a bánata Mindenahelyén Máriának. Már 

hogy is ne lett volna, hiszen egyáltalán nem volt 

minden a helyén. Három nap és három éjszaka virrasztott. 

Úgy pörögtek a fogaskerekek kicsiny fejében, 

hogy majd lángra kaptak. 

Aztán a harmadik napon bekopogtatott hozzá Roppant 

Robusztika. 

– Mi-mi lenne h-ha cs-cs-csak sz-szé-szé-szépepe-en 

me-megkérnénk ők-ők-et, ho-ho-hogy jöjjenek 

visz-vissza és álljanak s-so-sor-ba? 

Hát, hogy erre nem gondoltak. Tüstént kikiáltotta 

a királynő, hogy kéri szépen, jöjjenek vissza a betűk 

szépen rendben. 

Másnap szokatlanul vidáman ébredt a történtekhez 

képest. De látta ám, miért. Kinézett az ablakon, és ott 

sorakozott az egész ábécé. Azazhogy céábé. Azazhogy 

mégiscsak ábécé. 

Mindenahelyén Mária majd felröppent örömében. 

Pedig nem is volt szárnya. Üdvözölte A asszonyságtól 

és B banditától kezdve P páncéloson és R robajkeltőn 

keresztül egészen Z zengőig az egész bagázst. Napestig 

tartott a mulatság. 

Csak az ipszilon nem jött vissza soha, de I iparkodó 

és J jajveszékelő boldogan helyettesítették. Vagy 

hejettesítették. Vissza kell jönnie, ez így nagyon 

nincs rendjén.

Szögesdrót – 

saját magad ellen 

Mozgólépcső Bábel tornyához 

„Meglátogathatnám egyszer, tanító úr? Hosszabb ideig 

itt maradok, és máris meglehetősen elhagyatottnak érzem 

magam, sem a parasztokhoz nem tartozom, sem a kastélyba. 

A parasztok és a kastély közt nincs nagy különbség 

– mondta a tanító.” 

(Franz Kafka: A kastély) 

Vajon mennyi különbség van a hegy és a völgy között? 

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a kettőt kizárólag 

annyi lépcsőfok választja el, ahányat építünk magunknak, 

hogy csupán megközelítésükben térnek el, céljuk 

mégis ugyanaz lenne. Lehetne. 

Sohasem vonzott a magasság, onnan már nem azt láttam, 

amiért eredetileg felmásztam. 

Pontosan olyan érzés volt, mint egy portrét bámulni 

a tükörképed helyett, vagy mint más arcába kiabálni 

azokat a szavakat, amikkel téged bántottak meg. 

Üres. 

Egy szakadék mélyén állva mennyien hiszik, hogy a 

csúcson vannak? 

Miért érzem a hegy tetején, hogy szakadékban táncolok? 

Minden hegy csúcsa valamelyik szakadék alja. 

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod 

meg arcodat.” 

Vajon Szent Péter megszámolta, hányat lépett felfelé? 

Mind más és más mederből vagyunk. 

Villámlik az ég a vakok vakuitól. 

A kastélyt keresem, de… 

Én nem akarok mozgólépcsőhöz búcsúcédulát lyukasztani. 

Kevesebb, mint egy hete költöztem Budapestre. Az 

agyam még nem tudja, milyen címet adjon az új fejezetnek, 

ezért a tömbházakat összekötő betonszőnyeg minden 

egyes repedése, lázadó fűcsomója, vagy hanyagul 

eldobott cigarettacsikkje mozgatja a fantáziámat. 

Olyan halványnak, pillanatnyinak és zavarosnak 

érzem magam, akár az aluljárókban el-eltűnő GPS-jel 

a telefonomon, vagy a kollégiumi hűtőmben idegen tejesdobozok 

között rekedt rántott húsos szendvicsem. 

Az utcákon hömpölygő emberek ebből semmit sem 

érzékelnek. Az egyszerre lélegző, hullámzó tömeg 

épp olyan magányos, mint az az ember, akit „mindenki 

ismer”, vagy mint a zoknim, amelynek a párját valószínűleg 

költözéskor hagytam el… De mindegy is. 

A lényeg az, hogy itt mindenki beszél, de senki sem 

hozzád. 

Tudtad, hogy a kétmilliós fővárosban az itteniek 

túlnyomó többsége tolakodásnak, sőt... egyenesen pofátlanságnak 

veszik, ha rájuk mosolyogsz? 

Senki nem néz fel. Senki, kivéve a plakátokon vagy 

szórólapokon pózoló embereket. Olyan ez, mint egy hibásan 

levezetett Akhilleusz-egyenlet, hiszen bár sokáig 

látszanak, senki nem ismeri őket. Te voltál már 

úgy ruhaboltban, pékségben, buszpályaudvaron, hogy 

volt akár egy hajszálnyi elképzelésed is, hogy ki mosolyog 

vissza rád? Lehet, nem csak a falakról… Talán 

ezt nevezi Pilinszky „plakátmagány”-nak? 

Fázik a bal lábam. 

Mesét nézek a buszon, a metrón, sőt néha még tanórákon 

is. A tanár néha észreveszi, de nem szól érte semmit. 

Jobb is ez így. Van, hogy az előttem ülővel együtt 

nézzük, bár az ő szeméből kissé máshogy tükröződnek 

vissza a sorok. Hangyás a kép, az antennát persze kevesen 

tudják jól beállítani. 

Verset írni épp olyan, mint filmet nézni. Valahogy 

mindkettőt dobozba zárod, kérdés, hogy melyik a valóság. 

Fehér papíron kék tinta. 

Fehér papíron fekete tinta. 

Fehér papíron kék tintán fekete, átsatírozott igazság. 

Gyűrött fehér papíron kék tintán, fekete, átsatírozott 

igazságon fehér hibajavító. 

Fehér papíron kék tinta. 

Égve hagytam a folyosón a villanyt. 

Liszák Lili 

(Keszthely) 

ablaKPárkány – művészeti lim-lom 

21

Üveghegyből üveggolyó 

Avagy hogyan gördítsünk mesét? 


22 

Mesét írni nem gyerekjáték. Ha mozdulataink nem elég 

óvatosak, megeshet, hogy túl nagy sebességgel indítjuk 

útjára parányi, törékeny üveggolyóként történetünket 

az üveghegyvonulat első s egyben legmagasabb 

csúcsáról. Így még csak esélyt sem adunk arra, hogy 

igazán összeálljon, hogy óvatosan s biztonságban érhesse 

el a hegy lábát. 

„Egyszer volt, hol nem volt...”, s az esendő kis gömb 

szüntelen fennakad a hegyoldalban nyújtózkodó szikladarabokon. 

Mikor volt az „egyszer”? És ami talán még 

fontosabb, mi történt ott, ahol „nem volt”? 

Csöndes csilingelés halvány visszhangját veri fel 

az üvegtalaj. A mesénk lehullt, széttörött, s a visszatérő 

hangmaradékok fülünkbe zúgják a kételyt. 

Gyermekszemmel a mese könnyed ábrándokkal díszített, 

szilárd üveggolyó, a mesélő hangja bátor fonémalovag. 

Azonban most, hogy az üveghegy tetejéről 

leskelődünk lefelé, a mese hirtelen szerkezetté válik, 

deformált, félkész szoborrá, melyből odalent, a mesevölgyben 

nem marad más, mint törmelék. Vagy talán 

ezelőtt sem volt több? Odalentről nem lehetett tudni, 

miféle tákolmányt indított útjára a mesélő, egyben 

volt-e valaha, vagy sem. Csak azt láthattuk, ami elénk 

huppant. Ha fénylett is, ki tudja, nem csupán a gyermeki 

fantázia mázolta-e csillogóvá a darabokra hullott 

történeteket? 

Megsúgom, nem kell akadémiai vitacsatát rendeznünk 

ahhoz, hogy fentebbi kérdésünk meglelje válaszát. 

Elég fellapoznunk egy mesekönyvet. Amint rátaláltunk 

egykori kedvenc fabulánkra, máris nyomozókká válhatunk. 

S ha már itt vagyunk, ne csak fussuk át a kopott 

sorokat, hanem olvassuk el igazán, ismerkedjünk meg 

velük újból, vizsgáljuk át tüzetesen. Kinek a gondolatai, 

helyzete vagy döntései fedik a sajátunkat? Mit 

mesélnek nekünk a főhősök, varázsszámok, segítők és 

próbák? El tudnánk regélni mi magunk? 

A mesék képzeletvilágának a valóságra való levetítés 

adja meg a magját. A szereplők sorsát valós sorsokká 

alakítjuk. A szegénylegény valóban elmegy próbára 

tenni szerencséjét, ahogyan olykor mi is megkísértjük 

a bizonytalant. 

Mese és valóság közt a határt a varázslat helye képezi. 

A fikcióval elegyített históriákban megtanítják 

a kutyát beszélni, az öreganyó vállára veszi a mindentudás 

terhét, s a parazsat evő paripa elnyeli a számára 

szükséges varázslatot. Úgy a mindennapi, mint a nem 

túl átlagos eseménysorozatok ugyanezeket a csodaszilánkokat 

tárják elénk. Hol egy sietős szóváltásban, 

hol egy mardosó kíváncsisággal telített kérdésben 

vagy egy, a felriadt nap fényét visszaverő kavicsban 

a rettegett hét kezdetén. Egyszóval bármiben, amire 

rászánjuk az időt. 

A „nem volt” helyszíne tehát az itt. Itt, ahol nem 

engedtük meg az unokáiról áradozó, egyébként igazán 

lelkes hölgynek, hogy bár egy pillanatig minden tudás 

birtoklója lehessen. Itt, ahol elfúj fülünk mellett a 

szél, így sosem tudhatjuk meg, honnan jött, vagy merre 

tart. Örvendünk, ha többé nem fúj, s teljesen megfeledkezünk 

arról, hogy talán már elérte a végállomást, és 

megeshet, hogy már nem is fog visszatérni. 

A mesélés két résztvevője a hallgató és a főhős. A 

főhős egy pillanatra kilép a szigorú valóságból s 

egy könnyedebb realitásba lép át. Ez a mese. A mesélő 

kulcsfigura, összesűríti az általa észlelt varázslattöredékeket, 

s az üveghegyből kivájt kristálygolyót ő 

maga viszi le a magaslat lábához. Csupán idelent hagyja 

magára. Óvatosan ellendíti, s az gurul végeláthatatlanul, 

amíg valaki belebotlik, s letisztogatja róla 

a rárakódott porszemcséket. A kis üveg újból és újból 

hallgatóra talál, s a figyelő szemek láttára egyre vastagodik, 

növekszik, üvegheggyé épül. 

„Egyszer volt, hol nem volt…”, s a hős parázsló lélekkel 

indul el meredek útján, le, a meséktől zsongó 

völgy mélyébe. 



A szellem örök? 

Allúziók Charles Dickens Karácsonyi énekére 

Írna a félelem; 

Négy fal, három könnycsepp, két oldal, egy toll. Vétek 

szennyezi be a kezemet, a papírt undorító fehérség 

borítja. A fejem mintha satuba lenne szorítva, az 

összes agysejtem sikoltozik. Bele akarok fulladni a 

szótengerbe, érezni, ahogy betűk töltik ki a bensőmet, 

átadva a mondatoknak az életem. 

Kinézek az ablakon, de a rácsoktól nem látom rendesen 

a kinti világot. Megáll egy jármű az épület 

előtt. Fekete autó. Ő az. Ki akarom tépni a rácsokat, 

le akarom szedni az ablakot a zsanérjairól, utána 

akarom vetni magamat. 

Megcsípem magam. Emlékeznem kell! Karót döfök a

Piszkos… Förtelmesen koszos egész felületét tekintve, 

elejétől a végéig. A kapuban állva üres tekintettel 

nézem az autót, ami egykori fényét már rég 

elvesztette, s undorodok a mocsoktól, ami ellepte. 

Beülök, és elhajtok. A szenny, ami eddig csak a járművet 

fedte be, most ott van a helyén is, a parkolóban 

és az út szélén. Csíkban húzom magam után, mint valami 

rossz vicc, mintha vissza akarnék találni oda 

– vagy mintha azt akarnám, hogy megtaláljon valaki 

onnan. Menekülök, s a kosz Ariadné fonalaként követ, 

ahogyan elveszek a saját labirintusomban. 

Az ő vére maszatolja a motorháztetőt és a tükröket 

– néhol csak egy-egy ujjlenyomat, máshol egy egész 

alkar. Pedig karja csak ölelt, keze csak alkotott, s 

én porrá zúztam. Le kell mosnom, sikálnom, kaparnom 

az utolsó ragacsos cseppig, míg a hipó a csontjaimig 

nem mar, s meg nem süketülök, ahogy körmeimet durván 

végighúzom a piszkos szélvédőn. 

Tiszta lehetne megint. Akárcsak új korában – üres 

és érintetlen. Kicserélhetem a gumikat, és elhitethetem 

magammal, hogy semmi sem történt, s zavartasaját 

szívembe, de ő forgatja meg benne. Elhajt. Itt 

hagy egymagamban a komor épületben, ahol még a falak 

is undorral néznek rám. Leülök az asztalomhoz, 

arcomat a kezembe temetem. Reszketegen fújom ki a 

levegőt, könnyek csípik a szemem. Kitépném mindkettőt, 

és utána hajítanám. Minden apró kis darabot 

magamból. Becsomagolnám az emlékeket, a könnyeket 

és mindent, amit maga után hagyott. Hiába tárnám 

a szeme elé mindezt, a végkifejlet mindig ugyanaz: 

nem vesz róla, se rólam tudomást. Hisz ha behunyjuk 

a szemünket, a szörny, ami a szekrényünkből figyel, 

köddé válik, nem lesz helyette más, csak a boldogság 

és a nevetés. Igazából sosem tűnik el. Keres egy jobb 

rejtekhelyet, és vár. Várja, mikor csaphat le. 

Hátra döntöm a fejem, megfogom a tollamat. Csak 

írok és írok, leírom az egészet. Mindent, ami a baleset 

előtt történt, mindent, amit tettem, mindent, 

amit tettek velem. Kapkodom a tekintetem egyik 

szóról a másikra, sorról sorra, hátha megtalálom a 

megfelelő kifejezést, és megkönnyebbülök. Nyugtázhatom, 

hogy átadtam mindent a papírnak. Minden 

emléket, minden gondolatot, minden érzést. Azt is, 

amiről nem is tudtam, hogy valójában létezik. 

Azt mondják, a papír elbírja. Elbírja azt, amiről az 

ember azt hiszi, hogy ő nem lenne rá képes. Rengetegszer 

merültem el a szavak megnyugtató ölelésében. De 

idővel a biztonságos zugom kifakult, nem tápláltam, 

egyre inkább halványodott. Míg végül a semmibe veszett. 

Újra kialakítottam, de ismét megtörtént. Az 

oltalomérzet óvatlanságot eredményezett. Az óvatlanság 

pedig hibát. Ez a végeláthatatlan körforgás 

ismétlődik az idők végezetéig. 

Kettétépem a papírokat. Mindet. Darabokra, atomokra 

akarom szedni őket. Szükségem van a szavakra, 

de mégis kitörlöm őket. Addig, míg nem maradok más, 

csak egy üres papír. 

Molnár Dóra Laura 

(Szekszárd) 

magabiztosság fest és… 

És… készen lett! Az első hibátlan alkotás. Egy potenciális 

ember tökéletes festménye a „ROBOT” címmel 

ellátva, megóvva a világot minden kósza érzelemtől. 

Először derül a relevancia apró fénye reményedre. A 

Napot is visszafested az égre: éget, de boldogan égsz 

Őérte. Az éjszakát is átszínezed. Most, hogy a célegyenesben 

vagy, minden perc felértékelődik. 

Kihasználásvággyal itatódik a tehetetlenségérzeted. 

Sorra fested a tökéletes alkotásokat. Vagyis 

nem. A másodikban hibát vétesz. A cél négy tökéletes 

robot egymás után. Hiszen a kettő csak szerencse, a 

három meg a sorsszerűség fals illúziója lenne. Már 

egyikben sem hiszel – sikerül a negyedik piktúra –, 

csak a sorsban. 

De mindez kevés. Lelket is kell festeni. Ehhez nem 

volt alanyod. Nem árthatsz másnak! Ha megszakadsz, 

akkor sem. Hát ennyi lenne? Ne törődj! Feledkezz a 

burkolat ürességébe. És a végtelen vákuum megtölt 

ihlettel. Belehalsz a gondolatsűrűségbe; innen tudod: 

készen állsz. 

A teljesre fókuszálsz, miközben életed fehér vászna 

az értelmetlenség színeivel telítődik. Nem tudod, 

miféle önhaláltáncot járattatsz a már csupán ürességet 

sugalló dallamokra. De nem adhatod fel. Emelni 

is alig bírod az ecsetet. Értelemvesztett folytatás. 

De küzdened kell. Megoldást keresel. Találsz. 

Múlt. Utánanyúlsz. A háttérből vetíted előre lelkét. 

Nem hiszed el! Azt érzed, sikerülhet. Egyre biztosabb 

vagy benne. Már csak az árnyékolás kell. Kifogyott 

a sötét. 

Rohannál a festékéért. A cipőd a másik szobában, 

egy napokban odacsempészett nyitott ajándékkönyv 

mellett. Ahogy átlépnél a helyiségbe, egy autó kanyarodik 

az utcátokba. Az első gondolatod az ütközés. 

Gyakori ebben a hóban. A visszapillantó is erre 

emlékeztet. Természetesen most nem történik meg. 

Csak újratükröződnek az emlékek. De… az ő járműve. 

El sem hiszed. Mire felfogod, már a bejárati ajtónál… 

…beengeded. És az elkövetkező napok varázslatosak. 

Vagyis… először nehezek, de aztán már csodásak. 

Kifizetődött az átélt szenvedés összes árnyalata. Az 

a néhány nap mindent elfeledtetett. A legnagyobb 

magabiztossággal kiáltanád az embereknek, az Univerzum 

Erőinek, Istennek vagy éppen bárkinek, bárminek, 

ami él és létezhet: MEGÉRTE, MEGÉRI KÜZDENI! 

Mindent. Végzetes óvatlanság. A festmény! Míg 

aludtál, lassan átszínezte. Elsötétített vörös: karmazsin. 

Aludtál… a nyitott könyv, amit nem láthattál 

meg a másik szobában. Megfosztva az egyetlen 

megbízható álomteszttől, az olvasástól. ÁLMODSZ! 

S mire felébredsz, már túl késő. Átszínezheted a 

vásznat, de a festék ott marad. 

Egy jármű, egy kivetítés, egy hologram. Lélektelen, 

lélekromboló reményillúzió. 

Dénes Attila Norbert 

(Makfalva) 

mégis elszürkül a volán. 


23

lanul leélhetném az életemet. De az acetaldehid már 

elillant a beltérből, és a karcolások, horpadások 

sem tűnnek el egy mosástól. A kosz is hozzá vezet. 

És én hagyom, hogy vezessen. Az utca lámpái gyéren 

aranyozzák az utat, ahol szennyemet hagytam, és most 

én követem. Lassan szalagot formál, hogy masnit kössön 

titkomra, szégyenemre, és a fa alá rakhassa évről 

évre, emlékeztetve ballépésemre, amellyel csak egy 

életet törtem kerékbe. 

Leállítom az autót, s egy ideig csak ülök sikoltozó 

gondolataimmal a volán mögött. Fejemet hátravetve 

a támlának, mélyen szívom be a levegőt, mintha 

utoljára tenném egy hosszú merülés előtt, hogy cselekvésre 

késztessem magamat. Az ajtót kinyitva előre 

láttam, hogy merülésem fuldoklásba torkollik, de 

akkor legalább nem ő lenne az egyetlen, aki kapálózik. 

Ablakát nézve újból éreztem a mindenemet ellepő 

piszkot. Elöntötte orromat és számat, miközben 

én csendben kapkodtam levegőért. Talán, ha tovább 

sikálom, tovább suvickolom magamat, a kosz velem 

együtt eltűnik az életéből. 

Ekbauer Lili Csenge 

(Szombathely) 

Rém?... Nép…mese? 

KáPéházi irodalom – könyvek kávé mellől 

24 

Egyszer volt, hol nem volt… Talán mindannyiunkban 

ott élnek a nosztalgikus emlékek, amikor a nagymamánk 

a térdére ültetett minket, mi meg figyelmesen 

hallgattuk, ahogy a szájából áradó szavak történetekké 

alakulnak. 

Gyerekként mindannyian a „jóknak” szurkoltunk, 

a „rosszakat” megvetettük, büntetésükkel, előéletükkel 

nem foglalkoztunk. Tudtuk, a végén minden 

rendbe jön, nem kell izgulni, amikor a mostoha megcsonkította 

gyermekei lábujjait és sarkát. Hisz a 

lányok gonoszak voltak, megérdemelték, a történet 

jól végződött, a királyfi megtalálta szíve választottját. 

De valahogy mégis, talán ezekre a meglepően ijesztő 

részletekre (is) kell összpontosítanunk. A tábortűz 

körül, a sötét éjszakákon, a szerelmes történetek 

papírkardját a csata kezdeténél elfújja a szél, szemben 

a horror csontmetsző gyémántbárdjával, amely 

fejeket szed. 

Hol és min van a hangsúly? 

Mert a meséknek csak az egyik és nem a legfőbb célja 

a szórakoztatás. Ha mélyebbre ásunk, akkor nyílnak 

meg az újabb és újabb mélyrétegek. Ha letisztítjuk 

a lelkünkre telepedő horror vastag porrétegét, 

akkor a mondanivalóra, a történet valódi miértjére 

is rábukkanhatunk. Tüsszögünk, ahogy az apró szemcsék 

orrunkba kerülnek, de amint a diszkomfortérzet 

elmúlik, minden a helyére kerül. 

De akkor minek ez a sok borzalom, ez a kifejezetten 

nem gyerekeknek való horrorisztikus elem? Vagy talán 

a mesék nem is a gyerekeknek szólnak? 

„Ne állj szóba idegenekkel!” – Hányszor hallottad 

ezt szüleidtől? Felkiáltójel, dorgáló hangsúly, de 

egyik sem rettentett el egy gyereket se attól, hogy a 

tilosban járjon. Az erdőben ólálkodó és kis, pirosruhás 

lányokat felfaló farkas mítosza viszont annál 

hatásosabb. 

Mi történik, ha megszegjük a szabályokat? „Enyje-bejnye 

kisfiam, hányszor mondtam, hogy ne csináld?” 

Helyette kannibál öreganyó, aki mézeskalács 

házikóval csalogat magához, vagy sötétedés után a 

nyomodban lihegő ördög, vagy a gonosz farkas, aki 

megeszi a nagymamádat… hatásosabb minden tekintetben. 

Mindezt cukormázba mártogatva nyújtották át 

nekünk. Az üzenet megmaradt, az ijesztő részek elhalványultak. 

Megkaparja a tudatalattinkat, majd 

gondosan betakargatja a „Minden jó, ha a vége jó” varázsmondattal. 

Jó éjszakát, gyerekek, Jancsi és Juliska megmenekültek, 

a boszorkány terve meghiúsult, nem kell attól 

tartanotok, hogy egyszer csak égett hús szagát 

érzitek, és nyikorgó hangját halljátok: „Add a kezed, 

hadd lám, hízol-e már?”. 

És közben mégis… 

Molnár Dóra Laura 

(Szekszárd)

Mesék receptje – 

mesék receptre 

„Eb, aki a kanalát meg nem eszi.” 

(Magyar népmesék) 

Kő a levesben, puliszka az asztalon – már csak be kell 

szórni a tetejüket egy kis meseporral, és máris kész a 

varázsrecept! Vagy a történet az olvasóknak? Mielőtt 

megennénk a hamuban sült pogácsa utolsó darabját, 

esetleg a kisgömböc minket falna fel, kóstoljunk inkább 

bele a népmesék legnépszerűbb receptjeibe, és 

próbáljuk megérteni, ezek közül egyesekben hogyan 

tud úgy (életre) kelni a tészta, hogy szó szerint ínycsiklandozónak 

nevezhessük. 

Ti is annyira szerettek mesét olvasni, mint ahogyan 

az emberek a sót szeretik? Ennek ellenére indulás 

előtt mégis a hamuban sült pogácsa jut először 

az eszetekbe, és nem feltétlenül hiányzik nektek egy 

útravaló olvasmány, mondjuk egy szalonnatáblánál 

is vastagabb meséskönyv?! Ekkora súllyal a hátatokon 

viszont olyanok lennétek, mint a szállást kérő 

róka. Egy ekkora olvasatlan könyvvel az olvasó úgy 

érezheti magát, mint Móricz Kis Jánosa – hatalmas 

feladat számára… hogy kiolvassa a könyvet. 

De az olvasás esetében nincs olyan, hogy többet 

kapjon az ember belőle, mint amennyit elbír. És az 

ilyen varázsételeket megjelenítő mesék esetében sosem 

lehet rendesen „belakni” egyetlen eggyel. 

A Kőleves története megtanít arra, hogy hogyan 

lehet mégis valami, amikor nincsen semmi, amiből 

azt össze lehetne állítani – sokszor ilyen az 

írói folyamat is. Még ha egy ideig el is hisszük, hogy 

nincsen semmink, egy idő után rájövünk, hogy mindig 

van valahol egy kis répa, egy kis só, azaz szavak és 

megfelelő mondatok, így mindig elkészül valahogy 

az a leves vagy éppen írás. 

A Kisgömböc pedig neve ellenére igazán nagy dolgokra 

is képes, semmit és senkit nem kell alábecsülni. 

Minden csak nézőpont kérdése. A Borsószem hercegkiszasszonynak 

például egyetlen egy szem borsó 

okozott problémát – mert minden apró részlet számít, 

és minden vessző fontos. 

Hófehérkét viszont az egészséget jelképező almával 

mérgezték meg – mert a dolgok nem mindig olyanok, 

amilyennek látszanak. 

A Só című mesében a király is azt hitte, hogy a legkisebb 

lánya nem szereti, pedig még az olvasók sem 

bújnának mesekönyveket, ha nem lennének sóval és 

borssal fűszerezve a lapjaik. 

Hamupipőke a gonosz mostoha parancsára hamuba 

szórt lencsét válogatott, hogy ne érhessen oda a 

bálra, mert bizony nincs mindenhol kolbászból a kerítés. 

Ahogy a mézeskalácsházban a látszat ellenére 

sem minden méz és kalács… 

A Három dióban a kisebb legény az arany helyett a 

termékenység jelképét választotta, és „dióból” lett 

végül az egész vagyona. 

Az elégedetlen fazék megszökött eredeti szerepéből, 

és bejárta a világot csak azért, hogy a végén 

visszatérjen a gyökereihez, és ugyancsak a töltöttkáposztáról 

álmodjon. 

Egy könyvet akkor akarunk inkább elolvasni, 

amikor a borítója is szép, de a tölteléke is laktató. 

Az ember szinte megkívánja, hogy legyen egy terülj-terülj 

asztalkája, ami úgy termi a mesebeli finomságokat, 

mint ahogy az üres monitoromon szinte 

megírta magát ez a különleges ínyencség, ami azóta 

mint valami képzeletbeli tejbedara akar túlfutni a 

megadott karakterszámon. 

Lojewski Erika Arina 

(Bukarest) 

rEsti – irodalmi gasztro, az ízekre szedő 

25

Naplemente 

Michael Ende Momo című műve alapján 

sherLOCKED – s a szálak kibomlanak 

26 

„A mesék őrzik azt az ősi tudást, 

ami megvolt, csak időről időre elveszett.” 

(Vészits Andrea: A próbák palotája) 

A kislány csak ült a sarokban. Bámult ki az ablakon, 

húsos mutatóujját a hatalmas üvegfelületnek nyomta, 

úgy ugrált az alattuk elterülő város felhőkarcolóin, 

egyikről a másikra. A férfinak csak akkor tűnt 

fel, amikor a nyomtatóhoz lépett, és kis híján átesett 

a gyereken. 

– Mit csinálsz te itt? Hol az apád? Menj haza, ne 

legyél láb alatt! 

A kislány lassan felnézett a felnőttre. Fekete Bogárszeme 

rakoncátlanul és okosan csillogott a kócos 

szénfekete haja alól. Gondolkodott, melyik kérdést 

válaszolja meg, végül megtalálta a legkézenfekvőbbet, 

és megszólalt: 

– Dolgozik – majd a szomszédos irodára mutatott. 

– Akkor miért nem nála vagy? 

– Abban az irodában nincsen ablak. Meg növények. 

Csak egy óra – az utolsó mondatot már magában motyogta. 

– Akkor legalább ne legyél láb alatt! – vakkantotta 

a férfi és már nem is fecsérelte tovább az idejét 

felesleges locsogásra, redős ábrázattal az irataiba 

mélyedt. 

A kislány nem akarta magára haragítani, ezért bebújt 

az asztal alá. Mivel több íróasztalt összetoltak, 

olyan volt, mint valami bunker: három oldalról fedett, 

a negyediken meg egy gurulós szék zárta el őt 

a világtól. 

Ahogy bemászott legújabb rejtekébe, porcicák ragadtak 

foltozott szoknyájára. Óvatos mozdulatokkal 

szedegette le őket, majd addig gyúrogatta, göngyölte 

ujjai közt, mígnem egy kis várost épített fel belőlük. 

Ebbe a zugba mindenfajta kincsek potyogtak be 

az idők folyamán. Gémkapcsok, gombostűk, befőttes 

gumik. Ezekből alakított ki villanypóznát, tavat 

és járdaszegélyt. Egy kis papírfecnit galacsinná 

gyűrt, az lett az ő főhőse, aki a várost meg akarja védeni 

a szörnytől, aki mindent porig akar rombolni. 

– Hogy az a jó sistergős mennykő csapna beléd te, gyerek! 

– a férfi, aki éppen akkor ült le az asztalhoz, egy 

mozdulattal szétrúgta a szépen felépített mesevilágot. 

A kislány felnézett az óriásra, a szörnyre, aki ellen 

a hősének esélye sem volt. 

– Nem megmondtam, hogy ne legyél láb alatt? Minek 

vagy egyáltalán itt? Miért nem vagy otthon? 

– Sosem látom aput – motyogta. – Most is tárgyal, 

ezért kizavart ide. És itt van ablak. 

– Na és az anyád? 

A kislány csak vonogatta a vállát. Szája széle 

legörbült, mintha azonnal sírni akarna. Visszaült a 

sarokba, az ablak mellé, és csak bámult kifelé. Esteledett. 

Árnyak teste zuhant át a betonon. A Nap már 

lemenőben volt. Tudta, nemsokára kiönti színes festékpalettáját 

az égre, amelyik aztán, mint megannyi 

színes álom, beszivárog az égi víztükörre. 

– No jó, tessék itt egy tablet. Tölts le magadnak rá 

pár játékot! Ne unatkozz itt nekem ilyen látványosan. 

De a kislány megrázta a fejét, és visszafordult az 

ablak felé. A férfi még mormogott valami olyasmit 

az orra alatt, hogy erre neki aztán végképp nincsen 

ideje, majd újból a munkájába merült. 

A kislány sokszor hallotta ezt otthon az apjától 

is. Mindig valami olyasmit magyarázott, hogy az idő 

az pénz, és nem vesztegethet el egy másodpercet sem, 

de megígéri, nem lesz ez mindig így. Mert ha most 

sokat dolgozik, akkor nemsokára lesz pénzük, és elkezdhetnek 

élni. A kislány itt vesztette el mindig 

a fonalat, és apja magyarázatának a maradéka úgy 

siklott tova fejében, mint egy jégtáncos a jégen. Elkezdhetünk 

élni, visszhangzott ilyenkor mindig a 

fejében. De hát most sem élnek rosszul, nem szűkölködnek, 

és mégis, mi végre annyi pénz, ha úgy sincs 

idejük elkölteni. No meg, amit ő szeretett volna, 

az még pénzbe sem került. Hiányzott neki, hogy kifeküdjenek 

a rétre az apjával, hogy aztán a felhők 

formájába mindenféle alakot lássanak bele, és hogy 

ezekkel a figurákkal az apja este mesét mondjon neki, 

királyokról, sárkányokról és más csodás lényekről. 

Olvasott egy könyvet egy másik kislányról, valami 

Momóról. Ő is hasonló helyzetben volt, mint ő, csak 

Momónak nem volt se apja, se anyja, magában élt egy 

régi amfiteátrum romjai közt. De Momo ugyanúgy hitt 

a mesékben, és ugyanúgy fekete haja volt, mint neki, 

ezt nagyon szerette. A felnőttek ott is elfelejtették, 

milyen volt gyereknek lenni, és emiatt badarságnak 

tartották a gyermeki fantázia szülte csodákat. Képtelenek 

voltak a csendre, a játékra, egymás meghallgatására. 

Csak egy utcaseprő értette meg, mit jelent 

jelen lenni a játékban. Sokszor azt hitte, ő is abban a 

mesében él. Mintha ez a világ is olyan lenne, mint az, 

amelyikben Momo a felnőttek megmentésére indult. 

Titokban a kislány is kereste a szürke urakat, 

akik elrabolják az apja idejét. Sokszor meredt este 

az utca vaksötétjébe, hátha egyszer kiszúrja őket. 

Bár tudta, ha léteznek is, már bottal ütheti a nyomukat, 

mert az apját réges-régen behálózták. 

Nem hallatszódott más, csak az óra kattogása és 

a toll sercegése a papíron. A kislány elnézte ezt a 

férfit, és ahogy nézte, egy kérdés fogalmazódott meg 

benne: 

– Te mit szeretnél tenni, ha már végre szabad leszel? 

Ha majd élhetsz? 

A férfi felnézett. Hirtelen nem is értette a kérdést. 

Csak üveges szemmel meredt maga elé, majd kis 

idő múlva visszakérdezett. 

– És te mit találsz olyan érdekesnek ezen a kilátáson, 

hogy órák óta nézed? 

– Mindjárt lemegy a Nap. 

– És?

– És olyankor gyönyörű színes az ég. Szeretem a 

naplementét. Meg utána már csak az árnyak lopakodnak 

faltól falig, folyton a nyomomban. Nem szeretem a 

sötétet. Minden olyan hatalmas. Nappal mindig lehet 

látni, merre sétál az ember. De az éjszaka az árnyak 

birodalma. Amint lemegy a Nap, ezek elkanászodnak, 

és lesben várják, mikor lépek ki a házból. Rátekerednek 

a bokámra, és követnek mindenhova. Csak reggel 

tűnnek el. Nem állják a napfényt. 

A férfi kilépett az asztala mögül, és csípőre tett 

kézzel megállt a gyermek mellett az ablaknál. Tekintetével 

követte az irányt, amerre a gyermek mutatott, 

és látta, valóban megnőnek a fák és villanyoszlopok 

árnyékai, lustán, hosszan, mintha egy másik világba 

kerültek volna. Hát ezeket nézte a gyerek szörnyeknek. 

A testek vetületét. 

– De ne azokat nézze, mert elmulasztja a csodát! 

Az ég bíborvörösbe borult, szétfolyt a szín az 

égen, az izzó napkorong lustán ereszkedett alá. Fenségesen, 

mint ahogy a császárok tértek nyugovóra 

hajdanán. A szürke emberek szinte elégtek ebben a 

színkavalkádban. 

Szentesi Eszter 

(Veresegyház) 

Mesemúzeum a la Kányádi 

„…éppen a szóban forgó király idején élt a mesemondók 

mesemondója, 

aki éppen a költők költője is volt, mert olyan 

mesét talált ki, hogy aki azt végighallgatta, 

mindjárt más ember lett belőle: a rosszból jó, 

a jóból még jobb; a gőgös szerénnyé, 

az irigy nagylelkűvé változott, a haragos megbékélt, 

a hazug attól kezdve csak igazat mondott…” 

(Kányádi Sándor: Mesék meséje) 

Mi az, ami mindenkinek más, de mégis egységes? Egyedi 

és egyéni? Amit hiába próbálunk megfogni, mert 

elérhetetlen? Sziszifuszi módon próbáljuk megragadni, 

de rémisztő gördülékenyen zuhan a mélybe, és 

éppen az utolsó pillanatban tudunk csak félreugrani 

előle, hogy a sodrás magával ne rántson minket. 

Mintegy végszóként halljuk a hegy legaljából a fülsértő 

csattanást: a felhalmozott fáradalmak hiábavalóságának 

fájdalmas zaját. 

De akkor mégis mi az a láthatatlan erő, ami virágzásra 

sarkallja a cseresznyefát, hogy rügyei újabbnál 

újabb, édesebbnél édesebb termést hozzanak? 

Mert valaminek át kell hidalnia azt a mérhetetlen 

különbséget, hogy amíg az egyik virág kirívó bátorsággal 

űzi el a telet, a másik pompázatos rügy csak 

jóval később kerül szem elé. Talán ezek sem véletlenek, 

talán minden és mindenki csak a maga idejét 

várja. 

A maguk idejét várják a rügyek, majd a virágok és 

a termések, de a maguk idejét várják a szentek, az 

őrültek, a fák és a költők is. Bár a költők kifinomulttá 

csiszolt verseiben megjelenhetnek hasonlóságok, 

a különbségek nemcsak korszakbeli, jellegzetességbeli, 

elképzelésbeli megfontolásból, hanem 

az életmű különböző szakaszaiban is megtalálhatók. 

Kihangsúlyozódik egy-egy közös téma, motívum, idea, 

de felvetődik a kérdés, amelyet Kányádi Sándor sokszor 

szegez önmagának: „Ugyan mi mondanivalója lehet 

egy kitapasztalt, sokat megélt férfinak?” Hiszen 

az értékes mondanivaló „kifogyhat s éppen az orrom 

előtt / épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)” 

(SOR(S)-VERS) 

Az elme azonban sosem pihen. Az elme nem végez 

sziszifuszi munkát. Az ember mindig próbál. Próbál 

írni. Próbál mondani. Próbál érteni és értetni. Próbál 

küzdeni. Próbál élni és túlélni. De a gondolat, a 

meggyőződés, az idea nem próbálkozik, hanem szárnyal. 

Éveken, nemzeteken, nemzedékeken, korokon és 

határokon át. Legyőzhetetlenül rója a köröket, kíméletlenül 

belefészkelődik az egyén világába. Parazita 

módjára szinte leigázza azt, összenő, egyesül 

vele. 

A szenvedély sosem kérdez, sosem kételkedik. A 

szenvedély cselekszik. A legelképzelhetetlenebb 

formában teremti meg a virágzás lehetőségét. A legabszurdabb 

szituációban is életképes, és küzd. Fitytyet 

hány miden láthatatlan (vagy látható) kézre, 

minden lenéző, elítélő tekintetre. Él és fejlődik, 

csakúgy, mint a mese. 

Mert a mese szebbé tesz. A mese szórakoztat. A mese 

szükséglet. 

A mese körbeszövi életünket, ha engedjük, hogy 

úgy kússzon be gondolatvilágunkba, akár a napsugarak 

reggelente a ködös tájra. Az elbűvölt világok 

pompázatos átjáróit ugyanis semmilyen láthatatlan 

kéz nem zárja el. A szórakozás és szórakoztatás, a lélekformálás 

és -formálódás ugyanis szükséglet az 

ember számára. 

Ezt vallja Kányádi Sándor, a Mesemúzeum elvarázsolt 

gondolatának felvetője. A költő a múzeumok 

világának poros gyűjteményét idéző látképét értelmezi 

újra és alkotja meg az elképzelhetőt az elképzelhetetlenből. 

A Mesemúzeum az a hely, ahol az 

ember megtapasztalhatja a csodák alkotta világok 

realitását, ahol valóban átélheti a kedélyes történetek 

formáló erejét. És ehhez szükség van egy helyre, 

hiszen „a mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, 

mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. 

Örök életű.” (Mesék meséje) 

Felszegi Kincső 

(Szamosújvár) 

sherLOCKED – s a szálak kibomlanak 

27

Mesélj még! 

Klasszikus magyar rajzfilmek bűvkörében 

Enter – belépő a filmek világába 

28 

„Vidám lelkem senki se érti, 

Se gyerek, se nő és se férfi, 

Senki, senki itt a világon, 

Mi is az én titkos nagy álmom.” 

(Csukás István: Süsü) 

Írjunk-e mesét a mesékről? Most nem újragondolásra, 

belehelyezkedésre vagy paródiaötletre érdemes gondolni, 

inkább nosztalgiázásra. Pontosabban képzeljünk 

magunk elé egy idillikus, erősen megszépített 

jelenetet, ami valószínűleg senkivel sem így történt 

meg, viszont ahogy korosodunk, mindinkább úgy meséljük, 

mintha így történt volna. Lehet, hogy megszépítve 

adjuk elő, mennyire szerettük már elsőre a 

Szaffit, alig tizenegy évesen, vagy mennyire bőszen 

kértük a szüleinket, hadd nézhessünk Vukot a Harry 

Potter helyett. Akárhogy is történt, inkább írjunk 

egy mesét a „mi meséinknek”. 

A már jócskán megkopott, a szíve mélyén talán még 

mindig bézs és megkérdőjelezhető foltokkal tarkított 

rozoga kanapén ülsz csöndesen. A mama nappalijában 

semmi sem változott, ugyanaz a szépiás fény von be 

minden tárgyat a szobában évtizedek óta. Anya kocsiját 

alig hallani kintről, a tompa hangokon kívül lassan 

minden reménye elszáll a menekülésnek, nincs mit 

tenni, itt az idő szembenézni a legrosszabbal. 

Mama még sertepertél valamit a konyhában, azt 

ígérte, mindjárt visszatér, ha minden jól megy, az új 

elemekkel a távirányító számára. Téged körbeölel a 

fülledten meleg nyári délután, száműzetésednek egy 

újabb napja, amíg a szülők rejtelmes dolgokat űznek 

a munkahelynek nevezett távoli bolygón. 

A gondolataid hol elvesznek az osztálytársaidról 

kitalált hőstörténetekben, ki milyen izgalmakkal 

töltheti az ötödik osztályt megelőző nyarat, hol meg 

attól rettegnek, mivel is állhat elő a mama. 

A keresett elemek sokkal hamarabb előkerültek, 

mint ahogy azt el tudtad volna képzelni. Már húznád 

a szád, ellenkezésed vádpontjaira készülsz lelkiekben, 

amikor a hangyás képernyő hirtelen átvált 

az első színes képkockákba. Dacod lankadni látszik, 

egyre érdekesebbnek tűnik a képernyőn kirajzolódó 

macska-egér játszma, Grabowski és Mr. Teufel küzdelme, 

Von Schwarz, Safranek vagy a gengszter patkányok 

humora ebben a ’80-as években megrajzolt 

sci-fimesében. A külvilág lassanként megszűnik, aztán 

hirtelen azon kapod magad, hogy itt az ideje elkölteni 

a szokásos lekvároskenyér-uzsonnát, és egy 

kicsit jobban beleszerelmesedve egy egérbe és Sinkó 

László hangjába állsz fel a kanapéról. Még ott visszhangzik 

a füledben a párbeszéd: „Mr. Teufel: Mehet, 

Safranek, és üdvözlöm a kedves feleségét! Safranek: 

Köszönöm, Uram, de már egy éve önnel él.” 

Öveket kikapcsolni, a nosztalgiautazás itt véget 

ért! Pontosítok: véget kell itt érnie? Az a szép 

azokban a bizonyos rajzfilmekben, hogy mennyire 

a mieink. Sokáig nem értettem például, mit szeretett 

annyira a nagypapám a Frakkban vagy a Kukori 

és Kotkodában. Éveknek kellett eltelnie, mire észrevettem, 

hogy ő maga mennyire hasonlít a macskák 

rémére, vagy milyen sokszor idézi Kukori bölcsességeit. 

Lassan, így vagy úgy, de mindannyian elhagyjuk 

azt a szépiával átitatott délutánt, a nagyi kanapéját 

egy másik világban felejtjük, és hirtelen felnövünk. 

Az a különös időszak veszi kezdetét, amikor 

elkezdünk beszélni arról, milyen kultikusak és 

utánozhatatlanok voltak azok a klasszikus magyar 

rajzfilmek, de már nehézkesen idézzük fel, mikor is 

néztünk végig együltében, teljes nyugalomban egyet. 

Ezek olyan ajtók, amelyek sohasem csukódnak be végleg, 

egyszerűen nem arra tervezték őket. Nekünk az a 

feladatunk, hogy tudjuk: csak a kulcslyukon akarunk 

leskelődni, vagy be is akarunk lépni. 

Rózsa Anna 

(Pécs)

Pál utcai paradoxon, 

avagy miért (nem) csak a happy endig tart minden tragédia 

„Na… a film véget ért, keljetek fel nyomorultak, 

és szégyelljétek magatokat, hogy életben vagytok” 

(Krum) 

Bántanak a fények. Zavar minden emberi hang, telefonrezgés, 

kabátsusogás. Alig várom már, hogy kikászálódhassak 

innen, elmenekülhessek a tömeg elől 

egy olyan helyre, ahol végre csendben, a megvilágosodás 

sötétjében egyedül lehetek, ha csak egy kis 

időre is. 

A színház méhszáján kiesve szakadó esőben találom 

magam. Az esernyőmet, ha lenne, sem keresném. Homályos 

gondolatokkal és azzal a különös érzéssel a 

gyomromban kerülgetek mindent és mindenkit magam 

körül, hogy a köldökzsinórom elér legalább hazáig. 

„Elég furcsa megszületni úgy, hogy mások meghalnak 

körülötted.” 

Elveszetten nyomkodom a telefonom oldalsó gombjait, 

nézem a kezeim, gyűrögetem a zakóm alját, miközben 

várom a buszomat, majd a sokadik idegesítő 

zaj után inkább bedugom a fülest. Még mindig nem 

látok tisztán, a jelzőlámpák fényei halványan egymásba 

mosódnak. 

Piros, pirosas sárga… 

Valami nincs jól. 

Mikor valami úgy kezdődik, „hol volt, hol nem 

volt”, én már hátradőlve várom a megnyugvást, a klisés, 

de jóleső történetet a legkisebb fiúról, a legfiatalabb 

testvérről, aki csodákat tesz, kiharcolja 

a szabadságot, és feleségül veszi a királylányt. 

A világ békéje helyre áll, a mérleg kiegyenlítődik, 

a képlet pedig egyszerű: bátor főszereplő + sikeres 

küldetés – vasorrú bába = fele királyság. És nincs 

tovább. 

„Valamikor réges-régen, az üveghegyen innen, az 

óperenciás tengeren is túl…” – Ha egy mese így kezdődött, 

az 99.9%-ban végződött a sárkány legyőzésével, 

a gonosz megbüntetésével és a legfiatalabb fiú 

sikerével. 

Egyik lábamról a másikra állva hintázok, miközben 

vizes tincseim egyre jobban a homlokomhoz tapadnak. 

Hülyén nézhetek ki. 

Lehet, hogy eddig csak befejezetlen meséket olvastam? 

Soha senki nem beszélt nekem arról, mi történik 

a vége főcím után. Lepörög a stáblista, felkapcsolják 

a villanyt, majd mindenki megy, amerre lát. Nincs 

második rész, nincs tovább semmi. A Grund kis időre 

megmenekült, Nemecsek mégis meghalt. 

Különben is… Ki dönti el, hogy a mesének mikor 

van vége? Van egyáltalán „Vége” egy történetnek? 

Merengésemből a hatalmas kék csuklósbusz szakít 

ki. „Zöld.” Céltudatosan török előre, majd leülök a 

kedvenc helyemre. Ez egy körjárat… Igazából ennek 

sincs vége… De akkor hogyan utazok a végállomásig? 

Óvatosan végignézek a tömegen. Csupa vörösinges. 

Eláztam. 

Kérdések sokasága gyalogol át rajtam. 

Kihasználnak minket a rendezők? 

Érzelmileg manipulál a színház? 

Ki vezet kit a darabban? Mi a színész funkciója, mi 

a tragédia funkciója? 

Hogyan hozható egy kalap alá a színház és a mese? 

Mi a mese? Mit kezdenek vele a színházban? 

Mi a színház? 

Ki vagy mi dönti el, hogy nevetek vagy sírok egy 

történeten? 

Meddig tart a színház? Faltól falig? Este héttől 

kilencig vagy tízig? 

A végállomás előtt megállunk a kereszteződésnél, 

hogy átengedjük a gyalogosokat. 

„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, 

mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hoszszú 

és sikertelen kísérletek után végre-valahára, 

nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa 

színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, 

smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a 

vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, 

hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre 

festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp 

abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd 

ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak 

vége szakadt.” 

„Piros… zöld” 

A busz elindult. 

Liszák Lili 

(Keszthely) 

GriMaszk – a színházi leleplező 

29

Zenébe szőtt karácsony 

Mesebalett mindenkinek 

A mese az élet lenyomata. Őseink saját (sokszor beteljesületlen) 

vágyaikat szőtték történetekbe, amelyek 

azóta is velünk maradtak. Kislány korunkban 

egy tündérország hercegnői szerettünk volna lenni 

egy daliás királyfi oldalán. A kisfiúk pedig természetesen 

a királyfi szerepében látták magukat, akik 

legyőzték a hétfejű sárkányt, így mentve meg választottjukat. 

A nagy ünnepekhez különösen sok történet kapcsolódik: 

ezek zenei feldolgozásai általában igen 

népszerűek. A legmeghittebb és legtitokzatosabb ünnepünket, 

a karácsonyt például ma már el sem tudnánk 

képzelni Csajkovszkij mesebalettje, a Diótörő 

nélkül. Persze nem csak a színpadon találkozhatunk 

vele: televíziós reklámokban, vagy éppen áruházakban 

háttérzeneként is gyakran felcsendülnek 

az orosz mester dallamai. 

Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettje az E. T. A. 

Hoffmann által írt Diótörő és Egérkirály című mese 

Dumas-féle feldolgozásán alapul. A Cári Színház 

igazgatója, Ivan Vszevolozsszkij adta ki a megbízást 

a mű megírására, akinek elképzelése a legszebb jelmezeket 

és impozáns díszleteket felvonultató pazar 

balettprodukció létrehozása volt. Csajkovszkij kissé 

tartott is attól, hogy a látvány háttérbe szorítja 

a zenét és a történetet. Hoffmann eredeti meséjétől 

(érdekesség, hogy ő nemcsak írt, de komponált is) Dumas 

és Marius Petipa, a híres koreográfus egyaránt 

eltért: a két képre osztott mű a második részben már 

nem a mese cselekményét követi. 

A történet szerint Marika egy diótörő bábut kap 

karácsonyra keresztapjától, amit testvére, Frici 

megrongál. Marika álmában a herceggé változott Diótörővel 

legyőzi az Egérkirályt, majd elmegy a herceg 

mesés birodalmába. A mesebalett harmadik felvonásában 

ekkor a különböző népek (pl. spanyol tánc, 

keleti tánc, trepak) tánccal köszöntik őket. Az álom 

azonban egyszer csak véget ér, a „mese” viszont folytatódik. 

Ez Csajkovszkij legrövidebb balettje: nem éri el 

A hattyúk tava és a Csipkerózsika terjedelmét sem. 

Egyes előadásokban ezért más balettek részleteivel 

gazdagítják a partitúrát. 

A mű számos, a maga korában újszerűnek számító 

harmóniafordulattal él, fülbemászó dallamai (például 

a Virágkeringő vagy a Trepak – Orosz tánc) 

önállóan is népszerűvé váltak. A megzenésítés különlegessége 

a cseleszta nevű hangszer használata, 

amelynek bársonyos hangja a mese főszereplőjét, Marika 

álombeli megfelelőjét, Mária hercegnőt szimbolizálja. 

Érdekes háttértörténet, hogy a Rózsakeringőt követő 

adagio-tétel megírására a szerzőt egy barátjának 

állítása inspirálta, aki szerint Csajkovszkij 

nem tud oktávok egymásra épüléséből jó művet írni. 

A komponista ezzel a tétellel bizonyította az ellenkezőjét. 

A három felvonásos mesebalett 1892. december 18-i 

szentpétervári ősbemutatója hatalmas sikert aratott. 

Azóta is a balettszínpadok egyik slágerdarabja, 

amelynek népszerűségét sokféle feldolgozás növelte 

tovább, így például szatirikus filmek (Íme, a 

Diótörő, 2003) és animációs filmek (Fantasia, 1940; 

Történetek a gyerekkoromból, 1973; Barbie és a Diótörő, 

2001). 

Csajkovszkij vonakodva fogott hozzá a balett megkomponálásához, 

talán nem is gondolta 131 éve, hogy 

a legszebb ünnepi időszakban a világ összes operaházában 

teltházas balettelőadásokat rendeznek. Diótörő 

nélkül nincs karácsony! 

Galambos Boglárka Ágnes 

(Székesfehérvár) 

bakeLit – zene és irodalom 

30

Filmtekercsek 

Diavetítő-nosztalgia 

Minden advent utolsó napjait a nagyszüleinknél 

töltöttük vidéken. Habár mama és papa pár éve már a 

felhőkön ülve vigyázza lépteinket, most testvéremmel 

elhatároztuk, hogy tartunk egy kis időutazást. 

Egy óra lelkes kotorászás után megtaláltuk berozsdásodott 

időgépünket a sok kis filmtekerccsel 

együtt. Mama babakék diafilmvetítőjét már megette a 

rozsda, de úgy örültünk neki, mintha új lett volna. 

Most is, ahogy régen, találomra választott az 

öcsém egy kis dobozkát, és egy üres falfelületre irányítottuk 

a csóvát, amin a következő mese rajzolódott 

ki: Berci és Márk 

– Ezt Papa írta rólunk, emlékszel? – Ült mellém egy 

dohos pléddel a hátán a tesóm. 

– Hogyne! Ez volt az egyik kedvencem. 

Kezem közben már a fehér tekerőn matatott, és lassan, 

nyikorogva forogni kezdett a kis filmszalag. 

A lefagyott macskaköves utcán kopogtak a patkók. 

Az útszéli bódék előtt tömött sorban várakoztak az 

emberek. A város a narancsos forralt boráról volt 

híres. 

Estére járt, a hó csendesen szállingózott. Egy pehely 

hullott Bercinek, az utcai keveréknek az orrára 

is. Farkát csóválva készült legjobb barátjához, 

Márkhoz, aki éppen ötödikes volt a helyi iskolában. 

Mindennap a főkapunál találkoztak, hiszen valamilyen 

oknál fogva ők nem a városban éltek, mint az 

átlagos polgárok. Berci sosem értette, hogy miért. 

A városi farkas leült a kapu elé, figyelte az egyre 

közeledő és távolodó embereket. Valaki lehajolt 

hozzá, és megvakargatta fülét. Mások pár kolbászdarabkát 

is hoztak a karácsonyi vacsorájukból. Berci 

fél óra múlva teljesen jóllakott, ennek ellenére csak 

gyűltek előtte a szebbnél szebb húsok. 

Márk még sehol sem volt, ezért a szájába vett pár 

kolbászkarikát és nekivágott a város szélén lévő 

sötét erdőnek. Kicsi séta után a ropogó hóban füstszagra 

lett figyelmes. Odavágtatott a legközelebbi 

csapáshoz, és megtalálta a vékony szövetből összetákolt 

huzatos ponyvalakást. 

Bedugta az orrát, és rögtön észrevette Márkot, 

ahogyan éppen egy mécses felett kuporog. Nem értette, 

miért nem jött be a városba ennivalóért, hiszen 

biztos volt benne, hogy neki is adtak volna a helyiek. 

Bősz farokcsóválás közepette letette Márk elé a 

zsákmányt, akinek erre a látványra kicsordultak a 

könnyei. Berci nem értette, miért sír. Talán nem szereti 

a kolbászt? 

A fiú közelebb húzta magához a kutyát, és zokogva 

simogatta borzas szőrét. Berci értetlenkedve megbökte 

orrával. Mire ő csak ennyit mondott: emberibb 

vagy bármelyik embernél. 

Vége. 

– Annyira nem szeretem, hogy ilyen rövid. Vetíts 

le még egyet! – nyekergett az öcsém. 

Hirtelen kaparásra lettem figyelmes. 

– Jaj, elfelejtettem megetetni a kutyát! 

Ezzel a lendülettel felpattantam és elszaladtam, 

otthagyva értetlenkedő testvéremet. 

Az ajtót kinyitva a lábam mellett szinte berobbant 

a nappaliba egy fekete szőrmók, és a diavetítő mellé, 

a plédre kucorodott. 

– Szerintem várhat a vacsora, Berci inkább most 

mozizna – nevetett csilingelve Márk. 


(Budapest) 

Pixel – KéPpontok 

31

Szunnyadó óriások 

Scotland the brave 

„Minden ország legromantikusabb tájéka az, 

ahol a hegyek találkoznak a síksággal, 

az alfölddel... ” 

(Walter Scott: Nigel szerencséje) 

El kell vesznem a részletekben. Hiába próbálok mesélni 

a nagy dolgokról, átfogóan, mindig elakadok egy hangfalatban, 

barátok közti édes összemosolygásban. Tehát 

most sem kezdhetem egyből az égboltot karcoló hegyekkel, 

amikor ott gurul a lábuk előtt egy kisbusz, tizenöt 

emberrel, akik az óriások mellett valódi porszemek. 

Ott, a semmi közepén szinte rám dőltek a hatalmas 

sziklák, én pedig elpilledtem a nyújtózó csendben. 

A hangosan zúgó szél magával vitte, és a tájba mosta a 

halk szuszogást, minden apró moccanást. Benyúltam a 

bolyhos bárányok léptei közt húzódó némaságba. Így 

fedeztünk fel olyan apróságokat, amelyekre otthon sosem 

lelnénk rá. Ilyen volt az edinburgh-i katedrális 

padjainak suttogó recsegése mise közben. A falak közé 

szorult hideg befurakodott a kabátok ujjain, remegésre 

késztetve minket, miközben mennyei orgonaszó öntötte 

el a lelkeket. 

Gyakran úgy éreztem, súgni szeretnének nekem valamit 

az épületek, amelyek már annyi történelemalakító 

személyiséget láttak. Akiknek a szavai például a Holyroodhouse-palota 

ódon kőfalainak repedései közé szorultak 

az idők során. Ezeken a repedéseken keresztül 

éreztem a rám nehezedő történelem súlyát, a magasztos, 

királyi levegőt. 

Felemésztő érzés elveszni a természetben, eggyé 

lenni az érintetlennel. Szeretem, amikor mindennapi 

apróságaim nevetségessé válnak a szorosan ölelkező 

fenyők halk dörmögése közt. Ezért az emberfeletti 

szépségért pedig hajlamos az ember bátrabb lenni, s 

akár a falig is elmenni. 

Szerettem volna, ha a hatalmas Hermitage-vízesés 

közelebbről suttogott volna a fülembe. Többen lemerészkedtünk 

a csúszós sziklákra, s kapaszkodtunk egymásba. 

Egy rossz lépés és a víznek nem kell csalogatnia 

többé. Ám a barátaim megragadták a karom, húztak viszsza, 

fölfelé és szóltak: „Ne félj, a kövek csúsznak, de a 

moha tapad.” 

Mintha sosem engedtük volna el egymás kezét. Akkor 

sem, mikor mászás közben az Old Man of Storr szikláit 

madzagként körbetekerő szél magával akart rántani 

minket. Hajamba tekeredett, felborzolta szavaimat, de 

az úton maradtam. A csúcsról pedig a szembeszéltől száradt 

szememmel figyeltem a tájat, és hallgattam a hegyről 

szóló legendát. Mintha egy pillanatra megmozdult 

volna az évezredek óta alvó óriás hüvelykujja. 

Esténként pedig a sötétben cinkosan villant egyegy 

hangosabb nevetés. Tekintet a tekintetbe veszett, 

kerestük egymást, a gyenge pontot, amelytől megremeg 

a másik szája széle. Ezeken az estéken a csillagok is 

elhallgattak, és egyedül ránk figyeltek. Irigyeltek 

minket, a derűt, a szabadságot, a szívünkbe vésett kalandot. 

Később elpilledve, az esti meséket hallgatva 

egyesével kibomlottunk, néhol könnycsepp csordult a 

kihűlt arcokon. Mind gyermekek vagyunk. 

Nem tudok minden mozzanatot, rezdülést, lélegzetet 

elmesélni. A keserű kávé, majd a ragacsos sütemény ízét 

a nyelvemen, a jéghideg tó vizét, ahogy a lábam köré tekeredett, 

fojtogatta, zsibbasztotta szegényt, miközben 

nevettem, a csúcsról lopott kövek súlyát a zsebemben, 

a zenéhez simuló táncunk ringását és az egymásba kapaszkodást. 

Ezek mind Skóciában maradnak. Valamiféle 

utolsó rezzenésként halkan duruzsolt az út végén az 

émelyítő ígéret: visszajövök még, ezekkel az emberekkel. 

Hiszen hiányzunk. Az óriások nem lehetnek önmaguk 

a porszemeik nélkül. 

Aranyi Panna 

(Szekszárd) 

GPS – irodalmi útvonaltervező 

32 

Roma aeterna 

„(…) már napok óta Rómában volt, és még mindig 

nem történt vele semmi sem. (…) Csak Róma történt 

vele, ha szabad így mondani.” 

(Szerb Antal: Utas és holdvilág) 

Róma egy álom. Bódító varázsában a valóság árnya eltörpül. 

Emlékszem, odafele menet vakító jégmezőket láttam 

a repülő ablakából, amelyek csak lassan szelídültek 

könnyező gomolyfelhőkké. Itália derűs arca elmosódott 

a szemerkélő esőben. A bizalmatlan, döbbent eszmélés 

percei voltak ezek: magyar és olasz szív méregette egymást 

idegenkedve. 

Nehéz megállapítani, hogy Róma éjszakai vagy nappali 

arca áll-e közelebb hozzám. A város mesterien ve- 

zeti az ámuldozó utazókat macskaköves utcáin, antik 

szobrok és diadalívek, szerényen megbúvó templomok 

között. Míg éjjel bágyasztó ködöt emel a szem elé, misztikus 

fénybe vonva az elnéptelenedett városközpontot; 

nappal hangok, ízek, színek kavalkádjával árasztja el a 

gyanútlan látogatót. Egyszerre tesz éberré és bódulttá. 

A vakító napfényben még a Colosseum is kénytelen 

felfedni véres titkait. 

„Roma aeterna” – írta Tibullus. Én azt mondom, Róma 

arca ugyan megváltozott, ruháját itt-ott kiszakította, 

majd befoltozta az idő; ám a szíve ugyanúgy pulzál. Ha 

megállunk egyhelyben a Forum Romanum romos sétányán, 

és a tűző napsütésben szorosan lehunyjuk szemeinket, 

megérezhetjük ezt az energiát. Hiszen még mindig ott

kiáltoznak a kereskedők, beesett szemű rabszolgákat 

kínálgatva, amott tornyosul a Vesta-szüzek kecses 

temploma, ahol a Szent Tűz vígan lobog; a völgy túloldalán 

pedig a Capitolium dombja magasodik méltóságteljesen. 

A szerencsétlenül járt Cicero levágott feje 

még szomorúan bámul a zsibongó tömegre, s közben a Nap 

elviselhetetlenül tűz. 

„A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.” – 

mondaná a szónok, ha tehetné. Ki nem mondott szavai 

azonban mély igazságot rejtenek. A holtak élnek. Különösen 

Rómában, ahol a kereszténység, a feltámadás 

tanának hirdetője megvetette lábát. Közel félmillió 

keresztény él a kilométereken át húzódó Szent Callixtus-katakombákban, 

lelkük illata belengi a hűvös folyosókat, 

az érdes kőfalakat. A Nekropoliszban, a halottak 

városában pedig ott pihen Szent Péter, a sírja felett 

tornyosuló bazilika óvó ölelésében. A katolikus egyház 

egyik legfőbb templomának irdatlan kupolája büszkén 

visszhangozza a harangszót, és az Agnus Dei dallama 

lágyan száll oszlopról oszlopra, megpihenve Michelangelo 

Pietà-ján, majd visszaszáll az aranyozott oltárra, 

ahol Krisztus megtöretett teste fekszik. 

Sosem gondoltam volna, hogy magyar identitásom 

ekkora megerősítésre lelhet Itália szívében. Nem hittem 

volna, hogy nemzeti öntudatom darabjai éppúgy el 

vannak rejtve a magyar kultúra római fellegvárában, a 

Falconieri-palotában, mint a Pápai Magyar Egyházi Intézet 

modern kápolnájában. Honnan is sejthettem volna, 

hogy anyanyelvemen fogok hallani először Róma kettős 

univerzalitásáról, az antikvitás és az egyház egymást 

kiegészítő dimenzióiról? Pedig az ezen gondolatokat 

tolmácsoló Vértesaljai László jezsuita szerzetes olyan 

baráti szeretettel fogadott minket, mintha már évek óta 

ismernénk egymást. 

Rómának egy a szíve, de több lelke van. Míg a templomok 

tereit a szentség, a szakralitás tölti be, a csúszós, 

girbegurba kis utcácskákat valami egészen más 

határozza meg, valami pezsgő, vibráló hangulat. Ez a 

Trastevere. Talán Szerb Antal is itt lehetett igazán az 

„utas a holdvilágban”. Mi is egy ilyen esős, holdvilágos 

éjjelen koptattuk a macskaköveket itt. 

Róma akarva-akaratlanul is zarándokúttá válik, az 

egyház itt nem különíthető el a világtól. Az impulzusok 

ezernyi helyről érkeznek, elárasztják az érzékszerveket, 

kiszívják a testből az erőt, ám a lelket valami 

egészen különleges tartalommal töltik meg. A magasztos, 

aranyozott kupolák az ég, a transzcendencia felé 

fordítják a tekintetet. Ha pedig a zarándok távozni 

kényszerül Rómából, maga az örök város falai visszhangozzák, 

sóhajtják a kérdést: Quo Vadis? 

Kótyuk Veronika 

(Zalaegerszeg) 

3 

15 

28 

30 

11 

9 

16 

17 

13 

22 

21 

1 

29 

20 25 

5 

19 12 

6 

10 

7 

23 

26 

2 

14 

4 

27 

8 

◄◄◄ 

24 

KárPit-meder: a szerkesztői háló 

18 

1. Aranyi Panna – Szekszárd 

2. Bartusz-Dobosi László – Pécs 

3. Birinyi Flóra Lilla – Budakalász 

4. Boldog Zoltán – Deszk 

5. Csernák Zsófia – Kecskemét 

6. Cservid Ákos – Székelyhíd 

7. Dénes Attila Norbert – Makfalva 

8. Domokos Írisz Kamilla – Brassó 

9. Ekbauer Lili Csenge – Szombathely 

10. Felszegi Kincső – Szamosújvár 

11. Galambos Boglárka Ágnes – Székesfehérvár 

12. Gallyas Georgina – Kecskemét 

13. Hegyi Lili Gerda – Veszprém 

14. Janzsó Dávid – Szeged 

15. Kemecsey Anna Viktória – Budapest 

16. Kótyuk Veronika – Zalaegerszeg 

17. Liszák Lili – Keszthely 

18. Lojewski Erika Arina – Bukarest 

19. Lovas Tekla – Kecskemét 

20. Melján Anna – Kecskemét 

21. Molnár Dóra Laura – Szekszárd 

22. Morvai Levente – Veszprém 

23. Pálffy Katinka – Székelyudvarhely 

24. Picciano Alisia – Milánó 

25. Polyák Marcell – Kecskemét 

26. Rózsa Anna – Pécs 

27. Sánta Eszter – Barót 

28. Szentesi Eszter – Veresegyház 

29. Szuromi Gréta – Solt 

30. Tardos Luca – Pápa 

kárpit-meder 

33

„Túléltem halálom” 

Az utolsó szó jogán 4. 

170-100 – művészeti tudakozó 

34 

Felakasztott vers vagyok. Tudtam, hogy ez leszek. 

Szemem kiszáradt már, így hát Kobaknak útját magamra 

veszem. Domokos, te is, mind elhagytatok, választásom 

nem is volt. Sok volt a bánat, sok a fájdalom, 

kiszolgáltatott lélekburám végleg kiengedett. Most 

reménytelenül fekszem itt, és az érzésekhez térek 

vissza. Kezem csak megtette, ami hiányzott, az életem 

rég feléltem: „túléltem halálom, / napjaim nem számolom, 

/ nem kapaszkodok földbe, / a halál sem vesz 

ölbe, / ítélet sem lesz – félek, / csak amit magamra 

mérek.” 

Mézédes élet 

Medvebocsnyi bölcsesség 

Lépni előre, nem keresni és nem gondolkodni, lemerülni 

és felbukkanni a vízből olyan meghatározhatatlan 

pillanatok, amelyek az ember szabad akaratának 

spontaneitásából fakadnak. Képesek vagyunk 

drasztikus lépéseket tenni annak érdekében, hogy 

minden a jó irányba haladjon, a tökéletes boldogság 

után maraton méretű utakon törtetünk, szembe menve 

minden akadálynak vélt, általunk alkotott kényszerrel. 

– Óh, ne haragudj, Micimackó, annyira belemerültem 

az írásba, hogy nem hallottam, mit mondtál. Megismételnéd, 

kérlek? 

– Tudod, hol van a méz? 

– Megetted. 

– Meg? 

– Meg. 

– Mikor? 

– Tegnap. 

– Hm. Akkor megyek, keresek újat. 

– És mi lesz, ha megcsíp egy méh? 

– Az nem baj. Védi azt, ami az enyém. Ez a dolga. 

Ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseink során jövök 

rá arra, hogy a világ legfilozofikusabb medvebocsával 

társalgok. Ha csak egy kicsit is próbálnánk 

megérteni őt, talán a világban nem lenne minden 

olyan bonyolult. A Százholdas Pagony ösvényein lépdelve, 

a mézkereső expedícióink rávilágítanak arra, 

Ó… mennyire más volt még, amikor Kobaknak a meséjét 

gépeltem, amikor finom hangon engem hívott, 

szólított: „anya”. Hallom, ahogy gyermeteg kérdéseivel 

engem traktál, én pedig magyarázkodom. Emlékszem, 

amikor apjával együtt, vígan daloltunk 

a bukaresti utcákon. De jött a rideg valóság. A könyörtelen 

sors a mosolyt lemarta rólunk, majd lassan 

elvett tőlem mindent, ami éltetett. Élettelen lettem, 

térdre kényszerített a szenvedés. Felakasztott vers 

vagyok. Így lehetek ismét önmagam... Hervay Gizella. 

Cservid Ákos 

(Székelyhíd) 

hogy van értelme keresni azokat a mérföldköveket, 

amelyek meghatároznak minket. Pont úgy, ahogy a Tao 

tanításai is egyengetik az életben elveszett ember 

mindennapjait. Mindezt Mackó olyan barátokkal 

cammogja be, akik példaként szolgálnak azon emberi 

tulajdonságokra, amelyek néha megnehezítik a boldogság 

és nyugodt élet elérését. Olyan módon, mint 

amikor a méz túlzott édessége megfoszt a pillanat 

örömétől, amelyet átvesz a rosszullét. Amolyan jóból 

is megárt a sok alapon. 

Micimackó hamarabb látja meg a szentjánosbogár 

pislákolását, mint magát a bogarat, vagy magát a sötétséget, 

amiben bolyong. Mert a lényegre koncentrál. 

A méz aranysárgáján megcsillanó fényre. Úgy 

sodródik az árral, mint akinek nincs vesztenivalója, 

akár egy taoista bölcs, ki eggyé válik az idővel. 

Belső idillt épít fel, nem pusztán beletörődik, hanem 

megéli. 

A miérteken agyalni önpusztító vállalkozás. Neked 

csak egy dolgod van: hagyni, hogy a méz megszerzése 

közben a méhecske megcsípjen. Hogy érezd, hogy 

élsz, és hogy van értelme a keresésnek. 

– Na, Mackó, sikerrel jártál? 

– Én csak félig, de a méhecske teljesen. 

Domokos Irisz-Kamilla 

(Brassó)

Figyeld a pályázatokat, mert 

2024-ben számtalan lehetőséged lesz 

részt venni az MCC KáPé által szervezett 

külföldi szakmai tanulmányutakon! Az 

úticélok között szerepel többek között 

Oxford és Cambridge, Brüsszel, Andalúzia 

és Görögország is. 

ProgramON 

Figyeld a pályázatokat, és jelentkezz! 

A KárPit szerkesztősége várja azon diákok 

jelentkezését, akik szívesen részt vennének 

a folyóirat elkészítésében, akár szerkesztőként, 

akár szépirodalmi igénnyel megírt alkotásaikkal. 

Jelentkezés Bartusz-Dobosi László főszerkesztőnél 

a karpit@mcc.hu emailcímen folyamatosan. 

A következő, tavaszi szám tematikája: angyal 

A következő évben is folytatódik 

az MCC KáPé KaPucsínó című 

podcastjének sorozata. 

Keressétek az MCC honlapján 

és a Spotify-on! 

Az MCC KáPé szekszárdi központja 

országos művészeti Ki mit tud? 

vetélkedőt hirdet, amelynek győztesei 

külföldi jutalomútban részesülnek. 

A részletekről érdeklődj saját 

koordinátorodnál! 

Szeretettel várunk 

az MCC Középiskolás 

Programjába. Jelentkezz 

a www.kp.mcc.hu oldalon! 

Szívesen alakítanád úgy a 

történelmet, hogy közben 

a problémamegoldó képességed is 

fejlődik? 

Ha a kérdésre igen a válaszod, 

akkor figyeld az e-learning 

kurzusaink kínálatát, mert 

hamarosan jelentkezhetsz az új, 

Esetmegoldás - Alakítsd Te 

a történelmet! című kurzusunkra. 

ProgramON – hovatovább 

35

KarPit 23 4 12 03

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?