KarPit 23 3

KÁRPIT 

SZÖVEG A SZÖVETEN 2023 Ő SZ 

A Mathias 

as 

Corvinus Collegium Középiskolás 

Programjának ra 

irodalmi, lm, művészeti folyóirata 

f yóirata ii. i évfolyam 3. szám 

KarPit 23 3.indd 1 2023.09.04. 15:19:41

Tartalom 

Bartusz-Dobosi László: A kifordított hegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 

Kemecsey Anna Viktória: Terápia és KaPucsínó. 

Interjú Zsidi Zsófiával . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 

Birinyi Flóra Lilla: Virágnövekedés, Az erdő . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 

Picciano Alisia: Banalitások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 

Ekbauer Lili Csenge: mélypontok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 

Rózsa Anna: Zacc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 

Janzsó Dávid: A megbüntetett idő, Őszi kesergő . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 

Melján Anna: Villanyoltás után, a kútra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 

Csernák Zsófia: Tüzijáték, a korsó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 

Pálffy Katinka: Szó-katlan, Mikor elbújnak a csillagok . . . . . . . . . 9 

Nagy Benedek Máté: Nyugágy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 

Liszák Lili: Vakvágány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 

Kemecsey Anna Viktória: Rozsdafarkú, Korallhárfa . . . . . . . . . . . . . 10 

Lojewski Erika Arina: Homokóra, Bölcsődalok, Pontozás . . . . . . . . . 11 

Szentesi Eszter: Rétegződés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 

Hegyi Lili Gerda: Félpercesek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 

Aranyi Panna: Köd a körmöm alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 

Rózsa Anna: Szakirodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 

Pálffy Katinka: Képpel írott antológia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 

Gallyas Georgina: Délibáb, Panoráma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 

Hegyi Lili Gerda: A színház lényegében vers. 

Interjú Pozsgai Zsolttal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 

Pozsgai Zsolt: Visszatérés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 

Dénes Attila Norbert: Elmúlásfehér gondolatok . . . . . . . . . . . . . . . 20 

Molnár Dóra Laura: Égi völgy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 

Domokos Írisz Kamilla: Belső viharok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 

Birinyi Flóra Lilla: Halottak vagyunk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 

Rózsa Anna: Több holdvilágot! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 

Ekbauer Lili Csenge: Étek testnek és léleknek . . . . . . . . . . . . . . . . 23 

Rózsa Anna, Molnár Dóra Laura, Dénes Attila Norbert: 

EKG – szívritmus: zavar . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 

Janzsó Dávid: A harangszó után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 

Szentesi Eszter: Hal(l)hatatlan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 

Galambos Boglárka Ágnes: „Művészek völgye” . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 

Aranyi Panna: Anilin festékcseppek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 

Szentesi Eszter: Görbülünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 

Beleki Júlia: Eve mesaj – Üzenet haza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 

Fekete Martin: Kontinensnyi panoráma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 

Felszegi Kincső: Szövet(g)minták . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 

Lojewski Erika Arina: Ti mit (F)ESZTEK? 2.0 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 

Dénes Attila Norbert: segíts ég neki, egy ÉNi célok . . . . . . . . . . . . 33 

KÁRPIT-MEDER . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 

Cservid Ákos: „Az álom kárpótol mindenért” . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 

Nagy Benedek Máté: Vers orvosi és egyéb dolgokról . . . . . . . . . . . . . 34 

ProgramON . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás Programjának irodalmi, művészeti folyóirata 2023. ősz, II. évfolyam 3. szám 

Kiadja: Mathias Corvinus Collegium, 1016 Budapest, Somlói út 49–53. • Felelős kiadó: Szalai Zoltán 

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László (Pécs) • Olvasószerkesztő: Boldog Zoltán (Deszk) 

Diákszerkesztők: Aranyi Panna (Szekszárd) • Birinyi Flóra Lilla (Budakalász) • Cservid Ákos (Székelyhíd) • Dénes Attila Norbert 

(Makfalva) • Domokos Írisz Kamilla (Brassó) • Ekbauer Lili Csenge (Szombathely) • Felszegi Kincső (Szamosújvár) • 

Hegyi Lili Gerda (Veszprém) • Janzsó Dávid (Szeged) • Kemecsey Anna Viktória (Budapest) • Liszák Lili (Keszthely) • 

Lojewski Erika Arina (Bukarest) • Molnár Dóra Laura (Szekszárd) • Moroianu Anna (Barót) • Pálffy Katinka (Székelyudvarhely) • 

Picciano Alisia (Milánó)• Rózsa Anna (Pécs) • Sánta Eszter (Barót) • Szentesi Eszter (Veresegyház) 

Elérhetőség: www.mcc.hu/karpit; karpit@mcc.hu • 1113 Budapest, Tas vezér u. 3–7. 

Tördelés: Németh János • Nyomdai munkálatok: Crew Kft. 1161 Budapest, János u. 175. 

A lapot Sánta Eszter grafikái díszítik • A hátsó borítón Pálffy Katinka Szó-katlan című verse olvasható 

ISSN 2786-4421 


A kifordított hegy 

„Akinek mondanivalója van, tisztán 

kell tartania a Szó edényét.” 

(Szepes Mária: A vörös oroszlán) 

Az emberi elme, mint az angyali 

fény generátora, a betűtől megszállott 

alkotó igazi eszköze. A 

Szó edénye, ahogy Szepesi Mária 

nevezi mágikus regényében, A vörös 

oroszlánban. Az az Istentől 

belénk oltott tehetség, keret, tégely, 

amelyben a fényben születő 

gondolatok gyógyító szavakká, 

azaz irodalommá csiholódnak. E 

szellemi alkímia során az elme 

a létezőre tekintő szavakon keresztül 

az ideát materializálja, 

a valóságot lírává értelmezi, 

a kimondottakat tisztán tartja, 

az önismeretet az Isten-ismeret 

dimenziójába emeli. Univerzumos 

bőséget nyit. A mindenséget mondatokba 

szelídíti. 

A fényben így születő gondolatnak 

tehát súlya van. Mérhető. 

Összemérhető. Hegy, amelyre a betűvándor 

felkapaszkodik. Valóságalapú. 

Stabil. Az árnyéklétű és 

–halmazállapotú fikció ideájától 

esszenciális értelemben különböző. 

Mert a valóság és a fantázia 

kontradikciójában kizárólag 

az előbbinek van súlya, az utóbbi 

csak tükörkép. Tehát kifordított 

hegy, azaz völgy, ami ennélfogva 

súlytalan. Változó. Illékony és 

igazolhatatlan. 

Mert a hegy a valóság, a bizonyosság, 

az igen, a völgy a fantázia, 

az esetlegesség, a nem. De nem, 

mint értelmi ellentétpár vagy 

tagadás állnak szemben egymással, 

inkább csak, mint két, más dimenzióban 

létező ugyanaz. Akár az 

árnyék, amelynek önmagában nincs 

egzisztenciális valósága, azaz 

fény nélkül való, de közben fény 

nélkül mégsem beszélhetünk róla. 

Más szemszög. A hegy a felülnézet, 

a völgy az alulnézet. S pont 

ilyen alulnézetből készülnek 

azok a fantázia szülte l’art pour 

l’art szavak, mondatok, történetek 

is, amelyek hallatán nincs 

gyógyulás és főként megváltás. 

Ezekkel nincs értelme árnyékolni 

a papírt. Mert ahogy Kiss Georgina 

írja: „A földbe süppedt test is 

emlékezik a levegőre. / Öntudatlan 

apanyelv az elemelkedés. / A 

felülnézet összefüggésrendszere 

/ az igazi otthon.” (A belső varjak) 

Ebben a relációban tehát paradox 

módon a hegy lesz a mélység. 

Mert csak a valóság konvertibilis 

az irodalommal. Az irodalom 

ugyanis a valóság égi mása. Az 

ebből táplálkozó szavak nem ismerik 

a gravitációt, szükségszerű 

módon fölfelé, a megváltás angyali 

létmódja felé törekszenek. 

Időtlenek. Kizárólag az így születő 

szavak mondják ki magasabb 

szinten magát az alkotót. Magukkal 

emelik. Teremtik. Ez az énalkotás 

szabadságának az egyetlen 

hiteles módja. Bizalom a valóságban. 

És ezen intenció nélkül nem 

érdemes tollat ragadni. 

A völgy a két hegy, a két valóság 

közötti mélyedés, a vertikálisba 

vetett hit(elesség) hiánya. Önmagában 

nem létezik, csak a hegyek 

ottlétének következménye. A fény 

szinuszgörbéjének legalsó pontja. 

Mindenképpen pótmegoldás. A 

majdnem. A nyelvi önmegmutatkozás 

algoritmusának metaforikus 

identitása, vagyis csak hasonmás, 

analógia. Mert a völgy, a fantázia 

és a metafora pusztán csak a valóság 

másolatai lehetnek. Ez pedig 

szimulácó. Asszimiláció. Hasonlóvá 

tevő, az eredetit ideiglenesen 

helyettesítő. De nem az. Nem 

ugyanaz. 

Az öröklét határtalansága tehát 

csak azokban a szövegekben 

lel otthonra, amelyek tudomással 

bírnak a valóságról. Az egyetlen 

valóság pedig csak az Egyben, 

nem pedig a fantázia szubjektíven 

esetleges sokaságában körvonalazódik 

elő. Mintegy átszivárog 

az időn, átlépi korlátait. Mindenentúli 

lesz. 

Ez a fajta valóságból szőtt szövegalkotás 

pedig felelősséggel 

jár. Az alkotó szavatolja a művét. 

Szavát adja az olvasónak. Szavakat 

ad magából. Hiteles szavakat 

fűz mondattá. Rögzít. Biztosít. 

Ahogy egy folyóirat – akár történészi 

relációban is – „hiteles 

hely”, azaz a mindenkori uralkodó 

által feladattal felruházott 

műhely kell, hogy legyen, ahol a 

szavakon a valóság pecsétje a biztosíték 

a bizonyosságra, hogy jó 

helyen járunk. Különben csak árnyék, 

fikció, annak minden esetlegességével. 

Üres halmaz. Ha nem 

lenne, akkor sem tűnne fel. Völgy 

hegyek nélkül, azaz semmi. Élettelen. 

KanaPé – az irodalmi SZÓFAragó 

3 


Terápia és KaPucsínó 

Csoóri Sándor költőként és olvasóként fogalmazta meg a következő 

gondolatot: „Aki kinyit egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. 

Nem az író és nem is az író által megteremtett alakok fájdalmába vagy 

reményébe ütközik, hanem saját magáéba.” Az irodalom és a pszichológia 

tudományterületei közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk. 

E kettő kapcsolatáról, a KáPé frissen indult podcastjáról és személyes 

élményeiről beszélgettünk Zsidi Zsófiával, a KáPé pszichológia 

moduljának vezető oktatójával. 

Köszönőviszony – és azon túl 

4 

Habár a KáPésok egyik vezető 

oktatójaként ismernek, elsősorban 

pszichológus vagy. Mikor 

kötelezted el magad a szak- 

mád mellett? 

Már a középiskolában foglalkoztatott 

a pszichológia, az 

emberi viselkedés és annak 

mozgatórugói, viszont amikor 

határozottan elköteleződtem a 

pálya mellett, az már az egyetemi 

évek alatt történt. Működött 

ugyanis az egyetemünkön egy 

kortárssegítő csoport, amelynek 

pszichológushallgató tagjai 

tapasztalt szakemberek szoros 

mentorációja mellett már az 

egyetemi évek alatt végezhettek 

kortársakat támogató tanácsadói 

munkát. Az egyetem hallgatói 

számára biztosítottunk segítő 

beszélgetést, szerveztünk 

pszichoedukációs programokat. 

Rendkívül inspiráló közegben, csodálatos emberekkel 

dolgozhattam együtt, ezt máig az egyik legértékesebb 

szakmai tapasztalapomnak tartom. Nagyon jó 

látni, hogy ez a hagyomány tovább él, működik és fejlődik 

a kortárssegítés a hazai egyetemeken. 

Hogy indult a pályád? 

Szerencsés vagyok, mert a pszichológusi hivatás 

számos különböző szeletébe belekóstolhattam eddigi 

pályám során. Miután végeztem az ELTÉ-n, az imént 

említett kortárs tanácsadói vonalat folytattam a 

BME-n. Foglalkoztam pszichológiai újságírással, 

életvezetési tanácsadással, egyetemi hallgatók oktatásával, 

dolgoztam a klinikumban, de vonz a kutatás 

is. A pszichológiai módszerek széles tárháza mindig 

szolgál új lehetőségekkel, ez a szakma valóban magában 

rejti az élethosszig tartó tanulás potenciálját, 

igyekszem is élni ezzel. Eddig a gyásztanácsadás, a 

sématerápia, a művészetterápia módszereinek területén 

törekedtem gyarapítani tudásomat, jelenleg a 

pár- és családterápia a szakmai 

kíváncsiságom tárgya. 

Hogyan találtál rá az MCC-re? 

Az MCC-vel először a Roma Tehetség 

Program kapcsán találkoztam, 

és az egyetemi programrész 

diákjaival kezdtem 

foglalkozni. Akkoriban ez az 

MCC oktatási palettáján még újnak 

számított – azóta természetesen 

kibővült és sokat fejlődött. 

Ezt követően lehetőséget 

kaptam rá, hogy klinikai közegben 

is tapasztalatot szerezhessek, 

úgyhogy egy időre más 

területre kanyarodtam. Idén 

augusztusban lesz két éve, hogy 

újra az MCC-ben, azon belül is a 

KáPéban folytathatom a munkámat, 

mint a pszichológia modul 

vezető oktatója. 

Mit gondolsz, hol és miként kapcsolódik egymáshoz 

az irodalom és a pszichológia? 

Ez a két terület – bár első ránézésre egymástól távolinak 

tűnhet – sok ponton kapcsolódik. Ilyen a biblioterápia 

vagy irodalomterápia módszere, ennek 

egyik speciális ága, a meseterápia vagy akár az ún. 

narratív pszichológia is. 

Dióhéjban összefoglalva az irodalomterápia a művészetterápiák 

egyik típusa, amely az olvasmányanyagot 

terápiás segédeszközként alkalmazza. A 

módszernek két formája van: az egyik a szövegek élményszintű 

befogadására ösztönzi az egyént, a másik 

aktív alkotásra. Utóbbinál az irodalomterápia a 

versírást vagy a személyes történetek prózai megfogalmazását 

szorgalmazza. 

A meseterápia számomra különösen érdekes terület. 

Ha belegondolunk, ősidők óta az információ átadás 

egyik legalapvetőbb formája a történetmesélés volt. 

Az ember az egyszerű mindennapok eseményeitől egészen 

a kozmosz működését megmagyarázó mítoszokig 


mindent történetek formájában mesél magáról és az 

őt körülvevő világról. Ha párhuzamot szeretnénk 

állítani az archaikus és a modern világ között, akkor 

hasonlóságot fedezhetnénk fel a mai pszichológusok, 

az egykori sámánok és történetmondók szerepei 

között. Aki valamilyen nehézséggel küzdött, az a 

történetmesélő bölcshöz fordult, aki egy mítosz elmondásával 

próbált rávilágítani a lehetséges megoldásokra. 

Mert az ember archetípusokból, ismétlődő 

motívumokból, karakterekből és eseményekből álló 

történeteken keresztül tanul. Ezt az alapvető hajlamunkat 

használja fel a meseterápia is. 

A narratív pszichológia szintén roppant izgalmas 

megközelítés, nézőpontja szerint a magunkról 

elbeszélt történetek adják az éntudatunk alapját. 

Sarkítva azt is mondhatnánk: ha meg akarjuk érteni 

az embert, azt érdemes megvizsgálnunk, mit és miért 

mesél önmagáról. 

A Középiskolás Programnak van több irodalmi köre 

is, amelyek Birinyi Flórának, a KárPit egyik szerkesztőségi 

tagjának ötlete alapján indultak útjukra 

az elmúlt évben. Lényegében itt is hasonló tevé- 

kenységet folytatnak, mint amit Te is kifejtettél az 

imént. Verseket és történeteket olvasnak fel egymásnak, 

majd hosszasan beszélgetnek a mű lehetséges je- 

lentéseiről. Mit gondolsz erről? 

Örömmel hallom, mert ha jól értem, akkor itt intuitív 

irodalomterápiás tevékenységről lehet szó. A pszichológia 

úgy tartja, hogy a történetek segítséget, 

kapaszkodót nyújthatnak az élet problémáival való 

megküzdés során. Az alapvető különbség egy irodalmi 

és egy irodalomterápiás foglalkozás között a 

beszélgetés fókuszában áll. Amikor irodalomterápiás 

céllal dolgozunk fel egy művet, sokkal inkább a 

történések, konfliktusok, szereplők ránk gyakorolt 

hatására, a kapcsolódó érzéseinkre, gondolatainkra, 

emlékeinkre irányul a beszélgetés, kevésbé a mű 

elemzésére. Nagyon remélem, hogy ezek a körök sokáig 

folytatják, amit elkezdtek, mert roppant hasznos 

tapasztalatokkal gazdagodhatnak a résztvevői. 

Rád melyik irodalmi mű volt nagy hatással? 

Gyakran a kezembe veszem Szerb Antal Utas és holdvilág 

című regényét, ez jut most is eszembe. Számomra 

ez a regény az önmagát kereső emberről szól – ismét 

egy kapcsolódási pont irodalom és pszichológia 

között. Mindannyiunk életútján vissza-visszatérő 

kérdések, témák bukkannak elő a történetben, mint a 

szabadság, az elköteleződés, a felnőttség vagy a döntés 

egy válaszúton. A főhőst egy különleges tükörnek 

tudom látni, akiben bármelyikünk magára ismerhet. 

A történet belső utazásra hívja az olvasót. 

Kérlek, mesélj arról, milyen projekted van vezető 

oktatóként! 

2022 februárjában született meg a koncepció egy önálló 

KáPés podcastcsatorna létrehozásáról. Hosszas 

tervezés és próbaadások felvétele után májusban indult 

el a projekt, amit KaPucsínó címmel találhattok 

meg az interneten. A kezdeményezés elsősorban a középiskolás 

korosztályt kívánja megszólítani, célja 

az ismeretterjesztés és az MCC által kínált lehetőségek 

első kézből, személyes beszámolókon keresztül 

történő bemutatása. Kárpát-medence-szerte vesznek 

részt diákok a Középiskolás Programban, szeretnénk 

mindannyiuk számára rálátást biztosítani, mi 

mindennel foglalkozik az MCC. A színes programkínálatban 

bárki megtalálhatja az érdeklődéséhez illeszkedő, 

a jövőbeli terveit támogató lehetőségeket. 

Bízunk benne, hogy a podcast által még több diákhoz 

elér a program híre. 

A KaPucsínó műsorszerkesztésében igazán tehetséges 

diákok vesznek részt, pozitív visszajelzések és 

értékes javaslatok érkeznek a hallgatóktól, ezeket 

mind igyekszünk beépíteni a projekt fejlesztésébe. 

Az első adásokban meghallgathattok egy személyes 

hangvételű interjút a Középiskolás Program igazgatójával, 

Wittmann Zsolttal, tájékozódhattok a nemrégiben 

beindult ösztöndíjprogramról, a nemzetközi 

tanulmányutakról, de a KárPit főszerkesztőjével, az 

irodalom modul vezető oktatójával, Bartusz-Dobosi 

Lászlóval is lebilincselő interjú készült. 

Kiknek van lehetősége csatlakozni vendégként vagy 

akár műsorvezetőként a podcasthoz? 

A KaPucsínót KáPés diákok készítik KáPés diákoknak. 

Nyitott műfaj, tehát ha valaki úgy érzi, hogy 

van egy eredeti adásötlete, akár vendégként is 

részt venne a műsorban, várjuk a jelentkezését. Ha 

pedig valaki kipróbálná magát műsorvezetőként, 

erre is van lehetőség. Az „utánpótlás kinevelése” 

rendkívül fontos, hiszen így fog hosszú ideig fennmaradni 

a projekt. 

Mi volt az eddigi legmeghatározóbb KáPés élményed 

és miért? 

Sok-sok élményből válogathatok, nehéz lenne egyet 

kiemelnem. Azok a helyzetek a legkedvesebbek számomra, 

amikor lehetőségem nyílik veletek, diákokkal 

közvetlenül együtt dolgozni. Például inspiráló 

eszmecserét folytatni valamely pszichológiai témáról 

egy klubdélután keretében, vagy együtt megtapasztalni, 

hogyan valósul meg egy hosszasan tervezett 

külföldi tanulmányút, de ide sorolhatnám a 

KaPucsínó projekt támogatását is. 

Mit jut eszedbe a KárPit őszi tematikus szaváról, a 

völgyről? 

Kedvelem az olyan irodalmi alkotásokat, amelyek egy 

egészen új univerzumot teremtenek. Talán ezért is 

jutott eszembe „Völgyzugoly”, Tolkien A gyűrűk ura 

regénytrilógiájának egyik helyszíne. A völgy szóhoz 

számomra szorosan kapcsolódik az otthon, a menedék, 

egy oltalmazó közeg képe, ahová szívesen visszahúzódik 

az ember, amikor töltekezni szeretne. Az ősz 

kiváló időszak arra, hogy a nyári „kifelé élés” után 

egy kicsit mi magunk is visszahúzódjunk a belső menedékünkbe, 

önmagunkra fordítsuk figyelmünket. 

Kemecsey Anna Viktória 

(Budapest) 

Köszönőviszony – és azon túl 

5 


BIRINYI FLÓRA LILLA 

(Budakalász) 

Virágnövekedés 

Új levelek a régi nyárfán 

Az utakon olvadó kátrány 

Emlékezetünkben a béke vadvirág 

Szép helyre hozott ez az öreg, vad világ 

A másodperc forró és sivár 

A mindenség megfeszül, kivár 

Torony élesedik az izzó határon 

A távolság az, ahogyan csak most látom 

A jövő a vállunkon pihen 

Ismer minket, ő tudja, milyen 

A hallgatag, mély, nyáresti szeretet és 

A megtörhetetlen virágnövekedés 

Az erdő 

A tér tökéletessé torzult 

Minden sugár egy pontba mutat 

Csendesen lángra kap az erdő 

A völgyben egy nyáj pásztor után kutat 

PICCIANO ALISIA 

(Milánó) 

Banalitások 

mindig akkor felejtesz el mindent 

amikor a legtöbb dolog van a fejedben 

akkor nem vagy biztos a dolgodban 

amikor jól csinálod (de nem a legjobban) 

akkor fájóan üres a szoba 

amikor nincsenek benne emberek 

még ha fulladásig is van telve tárgyakkal 

akkor veszted el az emlékeket 

amikor széfbe akarod őket zárni 

akkor nem köszönsz el tőle 

amikor azt hiszed még fogod látni 

akkor nem élsz csak élősködsz 

amikor a spontán feled meghalt 

A pusztulás most feléd fordult 

Minden láng új rügyeket fakaszt 

Folytatódik az ősnövekvés 

Valahol egy hóhér ártatlant akaszt 

kÖLTÉS – a versfonó 

A harang éppen érted kondult 

Minden törzsben a vérünk alvad 

A parázsból új madár éled 

Fejfákat öntöz a hajnali harmat 

6 


EKBAUER LILI CSENGE 

(Szombathely) 

mélypontok 

Sirius festi az eget 

kilépek a testemből 

s körberajzolom magamat 

lejegyzem külsőm és belsőm 

precíz mozdulataimmal 

vágom ki alakom mását 

melyet mint tükröt használok 

számvetésem óráján 

addig is lassan csepegnek 

párás életem percei 

kristálypoharam alatta 

oly' régóta gyűjtögeti 

figyelmetlen vagy – mondtam hogy 

vigyázz és mégis elejted 

atomjaira robban szét 

völgyeket rajzol kezemre 

csepeg a szilánkok élén 

s szurdokjaimban patakba 

gyűlik a kiborult idő – 

áruló karmazsin ragacs 

egy lakásban maradt unott délután 

az óra kegyetlenül ketyegett 

az ágyban heverészett a napi futás 

a péknél nem vették meg a kenyeret 

bűnös volt mindegyik perc 

ami így a takaró alatt maradt 

„tétlen volt lusta és hanyag” 

így szólt ellene a vádirat 

aztán jött a feljelentés 

és az idő védekezni nem tudott 

elítélték megbüntették 

de maradt minden a megszokott 

csak 

JANZSÓ DÁVID 

(Szeged) 

A megbüntetett 

idő 

még unottabb lett a délután 

az óra tovább kegyetlenkedett 

nem akart kibújni a takaró alól a futás 

a pék eladta másnak a kenyeret 

RÓZSA ANNA 

(Pécs) 

Zacc 

fölkavartam a habot a kávé tetején 

és rájöttem hogy nem tudok semmit 

hogy nem tudlak téged sem 

a te szemeiden már átrúgott az éjszaka 

és bárcsak mondták volna hogy ez nem jó 

nem jó hogy minden szemben szeretlek 

és minden karban gyűlöllek 

de te mindig azt kopogtad 

a hátamon 

hogy nem lehetünk rosszak 

egyszer talán megérted 

hogy csakis akkor láthatsz sírni 

ha a tükörbe nézel 

mert nem ismerted az összefolyt 

sorokat a szemem alatt 

nem tudtuk hogy mivel kezdünk mégis 

te voltál a hatalmasabb 

én inkább leültem a kávézaccba 

csendesnek lenni egy kicsit 

Őszi kesergő 

Meddőn álltak a szűz fák, 

az odúban megdöglött a bagoly. 

Elporladtak a tojások, mint egy marék mák 

szóródtak szét a földön a magzatok. 

Undorában fintorgott magára egy penészes alma, 

meglátta, mit mutat róla egy törött tükör; 

lyukas lett egy otthagyott kalap nyugalma, 

elhűlt és károgott egyet a derű. 


7 


MELJÁN ANNA 

(Kecskemét) 

Villanyoltás után 

Csiklandozó, pufók kis félmondat-szirmok, 

szőnyegbe taposott jelzős szerkezetek; 

lassabban szállnak, mint elgémberedett lábamban a vér. 

Takaró alatt kislámpával olvasott görbe sorok: 

keményfedeles, tubusból kinyomott betűleves. 

Egy lapozásnyi lehelet libbent meg 

egy reklámszatyor-ördögszekeret. 

CSERNÁK ZSÓFIA 

(Kecskemét) 

Tűzijáték 

Padlásmeleg vigyor az arcán. 

Csavarszürke gondolataim porzanak, 

– minden ott kezdődött, már tudom – 

gitárhúron pengő gond fakad. 

Gombakomor pénteken, 

érzékeny, kipirosodott szemeim 

a fáradtság köveit cipelik. 

Azóta hordok szemüveget. 

Látásomat adtam volna egy látomásért? 

Mezítláb császkáló regények, 

kölcsönkért gondolatok. 

A tűzijáték ütemes pattogása 

pezsgő színkavalkáddá festi 

sötét, reménytelen retinaégboltomat. 

Molylepkeként egyszer úgyis hazatalálok. 

a kútra 

önkényes téli álmom után 

ez maradt belőlem csupán? 

a korsó 

A füvészkert kapuja nyitva áll, 

félve lépem át díszes, kolibrikék bejáratát. 

vagy lappang erő a szökőkútban 

hogy éltessen téged megújultan? 

Kormos kezeimben szorongatott lyukas korsó, 

hurcolja létezésem drasztikus hibáját. 

a porszag köröttem illattá erjed 

szívem földje szavad magjáig terjed 

Életem leomlott hegyének homokján, 

fűzfák száradt levelei közt lépkedve. 

törött korsómat a víz nem marasztalja 

szétkoptatott lepel ragad a talapzatra 

Becsomagolt szökőkútként, feltartott fejjel, 

fecskefarkú pillangók, tulipánok közt vesztem el. 


8 


PÁLFFY KATINKA 

(Székelyudvarhely) 

Szó-katlan 

Szétmarcangoltad a jelentést. 

Mondd, mit áldozol az esztétikának! 

Nyelved meddő: vérpiros cseresznyét 

szorongató fogaid elégiája. 

NAGY BENEDEK MÁTÉ 

(Szeged) 

Nyugágy 

Mivel foltosnak látok néhány redőt, 

kimosom ágyneműm. Legyen ideje 

megszáradni, ne este kelljen vele 

vesződni. Legyen kész lefekvés előtt. 

Újrakezdeni – hányszor, de hányszor? 

A gondolat forrása úgyis kiapad. 

S ha megadtad magad, hát bátor 

a szókeresés, de csupán kirakat. 

Az ember, ha ezzel nincsen dolga több, 

nyugágyba egyedül heveredne le, 

de mi ketten is elférhetnénk bele. 

(Max negyven kiló lehetsz, én hatvanöt.) 

Takard szád, úgy énekelj zsongva dalt, 

siket fülekkel hallgatózz: 

tán elszalasztod a mai fals, 

dallamot képző altatót. 

Ne mukkanj, ne rezzenj, 

helyetted pillantás feleljen. 

Peremén állsz üveghídnak, 

idomtalan alabástrom. 

Alkoss, kússz, hisz új hang hívat, 

szárnyalj át a hasadáson! 

Láthatárod s vágyad egy: 

befejezni az elkezdettet, 

s a befejezést elkezdened. 

Az ágynemű a száradásra ráun, 

de e nyugágyas életszurrogátum 

a valódinál jobb lenne veled. 

Vidám ez! Könnyet (párnát) szárít, hogyha 

fekszel itt, míg más alatt összerogyna 

az ágy. (De egyszer össze kell rogynia.) 

LISZÁK LILI 

(Keszthely) 

Vakvágány 

Mikor elbújnak 

a csillagok 

és a felhők cinkosul sejlenek 

mert a mennyország mosdatja 

az eget 

mikor az elcsigázott reggelek 

foltozott esőpaplan alá bújva 

reszketnek 

lekacsint majd a patinás Hold 

s szelíd fanyar bűnbánattal 

minden Földre-ítéltet felold 

Ha kinézek az ablakon, 

saját szemeimet látom, 

némán rám vetülnek. 

Zavar, hogy tudják, mit gondolok, 

mikor vagyok egyedül. 

Tekintetem lassan fókuszt vált, 

az ő retináján át látom a külvilágot. 

Csendes téli este, mi egymást nézzük, 

páratlan. 

A bizalomnak nincs szemhéja. 

Egyszerre pislogunk. 

Tenyerem bizsereg. 

Sikítanak a sínek. 

Mielőtt kisiklik a vonat, 

feláll, én ott maradok. 

Két üveglap közé szorulva. 


9 


KEMECSEY ANNA VIKTÓRIA 

(Budapest) 

Rozsdafarkú 

Sírkövek alatt ismerős hangok 

Egy fal mögé zárkózik a kikelet 

Kopjafák előtt vörös tollú csipeget 

Skarlátbordó levelek takarják a hantot 

Dsida sírbolt Áprily gondolat 

Örvendezteti a holtakat 

Frissen földelt fiú féltérdre borul egy 

anyaözvegy 

A sírról egy rozsdafarkú felröppent 

Gondolataimra olvadtam a padon 

Talán átnézhetnék a kőkapun? 

Másvilágról fúj a szél bűvölten 

A házsongárdi temetőben 

Az hazudhat csak aki lélegzik 

Korallhárfa 

Már túl voltunk a nehezén. 

Könnyű volt a fátyol is. 

Csendesen kavarták 

a csillagok a tótükröt. 

Álmokat mutattak a vízcseppek. 

Így akarok rád emlékezni. 

Fulladoztam néma szavakban, 

amiket ki kellett 

volna mondanod. 

A rivalló csend 

tavába löktél bele 

zsebre dugott kézzel. 

A tegnap láncát már rég levertem. 

Szárnyaim nőttek az éjvíz alatt. 

A kezemet fogja a mélység, 

kifésülte tincseimet. 

Korallhárfán játszott 

levegőbuborékok kanyarogtak az ég 

felé. 


Most lélegzem. 

Túl sötét lenne odalent, 

túl világos odafent! 

Már rég nem tartozom sehová. 

Árnyékból szőtt szárnyaim 

szikráznak a folyékony holdfényben. 

Öblösen zuhantam a hullámok alá. 

10 


LOJEWSKI ERIKA ARINA 

(Bukarest) 

Clepsidra 

Homokóra 

Dacă toată lumea – Ha az egész világ – 

toată marea şi tot nisipul, 

az egész tenger s az összes homok 

ar dispărea mâine, 

eltűnne holnap, 

tu tot ţi-ai irosi timpul 

te akkor is elpazarolnád az időd, 

încercând să spargi pereţii 

megpróbálva eltörni a falait a 

clepsidrei. 

homokórának. 

Cântece de leagăn 

Bölcsődalok 

Poate că ar trebui să transformăm Lehet, át kellene változtassuk 

lucrurile pe care ne e greu să le spunem a nehezen kimondható dolgokat 

în cântece de leagăn – bölcsődalokká – 

nu auzim finalul, 

nem halljuk a végét, 

dar ne liniştim oricum. 

de mindenképpen megnyugszunk. 

Semnele 

de punctuaţie 

Pontozás 

Degeaba tot lungeşti fraza 

Mindhiába húzod el a mondanivalót, 

şi pui mii de virgule, 

és ezer vesszőt teszel, 

când e clar că semnul exclamării – amikor nyilvánvaló, hogy a felkiáltójel – 

din mintea ta 

a fejedben 

– cere un punct. – egy pontot óhajt. 


11 


SZENTESI ESZTER 

(Veresegyház) 

Rétegződés 

„Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék!” 

(Friedrich Nietzsche: Túl az erkölcs világán) 

Dettó – hétköznapi novelláink 

12 

Hirtelen kitisztult a feje. Ellépett a korláttól, 

ahol eddig állt, majd maradék erejét összeszedve rohanni 

kezdett az utolsó busz után, ami már fél órája 

begördült a végállomásra. Alig tett meg pár métert, 

erősen köhögni kezdett, ez megállásra kényszerítette. 

Nekitámaszkodott egy mocskos lámpaoszlopnak. 

Küzdött, kétrét görnyedt, könnyes szemmel gyűrte le 

az újból és újból feltörni vágyó ingert. 

Elment sétálni. Nem azért, mert annyira ehhez lett 

volna kedve, hanem mert képtelen volt négy fal közé 

szorítva ülni. A belváros felé vette az irányt. Szeme 

furcsán csillogott. Nem is az utcákat látta, hanem a 

világ szürke vetületét. A délután lassan estébe fordult, 

és árnyékok temették a Napot. Nem nézett másra, 

csak meredt maga elé a járdára. Megállt a piros lámpánál. 

Ekkor tűnt fel neki először a város kihaltsága. 

A főtérre érve nem látott egyebet, mint kiállított 

műtárgyakat. Egy körben rajzok vastag üveg mögött 

fehér fénnyel megvilágítva. Vele szemben pedig – 

mint a kiállítás csodája – egy szobor. Emberi alak 

volt. Többnyire. Vékony lábain instabilan állt, majd 

csípő fölött mintha egy hullám elmosta volna a derekát, 

csak a bordakosara maradt. Nyakáról fodrok 

hullottak alá. Jobb keze természetellenesen a mellkasa 

előtt függött, csak egy kampós bot tartotta, a 

bal keze vállból oldalra hanyagul kitartva meredt. 

Feje helyén pedig egy ovális gömb, virágvésetekkel, 

a tetején, mint a cápauszony, egy háromszög alakú taréj. 

Tartása helytelen, mintha mindjárt fejjel előre 

zuhanna a férfi lábai elé. Árnyéka mint egy groteszk 

keresztre feszített Jézus nyúlt el a betonon. 

Nem mert közelebb lépni hozzá, inkább körbejárva 

szemügyre vette a többi műtárgyat. Az első képen egy 

mezítelen női test volt láncokkal egy rozoga székhez 

kötözve. Fehér bőre, mint a porcelán, szőke haja védtelen 

vállára omlott. Arca nem volt, nem látszódott a 

mértéktelen kín, amit átél. Noha nem színeződött el 

a bőre, látszott, hogy a láncok a húsába vájnak, majd 

kiserken a vére. A férfi biztosra vette, hogy bársonyvörösre 

festené a fehér rajzlapot. 

A következő képen is női alak kuporgott egy maroknyi 

szalmán, felette a beszakadt tető, mint a porcukor, 

vékony rétegben hó fedett mindent. A nő egész 

testében remegett, bőre ugyanolyan fehér, testén a 

megpróbáltatások ellenére sem látszódott semmilyen 

sérülés. Arca ugyanúgy tátongó űr, mint az előző 

rajzon. 

Ahogy haladt sorra, ugyanazt az alakot látta, csak 

a helyszín változott, hol lámpaoszlophoz volt bilincselve 

a nő, hol ágyban feküdt tehetetlenül, hol 

csak a rideg téli utcán menekült egymagában a láthatatlan 

veszély elől. Vonásai hiányában is egyértelmű 

volt: retteg. 

A férfi körbesétálva visszaérkezett a szoborhoz. 

Amint rátekintett, nyugtalanság fogta el. Csak meredt 

a hideg vasöntvényre, mígnem a látvány meghátrálásra 

kényszerítette. Megfordult, és szapora 

léptekkel a zebrához sietett. Szuszogva állt meg, 

próbált nyugodt maradni. Ekkor árnyéka ketté vált. 

A csontos kéz, a hosszú hegyes ujjak, a gömbbé korcsosult 

fej. Szívverése felgyorsult, és a piros lámpával 

többé mit sem törődve átrohant a zebrán. A sétálóutca 

tömegébe vetődve próbált beolvadni az emberek közé, 

futtában meglökött egy nőt, annak nyakáról lehullott 

a selyemsál. Egy fültől fülig érő vágás torzította 

el a kecses nyakat, a sebből gyöngyházszínű 

nedvesség szivárgott. A nő ráemelte üres szemgödreit. 

Tekintete nem volt, koponyájának két ijesztő 

völgye mégis megrémítette a férfit, aki megbénulva 

hátralépett kettőt. Rátaposott egy másik ember lábára, 

hátrafordult, hogy elnézést kérjen, de torkára 

forrtak a szavak. A mögötte álló alak veretes franciasággal 

ráordított, majd mintha mi sem történt volna, 

csupasz koponyáján megigazította a cilinderét, 

és csontjait zörgetve továbbállt. 

A férfi rohanni kezdett. Már nem érdekelte, kit 

lök meg, nem kért elnézést, hátra sem fordult. Csontos 

kezek kapkodtak utána, feslett öltönyös alakok 

ugráltak félre az útjából. A forgatag pedig csak nőtt 

körülötte. Indák csavarodtak a lábára, a macskaköves 

utca felszakadt, és mindenfelé törmelékdarabokat 

köpködött magából. Hasra esett, de adrenalintól 

hajtva, kezével fejét védve tovább kúszott, majd 

talpra állt, és rohant. 

Mocskosan, porosan ért fel a völgyhídra. A hegyek 

körülötte mintha fölé hajolva össze akarnák préselni. 

Lenézett a mélybe. Átmászott a korláton, és már készen 

állt, hogy magát a mélybe vesse, amikor szempillái egy 

pislogást követve elpusztították a világot. Körülötte 

a szilánkokra tört üveghegyek szánalmas maradványai 

árválkodtak. Reszketni kezdett, és minden erejét 

összeszedve ugrani kívánt. Ha tehette volna, még meg 

is löki saját magát. Szorosan behunyt szemmel már rimánkodott 

a halálért, de izmai, melyek eddig a veszély 

elől menekítették, most cserben hagyták. 

Tenyere izzadtan markolta rozsdás zöld korlátot. 

Teste elernyedt. Csendesen zokogva mászott vissza a 

biztonságot adó hídra, és leroskadt a földre. Gyenge 

volt, mint egy ázott levél. Nem kap feloldozást. 

A halálon túl is követni fogják a démonjai, hiszen 

másnak nincsen velük dolga, nem ehhez a világhoz 

kötődnek. Ezek az ő félelmei, ő szülte és ő is nevelgette 

őket. 


Négykézlábra állt, és úgy tornázta föl magát lépésről 

lépésre. Amikor rászánta magát, hogy szembenézzen 

a lelkét kívánó áradattal, csak a csendes 

tájat találta maga körül. Újra a korláthoz állt, és 

bámult a semmibe. A hegyek üdén zöldelltek körülötte, 

a lemenő nap utolsó sugarai narancssárgára festették 

az alatta folyó Séd patakot. 

Hirtelen kitisztult a feje. Ellépett a korláttól, 

majd maradék erejét összeszedve rohanni kezdett az 

utolsó busz után, ami már fél órája begördült a végállomásra. 

Alig tett meg pár métert, erősen köhögni 

kezdett, amely megállásra kényszeríttette. Nekitámaszkodott 

egy mocskos lámpaoszlopnak. Küzdött, 

kétrét görnyedt, könnyes szemmel gyűrte le az újból 

és újból feltörni vágyó ingert. Megtántorodott, szemei 

előtt elmosódott a világ. Fényt látott, emberek 

ordítottak, de nem fogta fel, hogy mit. A fény vakítóvá 

vált. Egy kemény test csapódott neki, üvegszilánkok 

repültek körülötte, véresre vágva teste minden 

apró szegletét. Elemelkedett a földtől. Egy pillanatra 

repült, érezte, ahogy a teste súlytalan. Ez lenne 

hát a vége? Ez a fájdalommentes máglya, ez a puha 

lepel? Az aszfaltba csapódott a teste. 

Kinyitotta a szemét. Az ágy alatt lapuló porcicákat 

és a fél pár, valaha fekete, de a rárakódott portól 

már szürkének látszó zoknit figyelte. Megdörzsölte 

a halántékát. Mindene sajgott, amikor lezuhant az 

ágy és a komód közé. 

HEGYI LILI GERDA 

(Veszprém) 

Félpercesek 

Nyitott könyv 

Mindig egy padon látom a parkban. Egyedül. Annyi 

története van, de olvasója egy sem. A bőrkötés már rég 

nem új, mintha pár elbeszélés közé a por is beült volna. 

A pergamenszerű oldalak peregnek, néhány már el 

is porladt. Pedig ha valaki megszólítaná, ömlenének 

belőle a történetek, a görnyedt gerinc büszkén feszesebbre 

húzná magát. De amíg ez nem történik meg, 

ül magányosan a nagymama, mint egy padon felejtett, 

félig olvasott, nyitott könyv. 

Paletta 

Szeretnénk a festmény részei lenni, de mindig lenne 

olyan, aki felrúgná az elvárt kompozíciót. Ezért 

keveredünk. A mélykékből és az illatos sárgából hamar 

lesz megnyugtató zöld. Az íriszkék és a haragos 

piros hirtelen püspöklilává változik. Folyamatosan 

új színek jelennek meg és tűnnek el. Így lesz végül 

a hatalmas vásznon egy szürke, ömlesztett társadalompaca. 

A levél 

Remegett, amikor végre a kezébe fogta a levelet. Hányatott 

sorsa volt. Mintha csak az őszi dér ropogott 

volna az összeszáradt levélen. Sárga színe alatt vékony, 

vészjósló vérerek húzódtak. Úgy ölelték körbe 

az apró vörös szálak, mintha el akarnák fojtani az 

utolsó leheletét is. A szélét mintha megégették volna, 

barna és kormos volt. A hölgy megfeszült, – „Minden 

baljós jel ellenére, még élek” – olvasta a gyűlölt 

katonai pecsét mellé remegve vésett sort. 


13 


ARANYI PANNA 

(Szekszárd) 

Köd a körmöm alatt 

Nedves alattam a talaj. Meztelen talpamhoz fűszálak 

tapadnak, lassan a bőrömbe olvadnak. Kábító illatuk 

a sejtjeimbe mar. Nem látom a fák tetejét sem. Karcoló, 

éles csúcsukat csepegő köd fedi. Már a hajamba is 

elkezdett beleragadni, s egészen közel, a nyakamhoz 

simulni. 

A napfény is olyan bizonytalan ma. Mintha remegne. 

Az is lehet, hogy már nem is a Nap süt odafenn olvadozva 

az égen. Minden homályos. Gyöngyvirág simul 

belülről a bokámhoz. Csókot lehel a kék erekre. 

Tétova léptekkel haladok előre. Azt hiszem, előre, 

de már mindenem ragad a levegőtől. Tele van a vérem 

édeskés oxigénnel, lehet, már a fejembe szállt. Recscsen 

mellettem a bokor. Kipotyog belőle pár különös 

bogár. Páncéljuk, mint egy-egy ékkő, ahogy a földre 

hullanak, majd a lábujjaim felé másznak apró, fekete, 

ízelt lábaikkal. Egyikük, amelyik sötétzölden csillog, 

felborul. Megcsúszik a vizes talajon, s hat lába 

már az ég felé kapálózik. Senki sem jön vissza érte. 

Én pedig megyek tovább. 

Egyre csak sűrűsödik, csomósodik előttem az erdő. 

Magába csavarodik, kibomlik, szálakká lesz, majd sötétté. 

Állandóan mozog, és tudom, hogy már nem fogom 

megtalálni a kijáratot. Talán már nem is keresem. 

Elveszett a hangtalan lépteimben, a testemet színező 

véraláfutásaimban, a halántékomon csorduló verejtékcseppekben, 

a körmeim alá szoruló nedves sárban. 

Melegem van. Mintha minden porcikám kínzóan 

lassan átforrósodna a fülledt levegőben. Mégis 

ahogy tántorgok egyre mélyebbre a végtelen zöldben, 

megfagynak körülöttem az élénk virágok. Megállok és 

látom, amint a gyönge szirmok jégbe borultak, állnak 

az időben. Már nem hiszek a saját szememnek. Óvatosan 

megfogok egy loncot, és ahogy felemelem, az apró 

szirmokon megreped a jég. Kezemre potyognak a szilánkok, 

édes enyhülést hoz bőrömön a karcoló hideg. 

Száraz cseresznyefa törzsén halvány karcolásnyomok 

látszanak. Két betű, giccses szívkeretben. A 

haldokló fán már elmosódott az írás. Már nem látom, 

kié áll az enyém mellett. Már nem emlékszem, kivel 

karcoltam bele azon a kopottas tavaszon, mikor rózsaszín 

szirmok hullottak fentről a hajunkba. A feledésé 

lett az arca, a hangja, ahogy a fülembe súgott, 

az állandóan utánam kutató kezeinek érintése, amely 

után évekig epekedtem. 

Ahogy folytatom az utam, a köd egyre szorosabban 

tekeredik körém, érzem, ahogy a nyakam szorongatja, 

s vonszol egyre mélyebbre önmagába. Ujjaim közé 

simul, fogja kezem, keserű érintéssel cirógatja testem, 

s közben elnyeli alólam a zöld füvet, a rügyező 

fákat, a virágokat, és felemészti azok édesen csordogáló 

illatát. Kettesben maradok vele, majd mintha 

lassan én is eltűnnék a sűrű szürkeségben. 

Keserédes emlékek buknak fel a torkomon. Puha 

érintések, édes, szirupos nevek, zengő kacajok, majd 

ujjak nyoma a karomon, karmolások, sértő szavak íze 

a számban, birtokló tekintetek a fogaim közt. Egyre 

csak gyűlik bennem ő maga, az övé leszek minden 

ízben. A pániktól és a hirtelen beállt vakságtól 

elvesztem az előrét és a reményt a mozdulataimban. 

Kezdem megadni magam, sebeimből könyörgő vér fakad, 

éltetve, vörösre színezve körülöttem a ködöt. 

Csak pereg az idő, és sokáig mintha a homokszemek 

csak kifelé folynának a homokórából, céltalanul. 

Aztán hirtelen átszakítja a burkot a széltől zizegő, 

harmatos fű, kacsintanak rám újra bokámnál a 

virágok, bogármenet csordogál a felsejlő ösvényen. 

Mintha lassan tisztulna az erdő, s vele tisztulok én 

is a rám nehezedő emlékektől, melyeket a patak magával 

mos, és elviszi a messzeségbe. Majd ahogy a Napot 

lecsorogni látom a fák törzsén, észreveszem, hogy a 

köd is felszállt. 


14 


RÓZSA ANNA 

(Pécs) 

Szakirodalom 

A verset kifeszítik egy asztalra, és megcincálják. Ez 

lenne a mai feladat, viszont a munka érdemi részéig 

még nem jutottak el. 

Két férfi foglal helyet a szürke szobában. A hórihorgas 

és már jócskán őszülő, szakállas úr köhögése 

vagy hümmögése néha megzavarja a csendet. Úgy 

röpködnek körbe ezek az apró zajszilánkok, mintha 

kicsi kis legyek lennének. 

A fiatal férfi apróra húzott szemekkel és felhős 

hajával azonban meg se mukkan. Mintha még a lélegzetét 

is ajtófélfára szegezték volna, agárszerű pózba 

fagyva ül, hosszan kinéz az ablakon, és vár. Még ő 

sem tudja igazán, mire. 

A komor és szorongó pillantások lassanként 

rászáradtak a falakra, puha és hártyás réteget vontak 

a benttartózkodókra. A vers mintha semmit nem is 

érzékelt volna a körülötte folyó sandítás-párbajból 

vagy a percről percre nagyobb komorságba bukó szobából. 

Ha az ember nagyon fülelt volna, talán még egy 

lustán nyöszörgő hegedű muzsikáját is meghallhatta 

a távolból. 

Kezdetben kövér nevetéscseppek repkedtek az aprócska, 

lány formájú vers körül. Nehéz volt bírni 

vele. 

„Ömlengő, romantikus művek, csak a baj van velük” 

– gondolta a már hosszú évek óta a pályáját taposó 

férfi. 

A csendes alak viszont csak a versleányka szemébe 

tudott bámulni, érezte, ahogy elveszti és újra megtalálja 

a saját gondolatait. Annak ellenére, hogy a 

vizsgálat a legnagyobb rendben folyt, néma csendben, 

a fejében hangzavar uralkodott. Magával akarta vinni 

a verset, dédelgetni, és megmutatni a világnak, 

hadd ugorjanak egymás karjaiba. Nem értette teljesen 

a kipárolgó érzéseket, amelyek a kislány betűruháján 

vagy tintás körmein pihentek, de úgy gondolta, 

neki személyesen kellene ezeket védelmeznie. Mégsem 

nyitotta ki a száját egy milliméterre sem, képtelennek 

érezte magát a beszédre. 

Már senki sem tudta igazán, mióta is folyik a vers 

elemzése, amikor hirtelen leírhatatlan dolog történt. 

– Te, ott a széken! – szólalt meg a versleányka 

egyeneses a fiatal férfi szemébe bámulva. – Olyan 

Tétova ódás a tekinteted. Mondd csak, ezt gyakorolni 

szoktad? 

Majd nemes egyszerűséggel visszahanyatlott a 

szemlélő asztalon heverő papírra. 

Olyan hirtelen lett néma csönd, mintha csak parancsszóra 

jött volna. A magas, szakállas urat majd 

megütötte a guta, hallatlan dolog, hogy egy vers beszélni 

kezdjen, ráadásul ilyen sületlenségeket! 

– Belőlem nem csinálnak itt bolondot! Beszélő 

vers! Mi lesz a következő? Táncoló szonett? – süvöltötte, 

majd fölkapta irattáskáját, jegyzeteit, szakkönyveit 

és tanulmányait, és fölháborodva kiviharzott 

a kis szobából. 

Az újonc csak ült tovább a székén, és belebámult 

azokba a hangos szemekbe. 

Ahogy telt az idő, lassan, de biztosan, mintha robotpilóta 

irányítaná, a lábai kivezették a szobából. 

Nem egészen értette, hogyan, de kiért az épületből, 

még az utcát is megtalálta. Fehér zaj töltötte ki a 

lényét, úgy fordult lassan balra, a megszokott hazafelé 

vezető útra. Elhatározása eddig tarthatott, 

mert nemes egyszerűséggel inkább leheveredett az 

útszélre. Szíve hangosan verte a megszokott ritmus 

gyorsított változatát. Nem érték utol egymást fejében 

a gondolatok, mintha minden érzelem egyszerre 

tolongott volna a mellkasában. 

Észre sem vette, hogy időközben az izgága szél kirepít 

egy papírlapot az ablakon, amely egyenesen a 

háta mögött landolt a járdán. 

– Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem 

rejtett csillagrendszerét – szólalt meg egy hang a 

háta mögött. 

Megfordult. 

Egy lány állt mögötte hosszú fehér ruhában. 

Annyi mindent akart hirtelen mondani, de egyetlen 

hang sem jött ki a torkán. Azok a hangos szemek 

teljesen betöltötték minden érzékszervét. 


15 


PÁLFFY KATINKA 

(Székelyudvarhely) 

Képpel írott antológia 

Öt óra negyvenhárom. Kereken tizenhét perccel hamarabb 

érkeztünk, így éppen elértük a bejárat előtt 

lézengő bizonytalanságot. Próbáltunk szóba elegyedni 

vele, de ő mindig csak kérdezett. „Nem jöttetek 

túl korán?” – érdeklődött, de egyikünk sem tudta 

a választ. Mivel nem talált bennünket megfelelő 

beszédpartnernek, rövidesen ő maga is elhallgatott. 

Pillanatnyi csend után egy zöld, rövidujjú inget 

viselő ifjú suhant be előttünk a magasra nyúló, 

egyszerű faajtón. Ekkor már a bizonytalanságnak is 

indulnia kellett, biztosan késésben volt. Mi pedig 

megkönnyebbülten követtük az imént beviharzott fiatal 

fiút. 

Lépcső, három emelet. 

Terem, három szoba. 

Az elsőből a másodikba, onnan a harmadikba nyílt 

bejárat. Az ilyen tárlatokon tilos a sietség. Itt mindenki 

köteles ráérni, szükséges esetben kikölcsönözni 

idejét a jövőtől. Hogy ezt minden belépő tudomására 

hozzák, csupán egy-egy átjárási lehetőség 

van a szobák közt. 

Erre a napra pedig három teremre elegendő időmilliomos 

jutott. 

A fehérség súlya alatt roskadozó falak fellélegezve 

vették hátukra a színektől, alakzatoktól hemzsegő 

képeket és a teret megformáló szobrokat. Sokan 

mégis úgy döntöttek, újabb formákat alkotnak, így 

hol kisebb, hol nagyobb körökbe tömörültek a jelenlévők. 

Némelyikben ismerős arcok szakították meg 

az idegenek láncát, máshol pedig az ismeretlen ábrázatok 

tartalmaztak már sokszor látott vonásokat. 

Otthonos illúzió. 

Mi kívül álltunk a körökön, s az alkotásokra vetettünk 

néhány pillantást. Vizsgáltuk őket, s ők 

minket. Látványvilágot cseréltünk és gondolatokat. 

A sötétlila misztikusságáért cserébe zöld lélektükröt 

kaptak, a vasszürke négyzetekért a ruhaszövet 

meggyszínét. 

A perifériára szorult művekkel való alkudozástól 

elmosódtak a környező ingerek. A temérdek hangfoszlány 

tompa zúgásnak hatott. Mintha egy távoli 

domb tetejére költöztek volna az egyébként legfeljebb 

egy méter távolságra lévő emberek. S idelent, a 

domb lábánál aligha lehetett kivenni, miről is folyt 

a csevej odafent. 

Miután mind a három szobát kellő izgalommal átfésültük, 

visszatértünk a középső terembe. A tömeg 

többnyire egyenletesen oszlott el a helyiségek közt, 

s most mindenki a megnyitó beszédet várta. 

„Üdvözlöm a tisztelt jelenlévőket…” 

Az illedelmes távolságtartással átszőtt, ám szívélyes 

szavak felfrissítették a térben megrekedt meleg 

levegőt. A könnyeden repdeső hangok párakapukat 

alkottak a végtelen tömeg felett, s mi csendes áhítattal 

ittuk az elhangzó mondatokat. Minden szó kiemelt 

bennünket, alkudozókat a domb aljáról, s egyre 

feljebb szálltunk minden megszólalóval, mígnem 

teljesen megszűnt a köztünk terpeszkedő magasságkülönbség. 

Egy pillanatig mindenki ugyanazt hallotta, 

s ugyanarról beszélt. Alkotók és alkotások. 

Miután az utolsó tapsvihar is felszáradt, mi is 

ráérősen oldalogni kezdtünk. Az első szobában már 

egy ideje nagyobb volt a zsivaj, így a távozók – köztük 

mi magunk is – kaphattak egy kis szeletet ebből 

a fesztelenségből, búcsúajándék gyanánt. 

Háromszobás terem. 

Háromemeletes lépcső. 

Éppen időben érkeztünk, így a bejáratnál még elértük 

a mindig rohanó képzeletet. 


16 


GALLYAS GEORGINA 

(Kecskemét) 

Délibáb 

Amióta eltávolodtunk egymástól, az egész megváltozott. 

Te egyre csak távolodsz, és már nem látom alakod 

kitűnni a horizonton. Érzem vénáimban hiányod, 

ahogy mardossa belülről a testem. 

Otthon, rúzs-vörös sapkád az ágyamon hever. Utánad 

hajítom. Ha itt lennél, látnám a szemedből kifutó 

könnycseppeket. De így csak a sajátjaimat láthatom. 

Ahogy a bánat és a harag két lábamnál fogva húznak 

le a mélybe, érzem, elfogy a levegő. Fuldoklom. 

Talán, ha nem löklek le, még most is velem lennél. Az 

én hibám. 

Mi lett volna, ha… 

Lepereg előttem a történet. Nem fordulsz vissza, 

hogy kiments. Nem nézel vissza, hogy megbizonyosodj. 

Még élek. 

Panoráma 

A susogó szél mérgében veri a fák ágait. Felocsúdok 

a hajnali madarak dalára s a sok kis kerti neszre. 

Látom a templom toronyóráján, hogy korán van még. 

Egy hórihorgas fenyő kitűnik a téglaüres alföldi 

tájból. Az egyetlen fa, ami itt van, s nem ott, arrébb 

a mélyben. Kicsit kopár. Megtépázta a tegnapi vihar. 

Meg öreg is szegény. Tele van szomorúsággal kívül, 

belül. De én így szeretem. Kopáran. Öregen. Betegen. 

Szomorúan. 

Alatta heverve látom varázsát. Olyan szimmetrikus 

az a csöppnyi lombkorona rajta. Tűlevelei úgy 

illeszkednek egymáshoz, mint egy hópehely szirmai 

az ablaküvegre. Az ég kékje kikandikál ágkarjai közül. 

Látom a bárányfelhőket. Fogfehérek, nem rideg 

szürkék, mint a szomorú viharfelhők. A Nap zseblámpájának 

fénynyalábjában egy-egy tűlevele szinte 

felvillódzik. 

Minden összeáll. Így a végén teljes a kép. A fenyő, 

a felhők, a Nap. Csak még szebbé teszik az utolsó panorámámat 

a koporsómból. 


17 


A színház 

lényegében vers 

A színház és a film az irodalomnak olyan határterületei, amelyek 

úgy egészítik ki egymást, hogy közben önmagukban is megállnak. 

Pozsgai Zsolt Balázs Béla-díjas drámaíróval, színházi 

és filmrendezővel, forgatókönyvíróval beszélgettünk. 

Mikor és miért kezdett el érdekelni a színház? Miben 

nyilvánult ez meg? 

ChillArt - az irodalompszichológiai szálazó 

18 

A színházhoz általában az emberek a versen keresztül 

jutnak el, például amikor általános iskolások vagy 

középiskolások szavalóversenyeken lépnek fel, vagy 

írnak. Én azon túl, hogy verseket mondtam, már egészen 

kisiskolás koromban írni kezdtem, és alkalomadtán 

ezek megjelentek az akkori Pajtás című újságban. 

Azért is fontos ez, mert a színház lényegében vers. Hiszen 

mindkettő ugyanúgy összeránt bizonyos dolgokat 

pár szóba vagy pár órába. A színház is sűrít és tömörít, 

ezért a verstől könnyebb eljutni a színházig. Mi a Nagy 

Lajos Gimnáziumban Pécsett tanárral és tanár nélkül 

is csináltunk színházat. Ez sokáig elkísért bennünket. 

Említetted, hogy miként fonódott össze a színház és az 

irodalom az életedben. Ez most hogyan valósul meg? 

Ha drámát írok, akkor azt úgy teszem, hogy látom magam 

előtt a megvalósítását, tehát meg is rendezem. Viszonylag 

kevesen vagyunk így. Általában van egy író, 

aki úgy gondolja, hogy drámában fogalmazható meg a 

mondandója, de ehhez szüksége van egy intézményre, 

egy rendezőre, aki lefordítja ezt a színház nyelvére. 

Mivel a pécsi színházban nőttem fel, nekem erre nincs 

szükségem. Úgy írom a darabot, mint aki meg is rendezi, 

ezért a legtöbb darabomat én állítom színpadra. 

Ugyanakkor nagyon szeretem, ha más, tehetséges fiatal 

rendezők előveszik a darabjaimat, és teljesen máshogy 

közelítenek hozzá, mint én. Hiszen egy drámának mindig 

az az érdekessége, hogy többféle formában lehet 

színpadra állítani. 

Mit készítesz szívesebben: színdarabot vagy filmet? 

Amikor két ember lelki tusája érdekel, akkor inkább 

a színházat választom. Ha úgy látom, hogy van egy témám, 

amit nem tudunk a színházban megvalósítani, mert 

olyanfajta eszközrendszer kell hozzá, akkor nyilván 

filmben gondolkozom. Amúgy a film ugyanolyan szintézis, 

mint a dráma vagy a vers, ugyanúgy tömörít. Hiszen 

két óra alatt a moziban egy életet, vagy éveket, akár 

csak egy éjszakát látunk. Tehát rokonműfajok. 

Viszont filmekből is szoktak színdarabokat készíteni, 

és fordítva. Tehát e kettő közt sincs olyan nagy eltérés, 

mint amilyennek látszik. Szakmailag tudni kell, 

mi az, amit az egyikben vagy a másikban másként kell 

csinálni. Például egy filmben tönkreteszi a rendszert, 

ha színpadi dialógusok hangzanak el. Bár mostanság a 

színházban egyre több filmes elemet használnak a rendezők 

– ledfalakat, vetítéseket –, de ha túlzásba viszik, 

akkor ez pont a színház lényegét öli meg. Tehát erre az 

egyensúlyra figyelni kell. Az viszont nagy tanulsága a 

kornak, hogy amikor megjelent a mozi, azt mondták, hogy 

a színháznak vége. De ez nem történt meg, és nem is fog 

megtörténni soha. Hiszen azt, hogy ülünk egy színházteremben, 

és a színészek karnyújtásnyira játszanak tőlünk, 

nem lehet a filmvásznon visszaadni. 

Melyik volt az a film/színdarab, ami a legtöbb hullám- 

völgyet okozta a készítés során? Melyek voltak az ezzel 

kapcsolatos nehézségek? 

Az írást, a rendezést játéknak gondolom, amit nagy élvezettel 

csinálok. Ezt egyébként sok színész meg is 

jegyezte. Legutóbb Stohl András mondta, hogy olyan 

vagyok, mint egy gyerek a játékboltban. Mindennek 

örülök, és mindent meg akarok csinálni. Nekem nincsenek 

olyan nehézségeim, amikről most itt beszélhetnénk. 

De hogy mindez így alakuljon, annak egy nagyon 

komoly feltétele van: tehetséges emberekkel kell 

körbevenni magunkat. Ragaszkodni szoktam ahhoz a 

csapathoz, amelyikről tudom, hogy önállóan gondolkodik 

és kreatív. Ha úgy látják, hogy a tehetségüknek 

az adott színdarab fekszik, akkor kizártnak tartom a 

valódi nehézségeket. Viták azok lehetnek, de az maga 

Fotó: Fekete Mária 


a játék része. Ezért minden művet, amit létrehoztam, 

boldogságnak éltem meg. 

Habár nem nehézségként éled meg, de az újdonságok mi- 

att lehet-e minden új művedet kihívásnak nevezni? 

Persze, minden újabb gyermeket lehet annak tekinteni. 

Hiszen ezek tulajdonképpen megszületett gyermekek, 

és ebben a relációban minden műnek megvan a születése, 

a maga gyermekkora és további növekedése. Ezek 

mindig új és új kihívásokat jelentenek. Van például 

egy lassan húsz éve írt darabom, a Liselotte és a május 

– ezt a világon tizennégy nyelven adták elő, most 

éppen a kínai bemutatóra készülünk. Az ebből készült 

előadást Pesten is háromszor rendeztem meg, és minden 

alkalommal új kihívásként éltem meg, hiszen más volt a 

színészek személyisége, a helyszín és a díszlet is. 

Amikor ellátogatsz egy másik színházi kultúrába, ahol 

nyilván nem pont úgy rendezik meg a darabodat, ahogy 

te tetted volna, az milyen érzés? 

Nagyon szeretem a kelet-európai színházat, tehát a románt, 

a bolgárt és a többit. Sokkal jobbak szakmailag, 

mint a nyugati színházak, akiknél igazából nincs megújulás. 

Romániában most éppen hat darabomat játsszák. 

Mindegyik kifogástalan, és mindegyiket nagy öröm 

volt látni. És engem igazolnak, mert sokáig műsoron 

tartják őket. Ha nyugat felé kell fordulni, akkor szívesebben 

rendezek inkább én. Eddig minden helyen azt 

láttam, hogy a darabom érvényes, tehát nem volt semmi 

olyan, amit ne lehetne vállalni. 

Honnan merítesz ötletet a műveidhez? 

Olyan fantasztikusan gazdag az életünk, hogy téma az 

mindig van. Megy az ember az utcán, és mindig talál 

valamit. Lehet egy metrólépcsőn szembejövő nő szemében 

látni egy történetet, újságban érdekeset olvasni, 

vagy olyat is meg lehet írni, ami velem történt meg, 

mégis érvényes lehet több embernek is. Rengeteg impulzust 

kapunk. Elég ránézni az internetre, és már van 

száz ötletünk. A legújabb munkám úgy született, hogy 

láttam, hogy az M5-ösön két évvel ezelőtt kergettek 

egy migránsokkal megtömött kisbuszt, ami balesetet 

szenvedett, és szinte mindenki meghalt benne. Kivéve 

egy afrikai terhes nőt, aki kirepült az első ablakon, 

elvergődött egy tanyáig, és ott megszülte a gyermekét. 

Idáig tart az igaz történet. De ha van ott a tanyán egy 

idős, magányos tanyagazda, aki be akarja őket fogadni, 

mint lányát és unokáját, szembesülnie kell azzal, hogy 

teljesen más az életük. Ez már egy film. 

De nagyon szeretem azokat a történelmi témákat is, 

amelyekből kiderül, hogy az ember sohasem volt alapvetően 

más, mint ma. Csak a körülmények változtak, 

maga az ember nem. 

Volt-e olyan alkotó, aki nagy hatással volt rád? 

Szerintem lehetetlen úgy alkotni, hogy az embernek 

nincsenek mesterei. Egy mesternek nem az a lényege, 

hogy úgy kell fogalmazni, vagy olyan műveket kell 

létrehozni, mint ő, hanem az, hogy mérce legyen. Azt 

az igényszintet kell produkálni, amit ő is természetesnek 

vett, és semmiképpen sem szabad az alá menni. 

Ezek a mesterek általában idősebbek, meghalnak, de az 

igényszint megmarad. Az első munkáimat Tüskés Tibor 

olvasta, véleményezte. A mai napig ott van egy könyve 

a polcomon, amin az arca van a borítón, hogy soha ne 

felejtsem el, mi az a minőség, amire törekednem kell. 

Minden KárPit szám egy tematikára épül. A mostani 

lapszámunknak a völgy a hívószava. Milyen asszociá- 

cióid vannak ezzel a szóval kapcsolatban? 

Használhatjuk ezt a szót az életünkre, hogy mikor kerülünk 

völgybe vagy csúcsra – ez egy negatív tartományt 

jelent, hiszen akkor lent van az ember fizikailag 

vagy szellemileg. Ha azt mondjuk, hogy a völgy egy 

természeti környezet, akkor az megnyugvást jelent két 

kihívás között. Mert ha az ember megy az életben, és 

ott vannak a hegycsúcsok, előbb-utóbb megunja őket, 

vagy lezuhan. De ha két hegycsúcs között van egy völgy, 

aminek a végigjárásával kiélvezheti azt az időt, amíg 

az újabb feladat elé kerül, akkor a völgynek van egy 

megnyugtató, védelmező értelmezése. Hiszen minden 

völgyet színesnek, bokrosnak, fásnak képzelünk el, a 

hegycsúcsok pedig havasak és zordak. De mégis fel kell 

mennünk, hiszen onnan látunk le igazán a völgybe. Ha 

csak völgyben élünk, akkor nem is igazán tudjuk, hol 

élünk. Ez azt is jelenti, hogy nem baj, ha az ember néha 

megtapasztalja azokat a tragédiákat, amelyeken mindenkinek 

át kell mennie az életben. Mert így látja, hol 

az a hely, ahol igazából jól érezte magát. Tehát nekem 

a völgy egy kihívásokkal körülvett nyugalmat jelent, 

ami ahhoz kell, hogy az újabb kihívást le lehessen 

győzni, és tudja az ember. Hiszen akármilyen hosszú 

egy fennsík, előbb-utóbb csak le lehet ereszkedni a 

völgybe, ahol az élet százszor inkább megjelenik, mint 

a kihívásokkal teli csúcsokon. 

Mit üzennél a középiskolás korosztály azon tagjainak, 

akik érdeklődnek a színház, a filmek és az írás iránt? 

Aki írni akar, írni fog. Szerintem, aki igazán író, 

az nem a megjelenés végett ír, hanem azért, mert belső 

késztetése van. Az üzenetem – amit el is szoktam mondani 

az MCC-seknek az előadásaim végén is –, hogy ha van 

egy álmod tizenévesen, amit meg szeretnél valósítani, 

ne hagyd, hogy ezt bárki is elvegye vagy befolyásolja. 

Egy példa a saját életemből: mindig is embereket szerettem 

volna menteni. Ezért érettségi után jelentkeztem 

az Országos Mentőszolgálat pécsi kirendeltségére, 

ahol mentőápoló lettem, pedig a szüleim magyar-népművelés 

szakra akartak küldeni az egyetemre. Vállaltam 

az álmaimért a konfliktust a családommal és a 

barátaimmal egyaránt. Nagyon szerettem volna postás 

kocsikat is vezetni, ezért azt is megcsináltam. Szerettem 

volna még bárban is énekelni, és ezt is sikerült 

megvalósítani. Aztán miután ezeket megvalósítottam, 

szép lassan visszataláltam az íráshoz, a rendezéshez. 

Ezek mindenképpen kellettek ahhoz, hogy ott tartsak, 

ahol most vagyok. A boldogság lényege, hogy az ember 

a helyén van, jó lélekkel csinálja azt, ami a feladata. 

Tehát azt javaslom, hogy bármilyen kényszer ellenére 

is próbálják meg az álmaikat megvalósítani. 

Hegyi Lili Gerda 

(Veszprém) 


19 


POZSGAI ZSOLT 

(Budapest) 

Visszatérés 

A Völgy nekem a baranyai dombok között megbújó falu, 

Szilágy, ahol szinte az egész gyermekkorom legszebb 

éveit töltöttem. A Völgy alján a patak, ami ráadásul 

a kertünk végében volt. A patak a Völgyben, ahol a 

padlásról titokban elhozott dagasztóteknőben csónakáztunk 

az első pofonig. Ma már nincs víz a mederben. 

A Völgy, amelynek aljáról jobbra a templomot 

láttam fent a dombon, ahol nagyapám kántor volt, és 

a heti parasztmunka után olyan csodásan játszotta és 

énekelte a misén a dalokat. 

A másik oldalon a domb lejtőjére telepített szilvás. 

Olyan messze ért, hogy mindig kíváncsi voltam, 

mi lehet utána. Egyszer felmentem, és csalódnom 

kellett, mert végeláthatatlan kukoricás volt ott a 

fennsíkon. De ahogy lenéztem a saját Völgyemre, a patakkal, 

a szépen meszelt házzal, a tehénistállóval, 

a galambdúccal, a borospince zöldre festett lejáratával, 

felette a másik oldalon a templom, és a temető 

– úgy éreztem, ez a legboldogabb hely, amit csak 

kívánhat ember. 

Gyerekként megtanultuk a virágok, az állatok, a 

gyümölcsfák nyelvét, ma is beszélgetek velük olykor. 

Gyermekszerelmek és nagy barátságok szövődtek 

a Völgyben, soha el ne szakíthatók. Ez a Völgy, ahonnan 

elindultam fel, hegyeket, csúcsokat bámulva, és 

ahová visszatérek majd, ha kell. Az én Völgyembe egyszer, 

ha kell. 


20 

DÉNES ATTILA NORBERT 

(Makfalva) 

Elmúlásfehér gondolatok 

Zenével fednéd gondolataidat. De mint hóvihar söpörnek 

el a fáj-dallamok. Te most is a témahűséget 

választod. Nem hagyod, hogy a hó elborítsa külső érzékszerveid. 

Mert a külső hócsillogás csak megsebez másokat. 

Elvakít. 

Belül jégálmok vágynak. Érzelmi hibernáció. Megragadni 

a létezésből való mentőutat két lélegzetvétel 

között. Sebzett vadként menekülni a tér téli 

pusztájából. 

Egy fizikailag – és nem lélektanilag – embertelen 

világba. Ahol a puskacsövet a természetes túlélésösztön 

tartja eléd. Futta-láttában nem idilli 

jövőfestés, de bent rejlő színvilága csodálatos. 

Elmúlásfehér, rézbarna, végzetvörös és a legfontosabb: 

sohaszereplő, megjelenítetlen „zöldárnyalat”. 

Tudod, magad vagy. 

Ha elnyer is a vég, saját hibád, nem színtelen reményed, 

hanem illúziód temetett szürkeségbe. 


Égi völgy 

A csillagok szórtan, szabálytalanul helyezkednek 

el az égbolt mezején, mint egy legelésző birkanyáj. 

Pislákoló, pöttynyi fényük ellenére hatalmas erővel 

bírnak. Bár megvilágítás nélkül mit sem érnek. Csak 

pár gyérül fénylő folt az égi papír Tejútján. 

Az asztali lámpám a Hold, akit a legmegértőbb, leghűségesebb 

barátomnak mondhatok. Velem van a sötét kilátástalanságomban, 

a nappali boldogságomban, éjjeli 

magányomban. Tudja, ismeri az érzéseimet. Tudja, mi az, 

hogy tökéletlenség. Ő maga is az. Felszíne egyenetlen, 

vájatokkal, hegyekkel tarkított. Fogy, nő, változik. 

Telihold. Fényes, erőteljes, üzenetet hoz magával. 

A Nap, amely kivetíti rá a fényét, valójában nem 

az ő érdekeit lesi. Meg akarja mutatni a világnak, 

hogy ő a leghatalmasabb, a legfényesebb a csillagok 

fajtájából. Pökhendien néz le a magasból. Beteríti 

pompájával az éjszaka urát, hogy a földön járó emberek 

is tudják, ő a mozgatórugója a nappali és az 

éjszakai fényeknek egyaránt. Őt tartják a betlehemi 

csillagnak, amely utat mutat az eltévedt szavaknak. 

Hadnagyként állítja sorba őket, felszólítja a felhőket 

a távozásra, kitisztítja az eget, hogy a csillagképek 

kirajzolódhassanak. Üstökösök sietnek a 

csillagok segítségére, beírva őket a galaxis emlékezetébe. 

Bolygók születnek, ők teszik szemléletessé 

a naprendszer kozmikus szövetét, szövegét. 

A földről az égboltot kémlelve szemem cserben 

hagy. Ha magasabbra tudnék mászni, talán észrevehetnék 

valamit. Valamit, ami irányt mutat. Hiába 

nyújtogatom a nyakam, próbálok megkapaszkodni az 

apróbb kiálló sziklákban, megcsúszik a kezem. Egyegy 

halvány csillagnál többet nem látok. A teljes 

csillagkép így nem állhat össze. Hacsak nem rakom 

ki az életem szavakból és mondatokból. 

Molnár Dóra Laura 

(Szekszárd) 

Belső viharok 

A hangtalan villámlások sorozata úgy lepi el a 

felfele ívelő horizontot, akár az évszázados por a 

történelmet formáló várromok falait. A mennydörgés 

távoli rokonként köszönti utólag a szerteágazó 

elektromos gázkisüléseket, amelyek ereket festenek 

az égre. Szinte már-már képzelgésnek vélhetné az 

ember, annyira bizarr. 

A hegyvonulat egyedül az esőt és a fényt fogadja 

be. A hirtelen jött távoli vihar csak enyhén enged 

betekintést fenségességébe. Az esőcseppek nyugalmat 

remélve zuhannak az időtlen sziklák és ormok tövében 

megbújó völgy rejtekébe. A káoszban egy olyan 

összhang fedezhető fel, amely a vihar elcsitulása 

után már csak nyirkos levelek és fakérgek felületén 

érzékelhető. 

A lelket védő láthatatlan falak vajon mennyire engedik 

be a harmónia megtalálása után azt a kiélesedő 

káoszt, amit egy váratlan esemény romboló viharként 

dob a jól bevált szokások közé az öröknek tűnő kapcsolatok 

meghittségének elpusztítására? Egy pillanatra 

az élet nem tűnik valóságnak, egy helyzet, 

ami miatt az ember fókuszpontja úgy esik szét, akár 

a domború tükörre vetődő fénysugarak. Elbagatellizált 

momentumok, amelyek, ha minden visszaáll, meg 

nem történtnek nyilvánulnak. Mégis belénk ivódnak, 

és későbbi döntéseinknél mérvadóak lesznek. 

Önsajnáló üzemmódba kapcsolva hallani sem akarunk 

arról a tényről, hogy akár teret engedhetünk a 

derűlátás munkálkodásának, és megláthatjuk a vihar 

előnyeit. 

A Nap lehengerlő könnyedséggel szárítja fel a tökéletesen 

gömbölyödő esőcseppeket, és továbbáll, 

már nyoma sincs a korábbi viharnak. A völgy újra 

érintetlennek bizonyul, az azt ketté szelő patak 

gyéren lopakodik tovább, már nem húz magával minden 

útjába álló faágat. Mindössze egyetlen apró jel 

utal vissza arra, hogy micsoda viharokat vagyunk 

képesek kavarni: ez pedig a távolban ismét gyülekező 

hematitszürke felhők tumultusa. 

Domokos Írisz Kamilla 

(Brassó) 

ablaKPárkány – művészeti lim-lom 

21 


Halottak vagyunk 

Rosencrantz és Guildenstern voltunk 

(Tom Stoppard műve alapján) 

Fej. Fej. Fej. És még százötvenkétszer egyhuzamban. Biztosan 

volt egy pont, amikor nemet mondhattunk volna. 

Mielőtt elkezdték verni az ablaktáblákat. Mikor kézhez 

kaptuk a levelet. Talán hamarabb fel kellett volna bontani. 

Talán, ha ott sem vagyunk… ha nem vagyunk ott. De 

hát sehol sem lehet nem lenni. Ha valahol nem vagyunk, 

akkor sehol sem vagyunk. Talán lett volna választásunk. 

Fej, a százötvenhatodik. A természet nem hagyott 

volna választást? A rosszak boldogtalanul végzik, a jók 

szerencsétlenül: ez a tragédia. 

– Nyolc hulla, mindent egybevetve. 

– Hat. 

– Nyolc. 

– Ez a tragédia. 

Legalább emlékeznénk, melyikünk melyik. Te vagy 

Rosencrantz, én pedig Guildenstern. Te vagy Guildenstern, 

én pedig Rosencrantz. Miénk a vagylagosság, de a 

választás nem. Volt valaha választásunk? 

– Játszunk kérdés játékot? 

– Tehetünk mást? 

– Mást aligha, nem igaz? 

– Visszakérdeztél! Egy-null. 

– Te szerválsz. 

– Mi az első dolog, amire emlékszel? 

– Az első dolog, amire emlékszem? 

– Kettő-null. 

Több holdvilágot! 

– Hogy mondjam el kérdésben, hogy mi az első dolog, 

amire emlékszem? 

– Emlékszel egyáltalán bármire? 

– Nem. 

Volt egy pillanat gyerekkorodban, amikor először 

ébredtél rá, hogy nem tartasz örökké. Megrendítő lehetett 

– de mitől is félünk? Szókratész is így gondolta, 

amíg nem ismerjük a halált, alaptalan a félelmünk. 

Talán nem is olyan szörnyű dolog a halál. Lehet, hogy 

egészen kellemes. A színpadon olykor véres, kínok közti, 

máskor könnyfakasztó, megint máskor egészen édes, 

szinte hívogató. Mi van, ha mi választunk? Nyolc hulla 

közül legalább kettőnél nekünk kellene választani, ha 

már belejátszhatunk a darabba. 

Mi lett a királyfival? Megbolondult, mi mégis bolondabbak 

voltunk nála, hogy próbáltuk szóra bírni. A játékot 

mindig megnyerte. Bomlott elméjének foszlányait 

furcsa logika fűzte össze. Érthetetlen. Aztán a gyönyörű, 

szűzi szépségű kisasszony és az a vén apja. Két halálos 

sebet ejtett a tőr egy csapásra. De lehet, hogy nyolcat. 

Hát aztán, mi van abban? Megkönnyebbültem, nagy 

kő esett le a szívemről. Lehet, hogy egészen kellemes, 

nem gondolod? 

Angliából későn jött a hír: halottak vagyunk. 

Birinyi Flóra Lilla 

(Budakalász) 

KáPéházi irodalom – könyvek kávé mellől 

22 

„Az embernek könnyű megnyugtatnia 

lelkiismeretét, ha nagyon akar valamit.” 

(Szerb Antal: Utas és holdvilág) 

Igazából már a vonaton is baj volt. Valószínűleg mindanynyiunk 

nagy tragédiája, hogy erre nem jövünk rá időben. 

Az Utas és holdvilág számos kérdést és problémát boncolgat, 

köztük az emberi sors talán egyik legnagyobb kihívását: 

képesek vagyunk-e őszinték lenni saját magunkkal. 

Azonban izgalmasabb, ha azzal foglalkozunk, hogy 

egyáltalán miért is tesszük ezt, mi az az utazás, amit 

bejárhat az egyén, hogy megtalálja önmagát. 

A regény is inkább egy vasúti csomópont számtalan 

elágazással, váltóval, tiltó és engedélyező lámpákkal, 

párhuzamos sínpályák sokaságával. Nem csoda, ha 

időnként rosszul sikerül a váltás. 

Mihály, aki a cselekmény központjában áll, kalandos 

utazáson vesz részt. Ahogy térben egyre messzebbre 

sodródik otthonától, úgy hagyja maga mögött a régi énjét 

is. Nászútra megy Itália romantikus tájaira, „feleségnek” 

nevezett belépőjével a felnőtt korba. Azonban 

kicsit sem az általa elképzelt nagybetűs, kényelmes 

életre nyílik kapu, hanem egy bizarr kifutású életközepi 

válság epicentrumában találja magát. 

Érdekes párhuzam nyomon követni az ifjúkorát nagyon 

befolyásoló Ulpius testvérpár életútjának ala- 

kulását is. Ők ugyanis pont ennek az ellentettjét 

csinálják: egyre jobban a saját maguk által írt világ 

gravitációs magja felé húznak. Védőfalat építenek a 

világ kötöttségei ellen, ami ugyanakkor hamar fekete 

lyukká változhat, mert a szabadság hajszolásában nagyon 

könnyen a saját kitalációink rabjai lehetünk. 

Az ember mindig is a szemfényvesztés mestere volt, 

a remekmű mégis talán a szabad döntés illúziója. Sokkal 

kevésbé tartjuk a saját sorsunkat a kezünkben, 

mint azt hinnénk. Ijesztő dolog magunknak szegezni a 

kérdést, vagy belenézni mások szemébe, és azon gondolkodni, 

vajon mi mellett tettük le a voksunkat: a hétköznapi 

vagy a társadalmi kötöttségeket levetkőzni 

nem szégyellő élet mellett. Kik vagyunk: Mihály vagy 

az Ulpius-testvérek? 

Igen, a vonaton is baj volt, de mondhatnánk, hogy előtte, 

sőt utána is. Mind lefutunk bizonyos köröket az élet vasúthálózatán. 

Úgy keressük a helyünket a világban, mintha 

hiányzó kirakósdarabként újból belesimulhatnánk az 

összképbe. Vannak viszont olyan dolgok, amelyeket csak 

egy befelé vezető utazás holdvilágában láthatunk meg, 

legyen ez nosztalgia, szabadság vagy csupán önmagunk egy 

kicsit fiatalabb, kicsit ziláltabb változata. 

Több holdvilágot! 

Rózsa Anna 

(Pécs) 


Étek testnek és léleknek 

avagy fesztiválkoszt a Művészetek Völgyében 

Mondani szokás, hogy az vagy, amit eszel. A teljes 

igazság érdekében kiterjeszteném a mondást egy 

egyszerű szócserével – az vagy, amit fogyasztasz. 

Az egészség nem áll meg vitaminoknál és rostoknál, 

komplexebb témába vágtuk a fejszénket a szólás valódi 

jelentését feszegetve. Mivel tápláljuk az elménket, 

és milyen hatásokat várhatunk a különböző 

médiumok és alkotások fogyasztásával? 

A Völgy a Balatonnal párhuzamosan húzódik a Bakony 

déli részén, s legegyszerűbben a nyugati és keleti 

végéről lehet megközelíteni. Persze az ügyesebb 

túrázók a másik két fő égtáj szerint is meghódíthatják 

a művészetek árkát – belecsapva a lecsó kellős 

közepébe –, de szofisztikáltabb érdeklődőknek nem 

ajánlanám, kivéve persze, ha a desszertet a leves 

előtt kívánják enni. 

Önkényesen úgy döntöttem tehát, hogy utunkat keletről 

indítva kezdem, ahol langallóval és versekkel 

kínálják az arra tévedt vándorokat. A nyári melegben 

magyar líra hűsíti a fejünket, hogy a témában 

kevésbé jártasak ne csak egy mozdony köré épített 

viccből ismerjék József Attilát. Mindez felnyitja 

az érkezők szemét, és ízelítőt nyújt a szabadságból, 

amely a művelteknek adatik meg. A hely ad egy falatot, 

és emlékezteti testünket, hogy valójában gebe 

állatok módjára éhezünk, így a langalló után mohón 

igyekszünk mélyebbre hatolni a Völgyben. 

Patakparti sétány visz minket tovább, s érdemes 

számításba vennünk a lehetőséget, hogy rövid 

időre mi kerülünk a szúnyogbüfé étlapjára, és esősebb 

időszakot követően csigákat is üdvözölhetünk 

utunk során. Ezt azonban kizárólag mély tisztelettel 

tehetjük, törzsvendégeknek kijáró módon, s ha 

tetszésüknek megfelelően cselekedtünk, akár még 

el is vezetnek bennünket a nagy népszerűségnek örvendő 

Pletyka-kőhöz. Diétázó vendégeink nyugtatására 

elárulom, hogy a pletyka igen zsírszegény, és 

ha fogainkat ugyan nem is, de agysejtjeinket minden 

bizonnyal rombolja. A Völgy generációinak emlékeit 

örökíti meg a kőfal – többek között dédapáink humoros 

csipkelődéseit, mamáink ínycsiklandó receptjeit, 

szüleink óvó szavait őrzi, és egyszer talán még 

mi is felkerülhetünk Pali papa mellé egy kőtéglára. 

Ha a szórakoztató irodalom iránt gerjedt étvágyunkat 

csillapítottuk, s gyomrunknak is harangozott 

a fehérre meszelt templom, kedves látogatóink 

figyelmébe ajánlanám gasztrotúránk következő állomását, 

a kékabroszosokat. Az otthon ízét gyászoló 

vándorok minden szezonban hamar nagymamáikká 

fogadják azon éttermek szakácsnőit, akik családok 

udvarán rögtönöztek vendéglőket. Évről évre viszszatérő 

hazai ízek közé tartozik Gizi néni grenadírmarsa 

Pista bátyja pityókájából és Karcsi bácsi 

káposztás cvekedlije cukrosan vagy borssal. Deszszert 

gyanánt Petőfit szolgálnak fel, ünnepnapokon 

zenei kísérettel. Repetát biztosítani ugyan nem 

tudnak, de a műveltségre éhezőket feltétlenül megkínálják 

egy kis Arannyal, ha maradt még a polcon. 

Sziesztára az egész Völgyben nincs jobb hely, mint 

a patak kettéhasadásánál alakult kis szigeten. A művészetrajongók 

sokszor órákat töltenek el egy-egy 

kifeszített függőágyban kedvenc novelláskötetük 

mögé bújva, vagy az agg fűzfák árnyékában vízfesték-várfalakat 

húzva maguk köré. A lombkoronák 

közé rejtett szélcsengők tündérporral hintik be az 

arra járókat, és nem volt még soha egy pillangó ennyi 

alkotó múzsája. 

Az örökzöld klasszikusokat kedvelők sem maradnak 

ki a végeláthatatlan programokból – a délutánonként 

kezdődő színdarabok csak őket várják a 

kopár Lőtéren. Naponta több tucat látogató nézheti 

végig, ahogyan Nemecsek leugrik a fáról, és hogy miként 

vet véget életének Shakespeare fiatal szerelmespárja. 

Az élményt különféle kávékkal, teákkal, de 

akár házi borral is leöblíthetik a merészebbek, míg 

a gyerekek számára igazán különleges gyümölcslégyűjteményt 

tartanak fenn. 

Ahogy kezd besötétedni, arra lehetünk figyelmesek, 

hogy mi is lelassítunk, és nagyobb hangsúlyt 

fektetünk a mindig pörgő környezetünkre. Ahogy keresztülhaladunk 

a völgyön, sok ismeretlen arc férkőzik 

a látóterünkbe. A meggysör illatú koncertezők 

egymás kezét szorongatják. De ne feledkezzünk meg 

a szezon hőseiről sem, az itt dolgozókról, akik fáradhatatlanul 

végzik a munkájukat – némi kávéért 

cserébe, – hogy minden tökéletesen haladhasson. És 

ha elég figyelmesek vagyunk, az egyedül kóválygókat 

is észrevesszük, ahogy a lángosukra várnak. Látjuk 

őket, a poharukat és füstjüket, a foltos farmerjüket, 

a kócos hajukat, a fáradt szemüket. 

A Művészetek Völgye szezonális étlapja régi 

klasszikusokkal és friss tehetségekkel kínálta idei 

vendégeit, s a tíz nap alatt befogadott tartalmat 

most többezer ember emésztheti, egészen jövő nyárig. 

Ekbauer Lili Csenge 

(Szombathely) 

rEsti – irodalmi gasztro, az ízekre szedő 

23 

KarPit 23 3.indd 23 2023.09.04. 15:20:06

EKG – szívritmus: zavar 

Életvölgygörbe 

sherLOCKED – s a szálak kibomlanak 

24 

A jövőd kulcsa 

A kulcs szinte égeti a kezedet. Már érzed, ahogy fémből 

és kerekekből sebezhetetlen védőburokként köréd 

tekeredik, amikor beülsz. Ez a szabadság kulcsa egy 

olyan világhoz, ahol nem is látod a korlátaidat, nincs, 

ami fogva tartson. 

Minden elkezdődött. Egy nagy lendület, egy mély lélegzetvétel 

és start. A függönyt felhúzták, feszültség 

tartja fogva az egész tested. Te vagy maga a startpisztoly, 

az egész lényed a szinuszcsomó lüktetésében 

össz pontosul, és minden eltompul körülötted. Az Alfa 

bekebelezte az Omegát, csakis a kezdet van, a megállíthatatlan 

ritmus. Sosem érezted még ilyen igazinak a 

külvilágot, szinte már a tarkódra leheli: magasabbra, 

gyorsabban, többet. Elkezdődött: a kockás zászlót már 

tépi is a szél. 

A kezdeteket harsonával fogadják, felfirkantják a 

nagy a könyvbe, hogy sose múljon el teljesen az az egy 

pillanat. Pontosan tudjuk, mi volt a kezdet, melyik az a 

meghatározó első pillanat a sok százból. Arról viszont 

fogalmunk sincs, melyik a legutolsó, mikor szökik ki 

a végső korty levegő a tüdőnkből. Minden fölfelé kapaszkodásban, 

minden másodpercnyi szárnyalást körbeleng 

a zuhanás egyhangú lélegzése. Azokban az égető 

szurokra emlékeztető, végtelenig nyúló percekben is 

csak egyre gondolsz: már nem égeti a markod a kulcs. 

Rózsa Anna 

(Pécs) 

Elforgattatott. Lelépés. 

Műteni kell – mondta érdes hangon az ügyeletes orvos. 

A tavalyi eredményeden felbuzdulva hagytad 

el lakásod aznap, amikor fantáziavilágod hangos 

csörömpöléssel hullott szét. Törött darabjai a kórlapodon 

fekszenek, amin feketén-fehéren le van írva 

a valóságod: lehet, nem éled túl. 

Lehet, nem élem túl. 

Lehet, nem élem túl. 

…nem élem túl. 

Fekete fátyol ereszkedik optimizmusod kartondobozára. 

A hatalmas felirat, amely mindenki tudtára 

adta tartalmát, elhomályosult olvashatatlan firkálmánnyá 

torzult. 

Meg fogsz halni. Vége. Életed, amit természetesnek 

véltél, nem is olyan törhetetlen, mint ahogyan te 

régebben gondoltad. Euforikus állapotodban meg sem 

hallottad orvosod figyelmeztetését, miszerint vigyázz 

a szívedre. Lassú lüktetést érzel a mellkasodban. 

Szívritmusod lassul. Zuhan. Készen állsz, hogy 

az öntudatlanság megnyugtató ölelésébe vesd magad. 

De az állapot nem érkezik meg. 

A halál bűzös leheletét érzed a tarkódon, ami verejték 

formájában csordul végig a hátadon. Szaporán 

veszi a levegőt, szájából nyálcseppek hullanak 

a válladra, miközben arra vár, hogy elharaphassa a 

torkodat. Talán a startpisztoly dörrenése hamarabb 

elérkezik, mint gondolnád. 

Molnár Dóra Laura 

(Szekszárd) 

Minden egyenesbe jön. 

Minden egyenesbe jön – mondták bíztatva. A sofőrrel ellentétben 

ők nem az EKG-dra gondoltak. Noha talán nem 

frissen feltámadt zombiként kellett volna járnod a járdátlan 

főúton. Ugyanakkor belopózik elhaló tudatodba 

az „ittas vezetés” szókapcsolat, így újra gondtalanul 

átruházhatod a felelősséget. Legbelül tudod, másként 

is ugyanez várt volna. Talán sorsszerű. Így viszont önkéztelenül 

mondhatsz búcsút szenvedéseidnek. 

Hacsak szavadba nem vág egy újraélesztés. Nyugaton 

egyetlen papír a tárcádban megmenthetne ettől. De sajnos 

itt valamiért eszeveszettül ragaszkodnak ahhoz az 

élethez is, amely hordozója már letenné terheit. Csak 

tehetetlenül reméled, hogy minden egyenesben marad. 

Reményed beteljesült. Túlzottan is. A klinikai halál 

ugyanis nem jelenti az agyi funkciók egészének végét. 

Inkább meghal az ének, és csak a szöveg marad. Lekerül 

az áldozatszerep vakító szemüvege. Mintha mesterlövészi 

pontosággal lőtte volna darabokra a halál pisztolya 

érzelemközpontodat. Elmúlásod előtt már nem kell rejtekbe 

vonni a valóságot, önmagad életben hagyásához. 

Objektíven játsszák életszalagod és a hozzá köthető 

egyéb mellékszálakat. Magyarázhatatlan némasággal 

borítanak el torz tetteid, hazug ígéreteid, félelmet 

nélkülöző alaptalan széthulló döntéseid. Segítségért 

kiáltanál – mint neked mások –, de most te vagy az élet 

és a halál vakfoltjában. 

Elterelnéd gondolataidat. Nem megy túl jól, Poe Az 

elsietett temetés című alkotása jut eszedbe. Egy világleírás, 

amelyből mindig hiányoltál legalább egy lelket, 

aki körömfakasztó sikoltás helyett elfogadja életét 

s végét. 

Tovább szemlélve szörnyvilágod fél füllel gépcsipogásra 

leszel figyelmes. Lassan döntéshez érkezel. Elhagytak 

félelmeid. Csak rajtad áll: szenvedsz tovább, 

pupilládba foglalva, fájdalmad visszatérve, vagy dühösen 

böksz a csapó végére. Kopott körmökkel fekszel tetteid 

fátylában. 

Emlékeid látszólag semmivé foszlanak. Szemeid újra 

elfedve. Régi tükörképed ismét kiszakítana a valóságból, 

mielőtt viharodba fulladozva zúdítasz helyrehozhatatlan 

árhullámot. 

Hallgatásba száműzött múltad tehetetlen figyel. 

Észreveszed apró, visszatérő suttogásait? 

Dénes Attila Norbert 

(Makfalva) 


A harangszó után 

Tarr Béla síkságán 

In memoriam Medvigy Gábor 

„Ősz húrja zsong, 

Jajong, busong 

A tájon” 

(Paul Verlaine: Őszi chanson) 

Ülj vonatra az Alföldön, lehetőleg az ősz tényleges 

beköszöntével – olyan október közepén már megérik 

erre az idő –, és tekints ki az ablakon! Válts jegyet 

egy ötvenéves szerelvényre, ha lehet, és tényleg 

csak bámuld a pusztát! Majd kezdd el lerajzolni, amit 

látsz! Ha fehér lapod van, akkor a felhőkkel még képzőművészeti 

tehetség nélkül is el fogsz boldogulni. 

Ha pedig ceruzád vagy tollad feketén fog, akkor jószerével 

a fák vonalait is kellő élethűséggel veted 

papírra. 

Most rajzolj egy pálcikaembert – ez leszel te. Lényegülj 

el új, szürkésbarna világodban, és képzeld 

el, ahogy a dűlőutakon lépkedsz. Ahogy cipőd talpa 

megnehezedik az egyre csak beleragadó sártól, és 

minden erőfeszítésed, hogy előrébb juss, nehezebb és 

nehezebb. 

Ebben a világban te már régen hozzászoktál az útszéli 

madártetemekhez. Neked úgyis az összes csak 

egy kellemetlenkedő, zajos dög volt. Utáltad az öszszes 

büdös dögöt. A legjobban a baglyot gyűlölted 

mind közül. Annak még a hangja se hasonlított egy 

olyan igazi madáréhoz, mint a varjú vagy a cinege. 

Nem is találtad szépnek szerencsétlent. Jó, hogy 

megpusztult. 

Hazaérsz – ha eddig nem tetted volna, most rajzolj 

egy házat! Véletlenül se egy hagyományos parasztház 

legyen, csak semmi zsúp, semmi vályog, semmi muskátli. 

Egyszintes, jellegtelen, olcsó téglaépület 

cseréptetővel: ez a te helyed. Egy randa, kopott ház, 

ahol matracon és pokrócon alszol, a bádogkályhát 

fával fűtöd, és az ereszed folyton csörömpöl, ha megered 

az ég. Valljuk be, gyakori, pláne ősszel. 

Aztán hiába fog bedőlni a szomszédban álló iskola 

téglafala, amiről már jó húsz éve, hogy az utolsó 

vakolatdarab is leesett, mert ezt az egészet csak közönnyel 

nézed végig, és csupán mint egy lehetséges 

forgatókönyv pörög végig a fejedben, hogy vakolókanalat 

fogj, és újra felépítsd a romokban heverő tudásbölcsőt. 

Valld be, hogy zavar téged a tétlenséged. 

De te végül otthon maradsz, és még az ablakodon lógó 

csipkefüggönyt is jobban behúzod. 

Megláttad, hogy odakinn most reménytelenül esik, 

és ettől nagyon fázol. Valami reszket a véredben. 

Ugyan felforgat már ez a métely, de mégis halvérű 

vagy bármit is tenni ellene. 

Úgy van, helyes, vedd csak elő a pálinkát, szép! 

Apád is így tanította. „Igyál, igyál! Eloszlik, mint a 

buborék, marad, mi volt, a puszta lég!” Bárcsak egy nő 

(vagy férfi, pardon) miatt húznád meg ezt az üveget, 

én azt mondom. Bárcsak! 

Iszol, hogy felejts, és felejtesz, mert iszol – ahogy 

abban a könyvben írták, amiben a Szaharában rekedt 

pilóta beszélgetett valami égi szerzettel. 

Hogy te most hirtelen elmenekülnél innen, mert 

felháborodtál? Elment az eszed? És mégis, mondd, 

hová indulnál? Egyáltalán tudod te, merre kellene 

menned, hogy kijuss? Csak nem akarsz úgy járni, mint 

az egyszeri légy, amelyik belerepült a pókhálóba, és 

vergődésében csak jobban odaragadt, a nyomorultja 

bele is pusztult, csak hogy a pók hahotázva elmajszolja? 

Hagyd ezt a marhaságot, itt nincs hova menj. 

Maradj a valagadon. Esetleg a Kossuth Lajos utca olcsó 

sörbűzét még megszagolhatod, és ultizhatsz egyet 

a többi hozzád hasonló nyomorékkal, odáig elsétálhatsz, 

ha nagyon muszáj. Tovább amúgy sem jutsz. 

Janzsó Dávid 

(Szeged) 

Enter – belépő a filmek világába 

25 


Hal(l)hatatlan 

GriMaszk – a színházi leleplező 

26 

„Bukása dicsőség. 

Csődje diadal. 

Halála pedig új élet.” 

(Kosztolányi Dezső: Szabadkikötő – 

esszék a világirodalomból) 

Tudod, hogy tudnál meghalni? Felmászhatnál az egód 

csúcsára, és a mélybe vethetnéd magad. 

Letekintett a városra. A szűk utcák közül felsejlett 

a lámpák fénye, sárgás derengése kidomborult a 

sötét éjszakába, mint a vérerek a bőr alatt. A táj lustán 

és holtan terült el a lába alatt. A szél, ami ilyen 

magasságban állandóan fújt, belekapott a ruhájába, 

megtépázta fekete kardigánját. Egy pillanatra tekintett 

csak le, alatta az alacsony tömeg hömpölygött, 

csodálta, éljenzett. 

– Gyűlöllek, távol légy – horkant, egyik kezét a 

másik után téve, miközben a magasba tört a létrán. 

Tíz fok. Már csak kilenc. Nagyot nyelt. Nyolc. Hét. 

Az ég felette ködöt pipált. 

Hat. 

Öt. Megpróbált súlytalan lenni, csak érne már fel. 

Négy. A Hold vérfoltos korongja gúnyosan tekintett 

le rá. Elbuksz. Csak egy ember vagy. Izmai megfeszültek. 

Három. 

Kettő. Nem kell sok. 

Felért. Szétnézett a világ felett. Dadogó győztes 

lárma hallatszódott fel a mélyből. Már a belső démonjai 

sem állíthatták meg. Halhatatlanná vált. 

Felnézett a Holdra, ami még az imént becsmérelte. 

– Hallod? – ordította el magát, hogy tüdeje beleremegett 

– halhatatlan vagyok! Én, S. fölülmúltam a 

saját valóságomat! 

Valami mégis hiányzott neki. Nem érezte magát 

teljesnek. Mint aki hazaérkezett, és már csak kopogtatnia 

kellene, de lebénult kezeit nem tudja mozgatni. 

A kezéről a bénulás elkezdett tovább terjedni a 

lábaira, mint a lassan ható méreg: nem tudott moccanni. 

Tágra nyílt szemmel meredt a horizontra, ahol 

a táj ködből emelt tornyokat. Feleségére gondolt. Az 

érintésére, a mára gombostűvé finomult kézre. Boldogtalan 

volt, pedig boldognak kellene lennie, hiszen 

ő mindent megtesz azért, hogy a kedvébe járjon. 

Boldognak kellene lennie, hogy ilyen férje van, mint 

ő. Ő. Ő, aki... 

Te. Te, aki felülmúlhatatlan vagy, aki az istenekkel 

vacsorál, de te, aki soha nem imádkoztál halvány 

istenekhez. Pedig kötelességed lenne az isteneket, 

a hősöket dicsőíteni. De nem. Te ehelyett önmagadat 

dicsőíted. Önéletrajzot szeretnél. Te, szegény modern 

ember. Halhatatlannak képzeled magad, miközben 

csak a lelked az. És az sem a tiéd. Hanem te vagy 

az övé. A művészeted a belső halhatatlan lélek művészete. 

Amit alkottál, csak azért alkothattad, mert 

ítélet nélkül szemlélődtél. De amint hozzáértél, 

amint megépítetted, már összemocskoltad a személyiségeddel. 

És házaid a halandó élethez tartoznak, 

csak úgy, mint te magad. Összedőlnek halálod után, 

mert személyedtől elidegeníthetetlenek. Te pedig 

meghalsz. Pedig élhettél volna még. Ha meglátnád, 

hogy ez a világ itt nincs körülötted. Csak káprázat, 

te pedig ezt a káprázatot igyekszel megmarkolni, jó 

szorosan magadhoz szorítani. Minden tévelygésednek 

ez az oka. Ragaszkodsz ehhez a káprázathoz, pedig 

egy valóság van csak. A láthatatlan szellem. Amit 

te, elvakult ember soha nem is fogsz látni. 

Azt hiszed, naggyá lettél? Kegyetlenné, talán. De 

felelőssé váltál minden borzalomért, amit okoztál. A 

gyerekek haláláért. A feleségedért. 

Pislogott egyet, megrázta a fejét, hogy tompasága 

elmúljon. A tömeg morajlása hallatán mélységes 

undor villant át finom vonásain. A könnyű kardigán 

puhán nyomta a vállát, ahogy egyre feljebb kapaszkodott. 

Már csak 10 fok. Képtelen vagyok a saját 

énemből kilépni. 

Kilenc. A teremtés ártalmatlan napjai, az egyedüli 

semleges pillanat. 

Nyolc. Az érzés benne folyékony, majd megfeszül, 

simává válik, mint az ablaküveg. 

Hét. Felragyog benne a csendélet. 

Hat. Lelkében az Isten alakú hiány izzik. 

Öt. A jóvátehetetlen közöny, ami egész életében 

kísérte. 

Négy. Könnyek szöktek a szemébe. 

Három. Az értelmezés nélküli tanúságtétel. 

Kettő. A válla felett lepillantott, és meglátta felesége 

arcát a tömegben. És akkor az ég megalvadt. 

A horizontot lanyha pára mosta el. A létra utolsó 

fokáért nyúlt. Minden megállt, elnémult. Kezével a 

levegőbe markolt. Az égbolt pedig zuhanni kezdett, a 

csillagok vad táncot jártak. A másodpercek szárnyakon 

osontak tova, ő pedig zuhant. Ajkai alig észrevehetőn 

mozogtak. 

Kérlek. Hadd éljek soha! 

Szentesi Eszter 



„Művészek völgye” 

Néhány gondolat az alkotói válságról 

Minden kreatív, művészi alkotómunkát végző ember 

találkozik az alkotói válság fogalmával, s bizony a 

legtöbben előbb-utóbb meg is tapasztalják azt. Fájdalmas 

élmény: elapad az ihlet forrása, elfogynak az 

ötletek, nincs motiváció az alkotásra. A művész képtelen 

ecsetet venni a kezébe, szavakat írni vagy éppen 

zenét komponálni. 

A válságnak sokféle oka lehet: a közönség nem érti 

meg a művész mondanivalóját vagy egy magánéleti csalódás, 

esetleg tragédia árnyékot vet a szakmai teljesítményre. 

De például nagyobb lélegzetvételű munkák 

befejezése után is gyakori egyfajta „burn out”, kiégés 

jelentkezése az olykor hosszú ideig tartó erőfeszítések 

után. 

A zenetörténetben sok olyan zeneszerzővel találkozhatunk, 

akiknél ez a művészi válság jól felismerhető. 

Ugyanakkor a komponisták a 19. század elejéig 

általában valamely uralkodói udvar vagy éppen az 

egyház alkalmazásában álltak, így alkotómunkájukban 

leállásra nem nagyon volt lehetőségük, hiszen 

azzal megélhetésüket kockáztatták volna. 

Minden bizonnyal ők is ismerték az ihlet hiányának 

érzését, ám a régi zenei korszakokra jellemző volt 

a bizonyos sémák, formamodellek alapján való komponálás, 

amelyekhez gyakorlottan nyúlhattak ezekben a 

helyzetekben. A szöveg tartalmának zenei eszközökkel 

való kifejezésére például sokféle figurát alkalmazhattak: 

a tragédiát egy barokk muzsikus „automatikusan” 

egy lefelé haladó kromatikus (félhangot lépő) 

skálamenettel ábrázolta, ahogyan az öröm kifejezésére 

általában a dúr hangnem és a táncos ritmika szolgált. 

Ezeket az utalásokat a korabeli hallgatók szöveg 

nélkül is értették. 

Más „mellékutakon” is kikerülhető volt az alkotói 

válság, hiszen az invenció vagy éppen a komponálásra 

fordítható idő – és természetesen a szerzői jog! – hiányában 

divat volt más komponistáktól vagy korábbi, 

saját művekből való témák, sok esetben egész tételek 

struktúrájának „kölcsönzése” is. (Ez különösen jellemző 

volt az állandóan túlterhelt, ezért folytonos 

időzavarban élő Händelre.) 

Amennyiben valamely régebbi zeneszerző művéből 

történt ilyen kiemelés, az a tiszteletadás jeleként, a 

korábban élő mester előtti hódolatként is értelmezhető 

volt. A kortársak esete nyilván más lapra tartozik, 

ám a tőlük való kölcsönzés felhívta a figyelmet 

az eredeti szerzőre is, így adott esetben mindkét 

komponistának előnyére válhatott. 

A 19. század első évtizedeiben azonban a művészek 

helyzete és szerepe a romantika és a klasszicizmus 

megjelenésével alapvetően megváltozott (erre az útra 

Beethoven lépett először): a megrendelők vagy a közönség 

szolgálata helyett a művészi önkifejezés került 

a középpontba. Egyre fontosabb lett a művész 

egyénisége, a zeneszerzők egyre inkább a saját elképzeléseiket 

követték. A darabok fogadtatása persze így 

kérdésessé vált, főleg, ha az adott szerző olyan újításokat 

hozott kortársaihoz képest, amelyek a közönség 

számára nehezen voltak befogadhatóak. Nem véletlen, 

hogy olyan merészen kísérletező komponisták, mint 

Berlioz és Liszt, több bukással is szembesültek pályájuk 

során. 

A 20. századba lépve sem fogadta több megértés a 

zene nagy mestereit: jó példa erre Bartók Béla pályája, 

akinek zenéjét disszonáns hangja, válsághangulata 

miatt a sikeres indulás után, 1910 körül heves 

elutasítás fogadta. 1911-ben írott operája, A kékszakállú 

herceg vára nem is kerülhetett közönség elé, 

ennek hatására a mester 1912-ben teljesen visszavonult 

a zenei közélettől. Csak öt évvel később, A fából 

faragott királyfi váratlan sikere változtatott ezen a 

bezárkózáson. 

Az 1920-as évek azután újabb elhallgatást hoztak: 

a Bartók-darabok igazából csak az 1930-as években 

vívtak ki nemzetközi elismerést szerzőjüknek, s a 

hazai zeneélet értetlenségével még ezután is tovább 

kellett vívnia a maga csatáit. 

Ez az életút azonban arra a kérdésre is választ ad, 

hogy mi vezethet ki egy zeneszerzőt egy ilyen völgyből. 

Például egy új, gazdag ihletforrás felfedezése: 

ilyen volt Bartók számára a magyar és a kelet-európai 

népzenék megismerése, amely új, korszerű zenei 

nyelvezet megalkotására inspirálta. De segítség lehetett 

egy olyan előadó megismerése is, aki megértette 

a zenéjét, és magas szinten interpretálta azt: így 

keletkezett a Szólószonáta a zseniális hegedűművész, 

Yehudi Menuhin számára. De említhetjük a Kontrasztokat 

is, amelyet Benny Goodman jazzklarinétos és 

Szigeti József hegedűművész felkérésére írt. 

Az életút legfontosabb tanulsága számunkra ugyanakkor 

talán az, hogy amit Bartók válságként élt meg, 

az a teljes pálya ismeretében ma már sokkal inkább 

tűnik az erőgyűjtés fázisának a völgyből egy újabb 

hegycsúcsra való felkapaszkodás előtt – hiszen jól 

látjuk, hogy mindegyik alkotói szünete stílusváltásokat 

jelentett műhelyében, amelyek a megszületett 

remekművek által jelentős hatást gyakoroltak a modern 

zene alakulására. 

Galambos Boglárka Ágnes 

(Székesfehérvár) 

bakeLIT – zene és irodalom 

27 


Anilin festékcseppek 

Csontváry völgyei 

Pixel – KéPpontok 

28 

Fények és sziluettek 

A jajcei villanyerőmű hideg, fehér fénye a vízbe zúdul 

az apró ablakokon és a tátongó ajtón keresztül. 

Csendben dolgoznak a szorgos munkások, nem törik 

meg az éjszaka fagyos némaságát. A barlangban hívogató 

tűz fényénél melegszik valaki. Mint a gyenge 

csontok, oly halkan ropognak a lángok. 

Holdfényben sétakocsikáznak Athénban. Az elegáns 

urakon kalapok, a kifinomult, bódító parfümtől 

illatozó hölgyeken drága estélyik. A fehér villa 

termeiben még éjjeli ütemre lüktet az élet. Vendégek 

jönnek és mennek. Fényesen, előkelően, a gazdagság 

kegyetlen kecsességével. Vakító újhold fénye ömlik 

a házra, csordogál a falakon, és megül egy szakadékban, 

a messzi távolban. Akropolisz magasodik büszkén 

fenn a hegyen. Oszlopai közt dermedt, csöndes 

már a levegő. 

Állatok 

Könnyű lovaglás a tengerparton, az öbölben, amelyet 

magas hegyek ölelnek szerelmesen, szorosan. Állandóan 

mozgásban vannak a lovak. Egy gyönyörű pej 

megijed egy ártatlan pocsolyától, egy másik a tengerbe 

lép. Mintha én, a hétköznapi, efféle művészethez 

nem értő néző is ott lennék. A végtelen sós víz 

partján, ahol a levegő frissebb és egészen egyszerű. 

Szinte hallom a paták kaparászását a puha földön, a 

díszes kalapok susogását a vágtató szélben, a kutyák 

lefetyelését, ahogy lelkesen isznak a koszos pocsolyákból. 

És ha a lovasok folytatják útjukat a part 

mentén, én is velük tarthatok majd. 

Víz 

Zabolátlan hullámok nyaldossák vadul a titokzatos 

szigetet. Megtörnek a gyenge habgerincek, magukba 

borulnak, vízbe fúlnak folytonos egymásutánban. 

Esdeklő könyörgésüket elnyomja a sziget állandó 

zsibongása. A nevetés, a tánc, a fehér ruhás testek 

mozgásának zaja. Téboly a színekben. Őrület a kicsavart 

fák töredező ágainak néma sikolyaiban. És mégis, 

hiába halk a szenvedés s harsány a nép, a sziget 

körül végtelen a víz. 

Völgy 

A Nap félti tündöklő sugarait a csipkés hegygerinctől. 

Nem szeretné, ha vérvörössé színeződnének a 

merész csúcsok. De a völgy odalenn! Ahol biztonságban 

van a fény, és a kőmorzsák közt porcsend pihen. A 

Nagy-Tarpataki-völgy környékét javarészt sötétség 

emészti. Csak az igazán ártatlan, gyengéd teremtményeket 

kíméli. A kitaposott út szélén élő színekre 

bomló virágokat. A hátul meghúzódó impozáns kúriát. 

Lehet, hogy az ott élők tapostak utat a fénynek 

odafenn, a virágok között. 

Égbolt 

Hol kissé rideg, végtelen kék égbolt borul a festő 

szeretett helyszínei fölé, hol meg sárgás vagy éppen 

lilás. A mennybolt uralkodik, hangsúlyos, ám nem 

hivalkodó. Elveszünk benne, a színeiben, vagy éppen 

abban, ahogy a színek néhol egész szerényen, máshol 

oly bátran egymáshoz érnek. Összefonódnak, egymásba 

folynak, míg már nem látjuk a határt a narancs és a 

kék között. Gyakran az égbolt a vízre borul. Könnycseppek 

a felszínen a fényfoltok. 

Arcok 

Nem az embereken van a hangsúly, gyakran inkább a 

tájon, ami körülöleli őket. Az apró arcok gyakran 

egybefolynak, folttá lesznek, egy-egy pont csak a 

száj és a szemek. Szinte gyermekien egyszerűek. Megfoghatatlanok, 

ideiglenesek, mintha akármelyik 

pillanatban elhagyhatnák a vásznat. Kibomlanak a 

körülöttük lévő részletgazdag tájból. Ám nélkülük 

üresek maradnának a festmények. Eltűnne belőlük a 

mozgás és az élet. Csontváry alkotásaiba veszve megtaláljuk 

őt magát, kendőzetlenül, a festői szépbe olvadva, 

a színes virágaiban, völgyeiben, dombjaiban, 

minden anilin festékfoltban. 

Aranyi Panna 

(Szekszárd) 


Görbülünk 

Békebeli esős nap, a sötéttarka víz – Hundertwasser művészete 

„Az egyenes vonal az ember alkotta veszély. Oly sok 

vonal létezik, és mégis, csak egy halálos közülük: 

amit vonalzóval húzunk meg. A belőle adódó borzalmakat 

össze sem lehet hasonlítani azokkal az élettel 

teli vonalak adta veszéllyel, amelyek kanyarokat 

írnak le. Az egyenes vonal létidegen az embertől, 

az élettől és magától az egész teremtéstől.” 

(Zitate Friedensreich Hundertwasser 

– Ford.: Szentesi Eszter) 

Mint a világító torony fénye a viharos tengeren, 

van is, meg nincs is. Valahogy ő is így alkotott. Úgy 

rajzolt, mint egy gyermek, de mégsem Picasso. Témái 

mélyebbek, mint amilyet bármely gyermek akár kigondolni 

is képes lenne. A vonalai girbegurbák, nem 

ember alkotta szabályos nézet szerint húzta őket. 

De maga a természet is szabálytalan. A húsos levélben 

futó vérerek is talán csak első ránézésre tűnnek 

egyenesnek. Minden görbül valamelyik irányba. És 

lehet, ez maga az élet. A házai, amelyek mindenfele 

dőlnek, pont az életerőt hordozzák magukban, és nem 

a pusztulás fogalmát. Alkotásai a modern definíciók 

halála. Az általános nem létezik. Festményeiből szivárognak 

a színek, mintha a képkereten túlra akarnának 

folyni, a lábunk elé, minket is befedve, hogy 

eggyé váljunk az alkotással. A dombból ránk meredő 

arc. Szája virul teste csendes rózsájában, mi pedig 

nézzük, és már kiáltanánk, Gaia, bocsáss meg. Bocsásd 

meg, hogy ellened fordultunk. A festmény és én. Két 

gazdátlan lélek találkozása. 

Ez az ember áll a levegőben. Áll a tenger felett, 

annak zúg az alja. A hullámok halott kéregdarabokat 

mosnak partra. Az alattomos esőcseppektől átnedvesedett 

a ruhája. A levegő szinte szétpattan, mint az 

üveghez szorított buborék. Egyszerre olcsó és drága 

lesz az idő. Meddig maradhatok még itt? Nem szeretnék 

még indulni, itt szeretnék még maradni, ahol velem 

pulzál a világ. 

Talán ez lenne az emberiség igaz arca? A görbe vonal, 

a színek forgataga, amellyel a világot látta? 

Talán, csak mert így tudta a dolgokat elviselni. Ha 

már nem tud rajta változtatni, akkor megtanulja elviselni. 

S megfesti, ahogyan a világot látja. Mi pedig 

kijövünk a múzeumból, s mindenhol az ő házait 

látjuk. Megfestette a saját szemléletét, majd a város 

fölé emelte tornyait. Az egész város olyan, mint az 

ő festménye. A lakásait uraló egyszerűség. Ennek is 

megvan a maga oka. Mit ér egy, a művész holtáig díszített 

templom homlokzata? Mi telt olyan sok időbe? 

A részletesség. De ahol a részletek uralkodnak, ott 

nem uralkodik semmi. 

Az emberek álmai álmatlanok. S már nem csak az éjjeleik. 

A nappalaik is. Élnek csendben, a rájuk tetovált 

idillel, amely a végük is egyben. Kapálódznak, 

hogy fennmaradjanak lelkük víztükrének felszínességén. 

Hányan hallgatnak éjjelente Mozartot szerte a 

világon? Hányan ülnek most a szobájukban egyedül? 

Miért vannak ott? Meddig lehet ezt még kibírni? 

Kiborít a bizonyosság. Az agy kikapcsol, a tudat 

elmerül, a helyére pedig az a bénult és homályba borult 

labilitás lép, amelyet az a reményvesztett, megbetegített 

ember érezhet csak, akinek lénye már belehalt 

a küszködésbe, hogy más lehessen. 

Mert ha nincs két ugyanolyan levél sem a fa ágán, 

akkor mi magunk is mások vagyunk. Amikor ÉN-né 

váltunk, velünk született az igény a másra is. A környezetünk 

a harmadik bőrünk, amelyet formálni vágyunk. 

A természetből jöttünk, és vele harmóniában 

kell élnünk. Mert ha elveszünk, de nem adunk, akkor 

fellázad, és nincs esélyünk ellene. Meg kellene elégednünk 

a saját erőnkkel, amikor megismerjük a határaink 

megnyugtató végességét. 

Hirtelen mennyi ártatlan mozdulatot nem tehetünk 

meg. A másik háta csak mezítelen sírkő. S rádöbbenünk, 

milyen veszélyes is a magány. Az üres szobában 

Mozart Requieme leng, a lágy dallam befonja 

a szobát, mint egy pók, és a keserves sikolyainkat 

elnyelik a falak, a mennyezet, a szobák. 

Szentesi Eszter 


Pixel – KéPpontok 

29 


Eve mesaj – Üzenet haza 

Sztambuli emlékeim 

GPS – irodalmi útvonaltervező 

30 

„A sok, színes képeslap a kis szobám falán, 

Álmaimban arra járok minden éjszakán.” 

(Hungária – Isztambul) 

Isztambul mindenkié? 

Isztambul ambivalens. Minden ízében. Repterén neonsárga 

fehérneműben pózoló, kéjes próbababák, tetőtől 

talpig sötét leplekbe burkolózott feleségek. 

Belvárosában nemzetiszínű lobogók pirosló tucatjai, 

az utcákon évszázadokon át hömpölygő bábeli 

néptenger. Itt egyszer, váratlanul megszáll az érzés: 

a kezedben tartod a várost, s vele a történelmet. 

De ez is fordítva igaz: valójában téged tart fogva a 

genius loci. 

Magyar témák, törökül 

Talpalatnyi haza idegen, egykor ellenséges földön: 

magyar művektől roskadozik egy török nyelvű 

könyvtár. Szürreális történelmi fintor kerülget. 

A leigázott nép szellemi kincseitől horpadnak be a 

hódító polcai. Megtorpanok Gárdonyi Egri csillagokja 

láttán. Hosszas török előszó terpeszkedik az 

egri remete alkotása előtt. Mint kiderül, nemzeti 

reflexummentés céljából. Törökhonban egyértelmű 

közös közép-ázsiai eredetünk, Attila mint közös, 

dicső ősünk, nem beszélve 16-17. századi vendégszeretetünkről, 

közös uralkodásunk korszakáról. 

Kezemben Trianon tragédiájának dalnokai – Ilylyés, 

Dsida, Wass. Még törökül is érződik a hazai 

lüktetés és a sorok közti, szaggatott, fojtogató fájdalom. 

Elfeledett hősök – török végnyugalomban 

Protestáns temető kapuja tárul az iszlám világ epicentrumában. 

Szellemek nemzetközi hada sereglik 

körülöttünk. Német, holland, angol, majd végül magyar 

kísértetek. Örökké bús negyvenkilencesek, 

akik nem indultak tovább, és hatvanhét után sem tértek 

haza. Száműzetésükben is kitartó, eszményeiket 

soha fel nem adó, csendesen szenvedő hősök. Hiába az 

amnesztia ígérete, ők Sztambulban maradtak. Számos 

elfelejtett alak, sors, érdem. Elrejtve a hazai, talán 

közönyös szemek elől. Emlékük is porrá lett testükkel 

együtt. Ki hall odahaza Cseh Imréről, Kossuth 

tolmácsáról? A sírja csak két kopottas évszámról 

árulkodik. 

A halhatatlan halálos ágyánál – 09:05 

Arany ragyogásban úszik a Dolmabache palota fényűző 

fogadóterme. Nincs idő megállni, elmélkedni, 

szemlélődni. Rohan mindenki, csak a csillárok nem 

mozdulnak. Lökdösődik a nemzetközi turistacsorda, 

villognak a mobilok, de még így sem látja senki, amiről 

a fülében magyaráznak. Hirtelen megtorpanok, 

hiába szólítanak fel. Kérjük, haladjon a következő 

pontra. Lerántom a fejhallgatót. Atatürk szobája 

fogva tart. Nem ereszt az apró helyiség ijesztően 

csöndes atmoszférája. 

Úgy tűnt, mintha abban a pillanatban megállna az 

idő. Lopva a szobában álló órára tekintek. Öt perccel 

múlt reggel kilenc az első török köztársasági elnök 

halálos ágya mellett. 1938 óta folyamatosan. Halk 

neszezést hallok az egyik sarokból. Arra fordítom a 

fejem. Mintha ébredezne a falon lógó kárpit. Mustafa 

Kemál büszke portréja néz szembe velem. Úgy szemlél, 

mint aki kérdezni szeretne valamit. Erősen összpontosítok 

rá, hogy megértsem a szavát. Arról érdeklődik, 

hogy Európa befogadta-e már Törökországot, 

amelyre életét feltette. Nem tudok megfelelni neki. 

A kérdés sokkal inkább az, hogy Törökország, s 

benne Isztambul szeretne-e valaha is valahova kizárólag 

tartozni, vagy éppen különcsége teszi azzá, 

ami? 

Isztambul önmagáé 

Befogad és kitaszít szorongató ölelésével. Ki akar 

használni a bazársorok kanyargós utcáiban, s arra 

vágyik, hogy megtapasztald nagyságát a magasztos 

mecsetek szökőkútjai mellett, a padlószőnyegen 

ülve, az imámot hallgatva. Elveszejt történelmi 

mélységeiben, miközben a Boszporuszon ringatózva 

arra hív, hogy tekints rá felülről. 

Isztambul ambivalens, s mégis minden szegletében 

önazonos. 

Beleki Júlia 

(Budapest) 


Kontinensnyi panoráma 

Az európai horizont szélén 

Tizenkét csillag alkotta kör: színes kis társaság. Ha 

felnézek az égre, ahol glóriát alkotnak a kék vásznon, 

biztosan nem látok semmit. Sirály, utas szállító, 

esetleg szatellit játszik ott fent, de onnan felülről 

sem tiszta huszonhét nemzetnek az uniója. Eusztatikus 

mozgás, a nyomásmérő fel-le járó mutatója, egymás 

mellett elbeszélő politikai tektonika. 

Landolunk. Rövid, fekete csíkot fest gépünk felforrósodott 

abroncsa, belesimul az otthagyott foltokba 

a kifutópálya aszfaltján. Ez a feszült pillanat 

ébresztett rá, hogy az elmúlt huszonnégy órában 

csak megkörnyékeztem az alvást, nem sikerült rávetődni 

az ágyra. Az elkövetkezendő tizenkét óra, majd 

az utána lévő hetvenkettő sem fog másként eltelni: 

folytonos ébredés, a megismerés kontinuitása, a látással 

járó tudatosítás, háromszázhatvan fokos panoráma. 

A brüsszeli utcák szürkeségét, a légkalapácsok 

zaját nem érdemes kizárni, hiszen a nyüzsgést, dinamikusságot 

a műholdkép nem, csak a mellettem rohanó 

nagyváros adhatja át. Toronyházak uniós zászlókkal 

a gótikus katedrálisok mellett. Hatalmas ablakfelületek 

a balkonokkal szemben. Aktatáska kapaszkodik 

a metrón, papírpohár várakozik egy esőtől védett 

aluljáróban. Mennyit vagyok képes befogadni, 

és mennyi meg nem látott kép suhan el mellettem? A 

magas páratartalom játszadozik a nyomásmérővel, de 

valahogy a levegő mozgása feloszlatja a ködöt. 

Olvadt csokoládéba mártott trüffelgolyók, amelyek 

a belga kakaóporba süppednek. Elmerülünk a 

tömény európai kavalkádban. Gabonakörök által 

inspirált parlamenti spirál, napelemmel borított 

bizottsági kereszt. Ha az egyik éneklő szoprán, akkor 

a másik tüntető bariton: a mélyben mégis minden 

összecseng. 

Továbbevezek a 21. századi formavilág zaklatottságából 

Gent középkori harmóniájába. A zöldellő 

házfalak közé szorult nyugalom átjárja a testemet, 

a futó zápor se mossa le a városka festette mosolyt 

az arcomról. Egy híd alá bújt kastély, egy párkányon 

alvó macskakő. A hajók halk zúgását túlharsogja az 

áradó csend. Nyelvemen szétmállik a mézédes cuberdon. 

A tizenkét csillag otthagyja fényét Belgiumban. 

Ott pislákolnak az óriáskerék tetején, a városháza 

tornyán, de a leszállásjelző gombokon és az asztalon 

hagyott színezőkön is szentjánosbogarakként csücsülnek 

a szép emlékek. A repülő ablakából már mindent 

látok: az üvegen visszatükröződő, megfiatalodott 

arcomat és az alattam elterülő öreg kontinenst. 

Fekete Martin 

(Bana) 

Szövet(g)minták 

A történetek összekötnek – egy lapbemutató margójára 

A kipufogócső erőtlen füstje húzott tekervényes vonalat 

kocsink után. Elszántan kanyarodtunk Marosvásárhely 

felé. Hiányzott már a vár lángosillattal 

átitatott nyüzsgése, az előadások zenei aláfestése, az 

emberek ragyogó, kíváncsi tekintete. Hiányzott a nyár 

melegsége, az utazás szabadsága. 

Kövér izzadtságcseppek kúsztak végig az érdeklődők 

tarkóján és homlokán, majd az inggallérokra cseppenve 

lomhán szívódtak fel az anyag felületén. Egyre sűrűbben 

követték egymást ezek a tiszavirágéletű cseppecskék, 

amelyek kivétel nélkül minden várba látogató 

arcán megjelentek. Girbegurba életpályájuk nedves 

mintázatát hagyták maguk után. 

A fák árnyékának csalogató hűvösségében ülve a lenyugvó 

nap késztetett hunyorításra minket. A hosszasan 

elnyúló árnyékok mindamellett, hogy valóságos menedéket 

jelentettek a hőség ellen, érdekesebbnél érdekesebb 

formákat festettek a talajra. A gyep virító zöldjét tehát 

átváltotta az arany-szürke kombináció. Az árnyjáték kibogozhatatlan 

mintázatú kavalkádja tárult elénk. 

A KultFeszt megmutatta nekünk, hogy a látszólag 

szerteágazó fonalszálak néha észrevétlenül mégis 

egybefonódnak. Bár sokszor nehezen készíthető a gombolyagból 

valami valóban értékes és hasznos, mégis 

ezek azok a szálak, amelyek körbeszövik életünk minden 

mozzanatát. A fonal ugyanis formálható, egyenesíthető, 

szétszedhető, összeköthető, bogozható. Lehet 

vele kötni, horgolni, bogozni, csomózni. Néha megpróbáljuk 

a szálakat kinyújtani, kiegyenesíteni, máskor 

a rideg nyújtózkodás helyett inkább egy ölelésre emlékeztető 

csomót alakítunk ki belőlük. 

Ez a fajta melengető érzés ölelt körbe, kebelezett be 

minket a KárPit-lapbemutató minden pillanatában. Az 

érdeklődő tekintetek, a kíváncsiságot tükröző arciz- 


31 


mok, a folyóiratot lapozgató ujjak, a fülelő fesztiválozók 

látványa megerősítette bennünk az alkotni vágyás 

kápráztató érzését. Ez által egyrészt azt érezhettük, 

hogy mi is egy-egy fonalszál vagyunk, ami együttesen, 

összefonva teljesedik ki és válik produktummá. Másrészt 

azt tapasztalhattuk meg, hogy mindez idő alatt részesei 

lehettünk egy nagy és bonyolult mintának. Egy parányi 

öltés lettünk a remekmű szerkezetében. 

A gombolyag közepében lenni nem csak bíztató, szívet 

melengető érzés, hanem egyszerre felemelő is. A másokkal 

átélt momentumok, a barátokkal vagy családdal 

megosztott érzések és kalandok élményei szövik körbe 

egész lényünket. 

A történetek összekötnek. Összekötjük a történeteket. 

Felszegi Kincső 

(Szamosújvár) 

Ti mit (F)ESZTEK? 2.0 

„De vihar előtt vörösen ég a kék.” 

(Follow The Flow: Nem tudja senki) 

Már a tavalyi, ugyanezt a témát bemutató írásomban 

beszéltem a hatalmas képekként elképzelt fesztiválokról, 

amelyekhez, ha közelebb megyünk, rájövünk, 

hogy valójában kirakósok. Mert minden ember egy 

puzzle-darab, aki keresi a helyét a fesztiválterületen 

és az életben. Ez idén sem változott. 

Ugyanúgy, ahogyan tavaly, idén is elmentem az 

esztergomi MCC Fesztre. És ugyanúgy, ahogyan tavaly, 

idén sem csak egy, az Edu sétányon összegyűjtött 

kincsekkel teli szatyorral mentem haza, hanem 

egy kincses pillanatokból összeálló, képzeletbeli 

kirakóssal is. 

Fesztiválok: a nyár kezdete, amikor egyfelől hidegen 

hagy minden, ami a Feszten kívüli világodat 

jelenti, másfelől olvadozol a melegtől és rád minden 

irányból áradó szeretettől… Az éjjelek pedig a 

reflektorok fényében kivilágosodnak, s a színpadok 

előtti küzdőtéren ezerszámra csillognak a szemek. 

„[A] vihar előtt vörösen ég a kék” – zengik a hatalmas 

hangfalak, és mi azzal a tudattal bújunk vörös és 

kék hálózsákunkba, hogy a sötétben minden és mindenki 

ugyanolyan. 

A sötét, szikrázó szemű éjszakai égbolt, az esztergomi 

bazilika tornyai és a tapintatosan, a távolból 

ideszűrődő Ákos koncert üzenete mocorog bennem: 

Ilyenek voltunk… vagyunk?! 

Lojewski Erika Arina 

(Bukarest) 


32 


DÉNES ATTILA NORBERT 

(Makfalva) 

segíts ég neki 

fekete márvány ködbefont időmorzsák 

zsákon zsivalygó rozsdaette fonák 

vöröslő vérszínnel hív segítséget 

fordított fátyol saját lelke kiégett 

puttonyában mégis őriz két vértelen könnyet 

ruhasuhanás, reményfosz-lány ránéz 

rá s a könny vissza: látja mivé lett. 

halott-t-este megremeg, újra élet támad, 

ma kiömlött szemét, fáj dalom: hulla-zsák 

de Hold Napra váltást: árthatatlan jövőt lát. 

egy ÉNi célok 

Ezernyi pontosvessző után most elhagyod 

az önostorzás vesszejét. 

Vesztőhelyre vontatod vonzó reményfoszlányod. 

Zenével nyugtázod árvaságod gyönyörét. 

Hiszen te szeretted magad. 

Szereted magad. 

Az ő szerette: maga. 

Az egyetlen egy cél: egy ÉN. 

Elfoszló felelősség könny-rejtek-ÉN. 

Játszott tehetetlenség virágként nyíló erezet-ÉN. 

Magányos cédrus rajzolódik ki egy halott világ 

tenyerén. 

4 

11 

26 

29 

3 

17 

10 

18 

15 

13 

20 

6 

14 

12 

21 

27 

2 

1 1 

8 

23 

16 

5 

7 

24 

22 

28 

9 

◄◄◄ 

25 

KárPit-meder: a szerkesztői háló 

1 Aranyi Panna – Szekszárd 9 Domokos Írisz Kamilla – Brassó 17 Kemecsey Anna Viktória – Budapest 25 Picciano Alisia – Milánó 

2 Bartusz-Dobosi László – Pécs 10 Ekbauer Lili Csenge – Szombathely 18 Liszák Lili – Keszthely 26 Pozsgai Zsolt – Budapest 

3 Beleki Júlia – Budapest 11 Fekete Martin – Bana 19 Lojewski Erika Arina – Bukarest 27 Rózsa Anna – Pécs 

4 Birinyi Flóra Lilla – Budakalász 12 Felszegi Kincső – Szamosújvár 20 Melján Anna – Kecskemét 28 Sánta Eszter – Barót 

5 Boldog Zoltán – Deszk 13 Galambos Boglárka Ágnes – Székesfehérvár 21 Molnár Dóra Laura – Szekszárd 29 Szentesi Eszter – Veresegyház 

6 Csernák Zsófi a – Kecskemét 14 Gallyas Georgina – Kecskemét 22 Moroianu Anna – Barót 

7 Cservid Ákos – Székelyhíd 15 Hegyi Lili Gerda – Veszprém 23 Nagy Benedek Máté – Szeged 

8 Dénes Attila Norbert – Makfalva 16 Janzsó Dávid – Szeged 24 Pálffy Katinka – Székelyudvarhely 

19 

KÁRPIT-MEDER 

33 


„Az álom kárpótol mindenért” 

Az utolsó szó jogán 3. 

Fiatal voltam még, amikor először elöntött a vég 

utáni sóvárgás. Mostohám iránti bűnös szerelmem, 

valótlan jövőképem és minden szerencsétlen esemény, 

ami életem alatt engem ért, afelé taszított, ahová 

most megérkeztem, az örök közömbösség és a nyugtató 

érzéketlenség vidékére. Hol érzés nincs, a morfium 

vágya sem emészt, és naiv, hűtlen nejem ostobaságai 

sem űznek többé. 

„Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, 

sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik 

jók, kedvesek, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; 

az álom kárpótol mindenért.” 

Immár az álomban élek, ahol szállhatok, mégsem 

kínoz a függőség nyomora; ahol végre csak én vagyok, 

tisztán, önmagam. Az élet érthetetlen, absztrakt része 

lényünknek, és kín az, ha ezen apró elem vonja el 

mindazt, amit önmagunkból kiadni képesek vagyunk. 

Eljött tehát a pillanat, amikor énem egésze harmóniában 

válik eggyé azzal, akit tollam teremtett, 

hogy az lehessek, aki mindig is lenni akartam… 

Csáth Géza. 

Cservid Ákos 

(Székelyhíd) 

NAGY BENEDEK MÁTÉ 

(Szeged) 

Vers orvosi és egyéb dolgokról 

170-100 – művészeti tudakozó 

Rám néztél, és a patika polcain elrendezett illatos 

krémekre hasonlítottál. Vidám voltál, tiszta, mint a 

mérgek, annak ellenére, hogy téged kiválóan lehetne 

alkalmazni kóros gyulladások külső kezelésére. 

Ezért simán lehetnél elszontyolodott, de te mégis 

üde és romlatlan maradtál, talán azért, mert a gondjaid 

már sokszor magas hőfokon hőkezeltek. 

Elkaptuk egymás tekintetét, és olyan érzésem támadt, 

mint amikor tusolás után, törölközés közben 

rád nyitnak, és a szemérmetlenség, sebezhetőség, sápadtság 

és hideg közepette egyáltalán nem is veszed 

észre, hogy a másik is fázik, és meztelen. 

Elfordítottam a fejem, és bántam, hogy romlandó 

édességnek születtem, bántam, hogy így elbántak velem 

a gyárak. Bennem mindig is túltengett a tejpor, 

az emulgeálószer és a szójalecitin. Nyomokban búzát 

és dióféléket is tartalmazhatok, ezért vagyok kiszámíthatatlan, 

ezért okozok szív- és érrendszeri, valamint 

rengeteg egyéb problémát. 

„A kockázatok és mellékhatások tekintetében 

olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg 

kezelő orvosát, gyógyszerészét!” 

34 


Figyeld a pályázatokat, mert 

2023-ban számtalan lehetőséged lesz 

részt venni az MCC KáPé által szervezett 

külföldi szakmai tanulmányutakon! Az 

úticélok között szerepel többek között 

Róma, Jeruzsálem és Brüsszel is. 

ProgramON 

Figyeld a pályázatokat, és jelentkezz! 

A KárPit szerkesztősége várja azon diákok 

jelentkezését, akik szívesen részt vennének 

a folyóirat elkészítésében, akár szerkesztőként, 

akár szépirodalmi igénnyel megírt alkotásaikkal. 

Jelentkezés Bartusz-Dobosi László főszerkesztőnél 

a karpit@mcc.hu emailcímen folyamatosan. 

A következő, téli szám tematikája: MESE 

A 2022 őszén indult KaPucsínó, 

az MCC KáPé saját podcastje 

érdekesebbnél érdekesebb 

témákkal immáron 

6 felvétellel büszkélkedhet. 

Keressétek az MCC honlapján! 

n! 

A 2023-as évben Birinyi Flóra 

diáktársatok ötlete alapján 

„Kopogtatás nélkül” elnevezéssel 

útjára indítottuk a KáPé irodalmi 

körét. 

A Kör minden KáPés diák 

előtt nyitott. Mottónk: 

„Tiszta papírt kapsz tányérul” 

Szeretettel várunk 

az MCC Középiskolás 

Programjába. Jelentkezz 

a www.kp.mcc.hu oldalon! 

Szívesen alakítanád úgy a 

történelmet, hogy közben 

a problémamegoldó képességed is 

fejlődik? 

Ha a kérdésre igen a válaszod, 

akkor figyeld az e-learning 

kurzusaink kínálatát, mert 

hamarosan jelentkezhetsz az új, 

Esetmegoldás - Alakítsd Te 

a történelmet! című kurzusunkra. 

ProgramON – hovatovább 

35 

KarPit 23 3.indd 35 2023.09.04. 15:20:23

KarPit 23 3

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?