ÚJság - Tél 2020

A Mandulás tornapálya kis köre (1,4 km) végtelen hosszúnak tűnt az első alkalmakkor,
mikor nekiláttam lesétálni. Akik jöttek szembe velem azokról lehetett tudni, hogy ők
„valahonnan a messzi távolból…” érkeznek, ahol én még talán soha nem jártam,
ráadásul nem lépegetve, hanem futva közeledtek és nem csak addig voltak lendületben,
amíg láttam őket... Nemtől és kortól majdnem függetlenül, minden példa felsorakozott
előttem.
Az öröm az ürömben, hogy nem tudtam elfutni, ami a természet csodáival való találkozás
lehetőségét jelentette számomra. A lassúság egyben az érzékelések felemelő pillanatait
hozta. Mára már direkt lassítok, vagy akár meg is állok egy-egy rövidebb hosszabb időre
a barátaimnál. Igen, ismerősökké váltunk egymásnak a fákkal, bokrokkal, helyszínekkel.
Ne szaladjunk el valami furcsa külső kényszer hatására minden alkalommal a csodák
elől.
Hangok, illatok, ízek is várnak ránk az erdőben. A hangokat mindenki szokta hallani és
zörejeket, akkor is, mikor fut. De az érzékeink kinyílásához kell egy kis idő, egy kis
hangolódás, egy kis összecsiszolódás a környezettel. Az először olyan ismeretlennek és
egyformának tűnő fák, cserjék, ágak, ha hagyunk magunknak időt, elkezdenek
bemutatkozni. Hívogatni, ismerkedni és adni és adni és adni…. Minden kis helyszín
tartogat történeteket, amit szívesen megoszt velünk.
Ha sikerül egy kicsit lecsendesednünk, kérdezni is lehet a fáktól, a környezettől. Nekem
szinte minden alkalommal jött válasz. Igen, gondolati úton. Az igazán bátrak szóban is
kérdezhetnek. Ami azonban illendő, mielőtt belépünk az erdőbe köszöntsük a
természetet. Adjuk meg a tiszteletet, ha másért nem, akkor azért mert az ott élő fák jóval
idősebbek nálunk, sőt az egész erdő faunája, így van mit tanulnunk tőlük.
Leginkább a természetességet, a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a habitusunkat
illetően is. Az erdőn, a mezőn, a vízben semmi nem akar másnak látszani. Sem növény,
sem állat, sem rovar, sem alacsonyabb rendű élőlény. Nem irigykedik a másikra, minden
elfogadja, amit kap, pontosan annyit tesz, amit neki kell, de azt maradéktalanul. Közben
megküzd minden időjárási viszontagsággal, alkalmazkodik a folyamatos változáshoz és
mindezt úgy, hogy pontosan beleillik a saját környezetébe. Nem elégedetlenkedik, nem
duzzog, nem irigykedik, nem haragszik senkire és semmire. Együttműködik a
környezetével és azon keresztül az egész univerzummal. Nem véletlenül kapunk bölcs
válaszokat.
Hogy könnyű nekik? No! Hát nem mi emberek vagyunk a „nagyok”? Akik jól meg tudjuk
mutatni, de inkább mondani mi is a tuti?
Pedig a természet is kommunikál minden szinten, mára már nem ismeretlen számunkra,
aztán így is egyetértésben vannak. Még a legyőzöttek sem kérik ki maguknak a legyőző
felé… elfogadják a természet rendjét.