Duncsák Attila Szín-Játék

DUNCSÁK ATTILA
SZÍN – JÁTÉK
1

A Magyar Művészeti Akadémia tisztelettel meghívja Önt és kísérőjét
DUNCSÁK ATTILA
SZÍN – JÁTÉK
című kiállításának megnyitójára.
Helyszín:
VIGADÓ GALÉRIA, V. emelet
(Pesti Vigadó, az MMA székháza, 1051 Budapest, Vigadó tér 2.)
Időpont:
2018. május 16. (szerda) 17 óra
A kiállítás megtekinthető 2018. május 17-től július 8-ig naponta 10 és 19 óra között.
Köszöntőt mondott: prof. emeritus FEKETE GYÖRGY, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke
A kiállítást megnyitotta: SZAKOLCZAY LAJOS irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus
Közreműködött: MACZKÓ MÁRIA Magyar Örökség-díjas népdalénekes és
KOVÁTS MARCELL népzenész
Duncsák Attila Szín-Játék című kiállítása 2018-ban került megrendezésre Budapesten a Vigadó Galériában a Magyar Művészeti Akadémia
támogatásával. Ezen katalógus a tárlatot mutatja be. A kiállított festményekről készült felvételek Szelényi Károly fotóművész munkái.
A katalógusban szereplő további festményeket Eduard Szattler kassai fotóművész és grafikus fényképezte.
AJÁNLÁSOK:
A MMA egyetemes magyar kultúrában gondolkodik, melynek
kiemelkedő képviselője a felvidéki Duncsák Attila festőművész.
Munkásságát évtizedek óta figyelemmel kísérem és nagyra
értékelem. A Szentpétervári Képzőművészeti Akadémián tanult,
egy olyan városban, melynek egykori szellemi élete és különösen
múzeumai világhírűek. 1982 óta Kassán él. Több kiállítását
nyitottam meg. Az egyik megnyitóból idézek: ”Duncsák Attila
képeinél visszatérő téma a rejtőzés, különösen az álarc lehet játék,
énünk empatikus kiteljesítése, karakterizálás vagy védőburok,
de gyakoribb, hogy az őszintétlenség, a félrevezető szándék,
a belső valóság, az eltorzult és szennyezett takarása. Egy
felfordult, önmagából kifordult világ jelzése. Munkái folytatását
jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, amely
visszatekintve Máraival és Jakoby Gyulával jelezhető.”
Vigadóban megrendezendő kiállítását támogatom.
CsÁJI ATTILA,
a MMA alelnöke
Fekete Györgynek,
A Magyar Művészeti Akadémia elnökének
Felsőzsolcán volt kiállításom alkalmával találkoztam Attilával,
egy rokonszenves magamkorabeli férfi, jó benyomást tett rám.
Színvilága, kompozíciós megoldásai, figurális témavezetése
a színház világába invitál. Nagy rajztudása nyilvánvaló, amikor
egy vonallal megrajzolt aktjait látjuk. Egy érett, jó mestert ajánlok
jószívvel, a Vigadó pompás termeihez méltó festőmestert
kiállítónak.
Tisztelettel:
KŐ PÁL
szobrászművész,
a Nemzet Művésze,
a MMA rendes tagja
Heves, Maczky-Ház, 2017. 01. 25
3

Atelier művészeti folyóirat
ARS POETICA
Nagyképűség lenne saját ars poeticámról filozofálni. Még hiányzik a teljes életmű...
és még élek... Az élet gyakran magától is felvillant dolgokat, melyek művészi hitvallás
kialakítását, sőt ütközését inspirálják csodálatos módon. 1989-ben egy szép
nyári reggelen Párizsban, a Pompidou Kultúrközpont nyitására vártunk. Bámészkodtam.
Az olajfinomítóra emlékeztető, csupa rikító színű cső- és acéllemez kultúrkatedrális,
a posztmodern építészet híres alkotása előtti téren egy békés utcai komédiás társaság
produkálta magát. Pantomimek, tornászok, bohócok, táncosok – egy Fellini-filmből
kimaradt varázslatos részlet... – látványa, egy parányi nosztalgia az óriási téren,
az agresszív, harsány, geometrikus épületelemek előtt. Lehet, hogy a látvány csak engem
fogott meg ennyire, de a két „ars poetica” különbözősége kölcsönösen fokozta egymás
hatását. A modern épület és a romantika, sőt a kölcsönhatásba „művészileg” magam
is belekeveredtem. Megállt mellettem egy szürke, jelentéktelen ember – talán hajléktalan
–, kopott ruhájú, szakállas, az arca kissé gótikus jellegű. Hóna alatt egy kisszéket,
kezében egy cirádás képkeretet és egy kalapot szorongatott. Leült a székre, a kalapot
a lába elé helyezte, a képkeretet pedig az arca elé, és mozdulatlanná merevedett...,
kinézett a képkeretből a „mű”. Bizonyára ősrégi kéregető trükkről van szó, de ott, Párizsban
ez maga volt a művészi téma. Az arc a keretben – a portré – teljesen megváltozott,
és a „kéregetőművész” nagy hatással volt rám. Ez már valamiféle ars poetica…Lefotóztam,
otthon aztán megfestettem a jelenetet, és egy év múlva a prágai Magyar Kultúra
Házában rendezett kis tárlaton kiállítottam. Már a megnyitón elkelt a „rámás ember”.
Mai napig bánom, hogy eladtam, azonban az én párizsi hajléktalanom azóta is ott néz
ki a keretből egy budapesti lakás falán. Sajnálom, hogy nem dobtam semmit a kalapjába,
ő viszont élményt nyújtott nekem, sőt még némi pénzmagot is hozott a konyhára
a „rámás emberem”... Mindezt azért írtam le, mert meggyőződésem, hogy csak az
az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad.
Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon
mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényéből fakadnak, ha nem magában hordta
ki őket! Utak, módok, megoldások egy adott korszak művészetében... ARS POETICA.
Duncsák Attila / Kassa, 2004
4

Ungváron született, 1940. március 2-án. Az Ungvári Iparművészeti
Szakközépiskolában festészet szakon érettségizett, majd
1961-től a Szentpétervári Iparművészeti Főiskola diákja volt.
Üveg és kerámia szakon szerzett diplomát 1967-ben. Saját bevallása
szerint Szentpétervár barokk kultúrája, művészeti élete és múzeumai
nagy hatással voltak rá. A főiskola viszonylag szabad légköre és
kiváló tanárai egész további munkásságát meghatározták. 1967-től
Ungváron élt és dolgozott. 1971-ben a Szovjet Képzőművészek Szövetsége
és a Képzőművészeti Alap tagjává választották. Rendszeresen
részt vett a kárpátaljai művészek csoportos kiállításain, főleg üveg
és kerámia munkáival, de az Alap megbízásából murális munkákat
is tervezett és kivitelezett. 1982-ben családjával Kassára költözőtt,
majd 1983-ban felvették a Szlovák Képzőművészek Szövetségébe.
Azóta főleg festészettel foglalkozik. Több önálló kiállítása volt Kassán,
valamint Ungváron, Prágában, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen,
Komáromban, Budapesten, Debrecenben és Győrött. Csoportos kiállításokon
vett részt többek között Ukrajnában – Kijevben, Oroszországban
– Moszkvában és Szentpéterváron, valamint a franciaországi
Saint Michelben, Hirsonban és Bessanban, Spanyolországban Tenerife
szigetén, a holland Gorinchenben és Belgium fővárosában, Brüsszelben.
A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagja annak
megalakulása óta. Munkái szerepelnek az ungvári és kassai képtárak
és a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményeiben, úgyszintén
magángyűjteményekben Nyugat-Európa számos országában,
Kanadában és az Egyesült Államokban.
WWW.DUNCSAK.COM
5

SZÍN – JÁTÉK – DUNCSÁK ATTILA KIÁLLÍTÁSA A VIGADÓBAN
Hogyan vezeti be Duncsák Attila kassai festőművész a kiállítását?
„Tárlatom címe festményeim tartalmi és színvilágára utal:
játék a színekkel, színjátszás, de átvitt értelemben az emberi
élet – benne az én sorsom – metaforája is.” Majd ugyanitt: „ha
fejembe nyomom a csörgősipkát és komédiázok – nos, akkor igazat
mondhatok.”
Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy kacifántos,
az emberi élet küzdelmeit nagyon is ismerő bohóccal, bocsánat,
harlekinnel van dolgunk. Aki csak nevetés és sírás között tudja
megfogalmazni a világról való véleményét. Hát persze, de ez
a bohóc – az ecset fölkentje, a színek, formák íz-világában álmodó –
nem más, mint egy közép-európai ember. Annak összes örömével,
mert a reneszánsz fénye Szentpéterváron (az akkori Leningrádon)
keresztül, ahol a Képzőművészeti Főiskolát végezte, rá is sugárzott
a történelem minden – kisebb és nagyobb gulágokat magában foglaló
– tragédiájával.
Ez a közép-európai ember, magyarságát erősítendő, az ungvári
lakozását fölcserélendő – ahol volt elég baja, művészetfölfogása
nem illett az ukrán kazamatákból még a levegőt is elszívó kommunista
elvárásokhoz –, a múlt század nyolcvanas éveinek az elején
Magyarországra szeretett volna települni. Az akkori hivatalosság –
gyalázat! – visszautasította a kérelmét. Csehszlovákia befogadta,
az egyik kisebbségből a másik kisebbségbe kerülve (nem nagy
haladás) így vált kassai alkotóvá. A korábbi üveg- és kerámia-műfajt
odahagyván kassai festőművésszé.
Ha végigtekintünk a kiállítás korai festményein, azonnal látni, hogy
a művésznek Kárpátaljáról (a hajdani Kárpát-Ukrajnából) miért
kellett menekülnie. Az expresszionista Káosz (1981) absztraktja nem
a szokványos formákhoz, a különben szép táj dicséretében ringatódzó
„dzsanovista” igényekhez igazodott, hanem a piktor bensőben
megfogalmazódó saját erkölcsi igényéhez. És az ugyanebben
az évben készült, csaknem nonfiguratív kép, a Pieta, valamint
a modern ecsetkezelésével és formavilágával megkapó XX. századi
Madonna (1970) is – biblikus felhanggal – a véghetlen szenvedés
és küzdelem apoteózisáról regél.
Duncsák Attila akkor ébredt magára, mikor jelképrendszere –
alkati sajátságok is közrejátszottak ebben? – kezdett földúsulni.
Hogy Szentpétervár művelődéstörténeti, művészeti levegője
(Ermitázs, Marinovszkij Színház, stb.) mennyit segített az új karakter
megformálásában (nyilván segített), nem tudhatni. De azt igen, hogy
az ott töltött főiskolai időszak – megannyi klasszikusra, kifejezésmódra
ráirányítva a figyelmet – nagy hatással volt rá.
Még Kassán is érezte az ifjító szellő hatását. Amely Jakoby Gyula
posztimpresszionista, a cirkusznak és a bohócvilágnak nagy teret
szentelő festészetével csak dúsult. A maszkos örömtáncban nem
csupán a történelem nagyjait figurázza ki, lásd az Az én színházam
(2000) megannyi férfi- és nőalakja közt fókuszba került VIII. Henriket,
hanem a sors megannyi megpróbáltatása mellett is derűvel (igaz,
kesernyés derűvel) tükörbe néző sajátmagát (Portré palettával – 1999;
Maskarák – 1998; Bolondok hajója – 1991).
A commedia dell’arte talán Kassára költözött, hogy a középkori
bolondok hajóját éppúgy ringatva, mint a velencei karneválok
jelmezes forgatagában föl-föltűnő Casanovát, pódiumot ácsoljon
(vagy cirkuszi manézst teremtsen) egy végképp nyugtalan, mert
önkifejezés-lázában maga is bohócnak álló festőművésznek?
Aki a Kirakatbábukban (1986) korunk lenyomatát látja, és új akrilképében
(Tanács – 2017) pedig a pénzemberek mesterkedései
által vesztébe rohanó világ – ő az a figura, aki botjára támaszkodva
figyelmeztet – drámai kimúlását?
6

Korábbi tanulmányomban már említettem, hadd ismételjem meg,
a kitűnő francia művészettörténész, André Chastel, a reneszánsz
megszállott kutatója jellegzetes mondatát. A Fabulák, formák, figurák
című könyvében írja a tudós a maszkokról: feltámadásuk egy olyan
tevékenység keretében történik, „mely félúton van élet és művészet
között: a színjátszásban”.
Alighanem érthető már, hogy Duncsák Attila, a közép-európai vándor,
miért nyomott a kobakjára csörgősipkát. Hogy megszabaduljon élete
terheitől (a legnagyobb drámája a magyarságból való kiközösítése),
s nem kevésbé azért, hogy villódzó ecsetjével kacajjá – hol derűs, hol
kesernyés kacajjá – formálja a lét (a nemegyszer a súlyos tonnákkal
nehezített lét, gondoljunk csak a kárpátaljai magyarság újabb
megvesszőzésére, a nyelvtörvényre) ügyes-bajos, ám nemegyszer
húsba vágó gondjait. Avval, hogy mítoszi körültekintéssel a bábuk
csalfa pillantását, a lagúnákban tükröződő maszkokat, a lüktető
embertömeg életörömét s kéjes – a végtelentől a végtelenig tartó
– utazását, történelmi bűnünket, a felejtést színkáprázattá avatta –
bár Trianon tragédiája gondolatilag akarva-akaratlan ott van szinte
mindenik kompozícióban –, a legnagyobbat tette: paradox, valóság
közelivé, égető valósággá emelte a látomást.
Természetesen, hogy eljusson a magyar emlékeket arckép
(II. Rákóczi Ferenc, Szent László, Szent Erzsébet), és városszöglet,
utcarészlet és a neves székesegyház rajzolatában megjelenítő, illúziós
„léttérképéig” – Az én Kassám (2018) –, kellett a több irányból, több
szerkezeti bontással, és nem kevés technikai tudással megjelenített
élménytömbök java, a kockajáték mint az egész világra kiható Döntés
(1999), a Fellinit idéző széttört kéj megannyi mozzanata (Édes élet
– 2003), a szépséges emlékmorzsák ellenére is belénk sulykolódó
reszketés (Félelem – 2016), a szociális nyomorúság (Kéregetők – 1992)
és a Nő mint boldogságörömünk, boldogságterhünk (Örök Éva –
2007) ábrázolása is.
A valódi, kisméretű – itt címnélküli – montázsokon látni, hogy Duncsák
Attila a képszerkesztés, a szerkezeti feszültséget jelentő elemek
kohéziós erejével mily magaslatokon jár. Ugyanezt a festményeken
akrillal, kedvenc festékével végigvinni nem kis invencióra vall. S oly
elemi erejű a montázs-festmények (van ilyen kategória?) elemeinek
az illeszkedése, hogy a kontúrok láttán egymásra vont felületekre
(részegységekre) gyanakszunk, holott csak festészetileg van megoldva
az egymással érintkező sík felületek plasztikája (Törött tükör – 2006;
Séta – 2004; Örök Éva; Kollázs-triptichon – 2017; Eklektikus kép – 2015;
Félelem).
Ha elfelejtjük a korai, realista időszak sötét színeit (fekete-szürkéit,
mély-barnáit), akkor a gesztusecset megrendszabályozott lázában
születő pazar színpompa, a kékek, zöldek, sárgák, vörösek, violák,
stb. eldorádója jellemzi az utóbbi évtizedek alkotásait. A tárlat címe
arra utal, hogy ez az önkifejezői bátorság egyszerre szín is, játék is, sőt
(a két szó egybevonásával) színjáték is. Máris a harlekini lét, a maszkos
– öntörvényű – igazságszolgáltatás lényegénél vagyunk. Ezért van
szükség sok egyéb – tehetség, kitartás, meg nem hunyászkodás,
technikai virtuozitás – mellett a csörgősipkára.
Szakolczay Lajos irodalomtörténész,
Budapest, 2018
7

8
KÁOSZ (1980) / CHAOS (1980)

PIÉTA (1980) / PIETY (1980)
9

10
XX. SZÁZADI MADONNA (1970) / 20th CENTURY MADONNA (1970)

ZUHANÓ (1984) / FALLING (1984)
11

12
VÁROS (1983) / CITY (1983)

UNGVÁRI REKVIEM (1978) / REQUIEM FOR UNGVÁR (1978)
13

14
MŰTEREM (1985) / ATELIER (1985)

KIRAKATBÁBUK (1986) / SHOP-WINDOW DUMMIES (1986)
15

16
NÁSZÚT VELENCÉBEN (1986) / HONEYMOON IN VENICE (1986)

17

18
KÉK DON QUIHOTE (1985) / DON QUIHOTE IN BLUE (1985)

SZÍNHÁZ (1986) / THEATRE (1986)
19

20
UNGVÁR 1946 (1996) / UNGVÁR 1946 (1996)

21

22
VIRTUÁLIS MŰTEREM (2010) / VIRTUAL ATELIER (2010)

VELENCEI KARNEVÁL (1990) / VENICE CARNIVAL (1990)
23

24

AZ ÉN SZÍNHÁZAM (2000) / MY THEATRE (2000)
25

26

BOLONDOK HAJÓJA (1991) / BOAT OF FOOLS (1991)
27

28
MESE (1998) / TALE (1998)

29

30
MASKARÁK (1998) / MASQUERADE (1998)

31

32
CIRKUSZ (1992) / CIRCUS (1992)

33

34
KARNEVÁL (1993) / CARNIVAL (1993)

35

36
PÁRIZSI ÉJSZAKA (2006) / NIGHT IN PARIS (2006)

KÁNKÁN (1996) / CANCAN (1996)
37

38
MÚZSA (1996) / MUSE (1996)

PORTRÉ PALETTÁVAL (1999) / PORTRAIT WITH PALETTE (1999)
39

40
FRESKÓ (2010) / FRESCO (2010)

INSTALLÁCIÓ (1999) / INSTALLATION (1999)
41

42
KIRAKAT III (2000) / SHOP WINDOW 3 (2000)

DÖNTÉS (1999) / DECISION (2007)
43

44
MADONNA (1997) / MADONNA (1997)

KÉREGETŐK (1992) / BEGGARS (1992)
45

46

SZÁZADVÉGI TÁJ (1997) / LANDSCAPE OF THE END OF THE CENTURY (1997)
47

48
SZERZŐDÉS (1991) / TREATY (1991)

49

50
SORS (2003) / FATE (2003)

51

52
SHOPPING (2012) / SHOPPING (2012)

TANÁCS (2017) / COUNCIL (2017)
53

54

TENGER (2010) / SEA (2010)
55

56

SZIRÉNEK FÖLDJÉN (1991) / ON THE LAND OF SIRENS (1991)
57

58
ÁLMODOZÁS (1995) / DREAMING (1995)

59

60
KIDOBOTT BÁBUK (1991) / PUPPETS THROWN OUT (1991)

61

62

UTAZÁS (2002) / JOURNEY (2002)
63

64
BÁBSZÍNHÁZ (1994) / PUPPET SHOW (1994)

65

66
A SZENT, A BOLOND ÉS A NŐ II (1996) / THE SAINT, THE FOOL AND THE WOMAN 2 (1996)

REGGEL A MŰTEREMBEN (1996) / MORNING IN THE ATELIER (1996)
67

68
ÁLOMHAJÓ (2017) / BOAT OF DREAMS (2017)

VELENCE (1987) / VENICE (1987)
69

70
SÉTA LAONBAN (1993) / WALKING IN LAON (1993)

ESTI TENGERPART (1998) / EVENING BEACH (1998)
71

72
KIRAKAT II (1995) / SHOP WINDOW 2 (1995)

INFÁNSNŐ (2006) / INFANT (2006)
73

74
MŰTEREM HENRIKKEL (1995) / ATELIER WITH HENRIK (1995)

KÜLVÁROSI IKON (1992) / SUBURBIAN ICON (1992)
75

76

SZÉTHULLÓ VILÁG (2016) / COLLAPSING WORLD (2016)
77

78

AZ ÉN KASSÁM (2018) / MY KASSA (2018)
79

80
SÉTA (2004) / WALK (2004)

ÉDES ÉLET (2003) / SWEET LIFE (2003)
81

82
ÖRÖK ÉVA (2007) / ETERNAL EVE (2007)

PAPÍR TÁJ (2005) / PAPER LAND (2005)
83

84

TÖRÖTT TÜKÖR (2006) / BROKEN MIRROR (2006)
85

86
FÉLELEM (2016) / FEAR (2016)

EKLEKTIKUS KÉP (2015) / ECLECTIC PICTURE (2015)
87

88
KOLLÁZS TRIPTICHON 1 (2017) / COLLAGE TRIPTYCH 1 (2017)

KOLLÁZS TRIPTICHON 2 (2017) / COLLAGE TRIPTYCH 2 (2017)
89

90
KOLLÁZS TRIPTICHON 3 (2017) / COLLAGE TRIPTYCH 3 (2017)

91

EGY MÁSIK VILÁG ...
Duncsák Attila kassai festőművésznek a Kárpát-Haza Galériában
rendezett kiállításáról
/Részlet a Magyar Demokrata 2015. augusztus 5-i számában mejelent írásból/
Duncsák Attila... az elmúlt évtizedekben a felvidéki magyar és szlovákiai képzőművészet
egyik meghatározó alkotója lett, otthon és külföldön egyaránt. Festészete
legfontosabb szellemi lényegét abban körvonalazhatjuk, hogy rengeteg keserű
élettapasztalatát nem szociográfiai, szociológiai aspektusú realizmus stílus keretei között
festi meg..., látványos festői felfogásában inkább egyfajta személyes, erős gondolatiság
keretei között vall a világról, amely olykor filozófiai, ontológiai magasságokba emelkedik...
Motívumaiban ott van a valóság formavilága - elsősorban emberábrázolásában,
az arcok kiemelésével, az emberi test egyes részletei megjelenítéséban -, ám összességében
mindebből egy sajátos szürrealisztikus, víziókkal és látomásokkal telített képi
világ keletkezik... Festészetében bátran alkalmaz grafikai, rajzi eszköztárt is, így külön
egyedi minőséget teremt vonal és folt harmóniáival, disszonanciáival. A többségében
temperával festett kompozíciók mindig frissek, mozgalmasak, expresszív erejük azzal
is fokozódik, hogy eszközhasználata is eleven, textúrái gazdag manualitásúak.
Duncsák Attila arra képes, amire kevesek. Képeivel egy virtuális világba lép. Egy korábbi
interjújában így nyilatkozott: „A lényeg pedig valahol az, hogy ne ebből a világból
szóljon, hanem a képről szóljon hozzád egy másik világ.” Nos, a festő megteremtette
a maga világát..., ami képes arra, hogy megérintve a nézőt egyben bevezesse ebbe a színés
gondolatgazdag teljességbe, amely nagyon is európai, ugyanakkor – a kárpátaljai és
a szlovákiai hosszú évtizedek dacára – nagyon is magyar.
Feledy Balázs
művészeti író
92

A MÉLYRESZÁNTÓ EVOKÁCIÓ
A
gyermekkorig nyúlnak művészete gyökerei. Nem feltétlenül
a sajátjába: mindnyájunkéba. Ősmeleg lélekkuckóba, amit
a gyermeki szív tisztaságával élők örökre megőriznek. A gyermekszemű,
„a császár meztelen” igazságát kimondani képes ember
minden korok szennyes világával szemben őriz valami értékeset, ami
csak az övé. Az akril- és temperaképek mélyén ott rejtezik ama kísérő
és felnőtt voltunkban is kísértő, biztonságot nyújtó lélekotthon, ahová
boldog kevesek látnak csak be, amelyiknek valódi melegét csak
gyermeklelkűek érzik igazán. Művészete másik eredője, az ikonvilág
gondolatisága szintén munkál a képek mélyén: a gyermeki ámulat és
tisztaság olyan értelemben párosul nála a szakralitással, mint Adynál.
A „Mindenki szent, ki életet nyer” gondolatával él, s minden létező
szentségét vallja. A kidobott bábuk s más, haszontalan kacatnak tűnő,
ám valaha az élet melegét jelentett rekvizítumok megelevenednek e
kompozíciókon: színeket és formákat összhangzatba hozó, térkitöltő
képein táncot járnak az elhagyott rongybábuk, kérik az élet jogát.
E dallamfoszlányt meg igazán csak azok fogják, akik felvették az utca
kövéről a kidobott babát, s őrizték, míg lehetett. Mert kincs volt: gyermekszívű
lények összetartozás- jelképe, kicsi rongyamulett. Amint
József Attila göröngye tarka gyöngy, mégha csámpás is...
A történelmi korokat megelevenítő képeken a művész előjáratja a
megélt élményeinek mély rétegeit is. Azt jeleníti meg: az emberben
miképp él a világ, miképp munkálnak együtt a megtanultak s a megéltek,
amelyeket az idő- és képzeletrétegek egymásra gyűrtek. A játékbábuktól
a mesék ábrázolta barna árnyalású bamba behemótokon
– amilyeneket a nagykorú értelem fonák tekintetével a valóságban is
bőséggel láthatunk -, torz, csekély agyú, ám világhatalmú döntnökökön
át a nagy zöld ruhás, egyszerű életbölcsekig vagy az élet alatti
balkáni káoszig, illetve a gyönyör vágyat keltő, áttetsző szépségekig,
ochidea illatú fehér szerelemig. Az igazi szépséget, igazságot soha
meg nem látó „felnőttektől” a „Kis Hercegekig”. Ugyanígy egymásra
montírozódnak a terek.
Ezeket az élményköröket rendezi harmonikus, érett kompozíciókba.
Egyetlen képbe sűríti Casanova Velencéjét s a mai karnevált, az
életörömöt s éji kéjutazást, ólomkamrák őrizte titkokat, a lüktető
víziváros múlt s mai hangulatát. Századok ölelik egymást s adnak
itt randevút, úgy, hogy a képre álmodásban minden a helyén van.
S megidéző erejű a hangulatiság is: olyan széles a hangulati tere, hogy
a maszkok és a valóság e hökkentő játékmezeje, ha beszélni tudna,
mindent elmondana az életről, ami lényegszerű lehet s lehetett valaha
is az ember számára.A szelíd tisztaságvágy a temperamentumos
ünnepigenléssel, az ünnepi létérzés a köznapokat is fenséges életre
csókolással alkot szimbiózist. Az árnyalt fehér és vajsárga sötétebb
tónusú színekkel társul, a sápadt fehér körül színkavalkád játszik.
A hajdani nagy csábítót magához öleli egy mai maszknő, egy idei
ifjú táncos mögött végigterül a 18. század. Jelezve: él bennünk a
múlt, s anélkül, hogy hagynánk magunkat általa elnyeletni, együtt
kell látnunk magunkra találásunk érdekében idő és tér hangzatait.
Az emberlényeget kutatja. A „ki vagy te?”, „ki vagyok én?” ismeretelméleti
magasságaiban faggatózik – a földön járva. Emelkedett
művészettel szól – s meleg emberséggel, fájdalmas s öniróniával
társított mosollyal. A világ befogadásának kényszere s annak a hitnek
az ereje fűti, hogy egyszer meglátjuk egymást a maskarák mögött,
egyszer előtűnik a valódi énünk. S egyszer megismertetnek az igazak.
Álomszerű szerkesztés, ébrenlétbeli mondandó. Éber álmainkat nem
szoktuk unni, amint éji álmunk is lehet izgalmas. Itt mindkettő ránk
köszön.
Arany Lajos újságíró
93

94

„Duncsák Attila azért telepedett le 42 évesen Kassán, hogy közelebb kerüljön Európához
és kivívja helyét egy új hazában, melynek szerves része az ott élő magyarság is. Csendes
kitartással megváltoztatta életét, de ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az
álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Álmai tele vannak jelentésekkel, szimbólumokkal,
asszociációkkal, amelyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára
is. Festészetében döntő nyomot hagyott az a tény, hogy kerámia és üveg szakon
végzett a főiskolán: anyagkezelése és dinamikája emlékeztet az olvadt üvegmassza
lávaszerűségére és színpompájára. A való életben főleg Velence és franciaországi tartózkodásai
lettek meghatározóak számára.”
PhDr. Kubička Kucsera Klára művészettörténész
Születésnapi levél Duncsák Attila festőművésznek
„1982-ben, amikor Kassára települtél át..., jóleső érzéssel nyugtáztam: olyan művész
jött közénk, aki az ember ősi meseszomjával fordul a lélek és az érzékelés, az ismeret
és a sejtelem csak képekben elbeszélhető működése felé... Látod, átéled a drámákat,
a tragédiákat, amelyek velünk, és körülöttünk történtek-történnek, s tudod, hogy
e sok szörnyűség ellenére mégsem szabad feladni, hiszen a labirintusból is van kivezető
út... Nemrégen azt mondtad, hogy a bolondok hajóját kellene megfesteni, rárakni
mindazokat, akik azt hiszik magukról, hogy ők viszik előbbre a világot, holott éppen az
ellenkezője az igaz. Attila, fesd meg azt a képet, és legyen erőd a többiekhez is, hiszen
általad ama tisztelet szigetén csak így gyarapodhatnak a boldogok.”
Részlet Szaszák György Kassai kapuk c. könyvéből
„ ...Korunkban felerősödött egy ökológiai aggodalom, mely a természetet félti. De egyre
többen döbbennek rá az ember belső elszennyeződésének veszélyeire s a szennyeződés
méreteire. Ma már nélkülözhetetlen kultúrökológiáról, sőt humánökológiáról beszélni.
Duncsák művészete valahol ezzel a folyamattal rokonítható.
Europer... Tudja , hiszi, tapasztalja, hogy létezik egy haza a magasban, a magyar kulúrában,
hagyományokban, hitben, József Attila, Nagy László, Márai és sokan mások írásaiban,
Makovecz Imre organikus építészetében..., mert ez a nép minden megaláztatás ellenére
mindig megszülte azokat, akik vállalták a megfogalmazást, a kimondást, a küzdelmet
a megmaradásért, a jövőbeli kiteljesedésért.”
Csáji Attila festőművész, a MMA alelnöke
„Úgy vélem, hogy a művészet a legnagyobb szellemi és manuális képesség, amit az
ember az égiektől kapott, és ha hagyományos módon értelmezzük, úgy a humanizmus
jegyében kell születnie és az emberhez kell szólnia.
„Ember lenni mindig, minden körülményben” – ez az Arany János-idezet lehetne az én
életfilozófiám is.”
Duncsák Attila festőművész
95

Atelier, 2000, 2.szám
DUNCSÁK ATTILA A SZLOVÁKIAI MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRSASÁGA
1999-ES ÉV NÍVÓDÍJASA
A
SzMKT alapító tagja Ungváron született. A szentpétervári Iparművészeti
Főiskola üveg-kerámia szakának elvégzése után
éveken keresztül tanított, illetve murális munkákkal foglalkozott,
miután 1981-ben Kassára települt. Azóta kizárólag festészettel
foglalkozik.
Duncsák Attila széles látókörű, kitűnő megfigyelőművész. Magas
színvonalú temperaképein az élet kavarog a maga összetettségében.
A múlt és jelen közös térben, egymáson átderengve van jelen.
Nagyvonalú kompozíciói és színgazdagsága is hozzájárul a teátrális
benyomáshoz. Szerinte az egész élet egy nagy színház – s ezt nemcsak
álarcos képeivel fejezi ki, vagy a „Komédia” című önarcképével, hanem
a kompozíciók zárt, színpadszerű jellegével is. Az, hogy üveggel és
kerámiával foglalkozott, különösen korábbi festményeinek technikáján
érződik, a festék anyagszerű felrakásán. S talán épp ennek köszönhető
az a rendkívüli plaszticitás, amely képei térhatását adja.
Duncsák Attilát a sors remek humorérzékkel áldotta meg. Iróniája az
a védőburok, amelynek jóvoltából elviselte mindazt, amit az élet, a
körülményei rámértek. Mivelhogy hatvanévesen is ugyanolyan intenzitással
dolgozik és érzékeli a társadalmi valóságot, mint eddig, szüksége
is van erre a szeretetteljes iróniára, amely alkotásain tükröződik.
A kortárs művészek között ritka a hozzá hasonló figuralista festő,
kétségtelen művészi kvalitásain kívül nyilván ez is hozzájárul ahhoz,
hogy Duncsák sikeres kiállító. Egyéni kiállítása volt többek közt Ungváron,
Prágában, Budapesten, Kassán, Pozsonyban, Szencen, Debrecenben.
Nagyszámú csoportos kiállításon vett részt Oroszországban,
Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban,
Hollandiában, Magyarországon. Szívesen vesz részt külföldi alkotótáborokon,
így a hortobágyinak 1991-től szinte törzstagja, de több
alkalommal dolgozott ukrajnai és franciaországi táborokban is.
PhDr. Sz. Haltenberger Kinga
96

97

MASZKOS IGAZSÁGKERESÉS – DUNCSÁK ATTILA MŰVÉSZETÉRŐL
Modern festő. S ami ma nem annyira megszokott: figurális.
Képeiben – mindenik táblán a reneszánsz szépség korunk
izgalmával át van szellemítve – feszültség van. Összetöri
a körülötte lévő világot, hogy expresszív indulattal újat teremtsen.
Csak rá jellemzőt, a két világháború közötti kassai modernektől
elrugaszkodván is egyedit. Amíg Jakoby Gyula „bohócvilága” a
posztimpresszionistákhoz nyúlik vissza, Duncsák Attila expresszionista
hevülete már egy Picasso utáni – az összetört reményeket „sebzett”
figurák képében megjelenítő – korszak maszkos élet-halál táncát viszi
a vászonra vagy farostra.
Mintha a színház – kép a képben, álarc az álarcon – feledtetni tudná
az emberiség egyetemes szenvedésélményét, semmissé tudná tenni
a borzalmakat. Mintha a maskara – a Kárpátalja szívós megmaradásharcát
egy boldogabb élés felé fordítani igyekvő megannyi velencei
lámpás – ítélkező jókedvében túl tudna lépni azokon a golgotákon,
amelyek a kis és nagy közösséget (az eszme nevében összeterelt
népeket) Szibéria és a gulágok jégpoklában akarták megfegyelmezni.
Életútja magyarázná eme sanyarúan víg, a bohóc mindentudásával
sarkaiból kifordított világ egyetlen életes terepen – a cirkusz porondján
– való tobzódását?
Duncsák Attila – a magyar képzőművész társadalom is fejet hajthat
a hetvenéves alkotó előtt – Ungváron született (1940. március 2.)
Az iparművészeti szakközépiskola festészet szakán érettségizett,
majd 1961-től 1967-ig a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán tanult,
ahol üveg és kerámia szakon diplomát szerzett. Ez volt az a város
– a barokk kultúra jellegzetes harangtornyában élő harang szólt –,
amely múzeumaival, színházaival, hangversenytermeivel, zsongó
művészeti életével fölszabadította képzeletét. Eme, a nyiladozó
szellem értékrendjét fölöttébb meghatározó – látomásainak szabad
utat engedő – metropolisznak köszönhető, hogy művészete abba az
irányba fordult, amely jórészt a kárpátaljai festészetet nem jellemezte.
Ne becsüljük le az ottani, leginkább a természeti képekben, tájés
népélet-ábrázolatokban megjelenő coleur locale kifejezésbeli
tágasságát, érvényességét. Csakhogy Duncsákot ez nem elégítette
ki. Üveg- és kerámiamunkáival – murális terveket is készített és
kivitelezett – a helyi színt már egy általánosabb régióba emelte,
mikor is az anyagba rejtett formavilág modern életérzések
megszólaltatója volt. Jóllehet 1971-től a Szovjet Képzőművészek
Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjaként tevékenykedett –
s ezáltal megbecsülése sem maradt el –, 1982-ben mégis (minthogy
98

A nagy mutatvány – 1998), akár tükör-játékkal a teret megnyújtó
(Az én színházam – 2000; Bámészkodók – 1997) vagy éppenséggel
horizontális dinamikájú (Hatalom – 1991; Külvárosi ikon – 1992),
a jól kidolgozott részegységeknek (amelyek motívumgazdagsága
ugyancsak a színházból, a maszkos játékokból származik) fontos
szerepük van. Minthogy vonzzák egymást – ellentétben a kazettás
mennyezetek historikus négyzeteivel-téglalapjaival –, aktivitásuk teret
nyit. A hagyományos festői térformálást fölszabdalja.
kopogtatására Magyarország nem nyitott ajtót) Kassára települt.
Festészete, a régi-új szentpétervári élmény tudatos átélésével, ekkor
kezdett kiteljesedni. Számára a szívós munkával eltelt bő negyedszázad
elég volt arra, hogy művészete – nem is akármilyen karaktert mutatván
– a halált kinevető bohóc mint igazságfaktor segítségével bizonyos
modern létélmény: az emberbe bújt sátán és angyal közötti harc
(vívódó eszmélet) szimbólumon túli kifejezőjévé váljék. Időjátékában
az összetört idő drámai kolompja hallik, amely a tempera szerkezetére
is kihatással van. Az Ungvár 1946 című nagy méretű táblakép (1996)
szerencsétlenjeit: a propeller és a zárt kalitka mellett fölvillanó kalapos
hölgyet, a babatündért, a semmibe kapaszkodó kezek és a nehézkedés
törvényét legyőző kockák körtáncát ugyanaz a révület sodorja
egymás mellé, mint a középkorból ideemelt – ám az a kottaállvány
nem ez a kottaállvány! – Bolondok hajója (1991) hőseit, a cilinderes
és félprofilba vágott férfi maszk mögött rejtező félelem tulajdonosát,
a görcsös (levágott?) kézfejek és karok és a riadt, sötét Matisse-női
álarc gazdáját, s nem utolsósorban az emlék által megszemélyesített,
ám elvesző, rekvizitum-háttérként résnyire fölvillanó tájat. Ezek
az élet- és halálmaszkok színtobzódó „szenvtelenséggel” adják
tudtunkra – körforgásukat szinte csokorrá nemesíti a rejtezést érzelmi
kapillárisok összhatásában megnyilvánuló indulat –, hogy az emberi
test látványrészlegei (torz vagy torzított férfi s nő arc, mandzsettás
fehér kézfej stb.) ugyanolyan organikus mezővé nőhetnek, mint
valamely puszta vagy mező zöld jégmárvánnyá dermedő „kazettái”
(ez utóbbinak Kokas Ignác volt a mestere). S a szerkezet valóban
e felé mutat: a „halmozás” általi építkezés akár vertikális irányú,
némelykor a diagonálisokat is megmozgató (Bábszínház – 1994;
Nem annyira a groteszk, bár elmaradhatatlan, uralkodik az
idődimenziókat arcjátékkal megidéző festményeken, hanem
a műveltségi toposzokat – commedia dell’arte, Aba-Novák Vilmos-i
vásári sokadalom, stb. – ugyanazon világ sarkainak láttató rejtélyesség.
Az emlékező, a szinte érzéki módon megszólított izgalma innen is
származik: nem tudhatni, hogy ki, melyikünk rejtezik a Leonardo
„szárnyas biciklijét” zsinórpadlás-mértéknek elfogadó, többnyire az
alak belső rezdüléseit is kivetítő (némelykor a stilizált önarckép vonásait
sem letagadó) álarcok mögött. S az ecset expresszív mozgással –
egyszer csaknem a miniatúrákra emlékeztető részletességgel, máskor
ösztönszerű pászmákkal – viszi vászonra vagy farost táblára az alakok
körforgásában megjelenített, visszahozhatatlan, mert csak eme piktúra
teljességképében következetes időt. Az időt mint sorsmotort, mint
történelmi rendezőt (Finálé – 1999; Sors – 2003). Még a Portré palettával
(1999) – korábbi megnevezéssel Századvég – című festményen, eme
kitárulkozó önarcképen is észlelni az idő effajta rétegzettségét, hiszen
a fókuszban lévő alak, maga a festő is valóságos és históriai (mert csak
a megfestett művön – kép a képben – létező) nemzedékek őrtornya.
Van ebben a derűs nézésben bizonyos időn kívüliség, ugyanakkor
a düreri-kondori kéz mint propeller gesztus értékű fölidézésével
valaminő cselekvő alázat. André Chastel francia művészettörténész,
a reneszánsz megszállott kutatója Fabulák, formák, figurák című
könyvében többek között az írja a maszkról, hogy a feltámadása
egy olyan tevékenység keretében történik, „mely félúton van élet és
99

művészet között: a színjátszásban”. Ugyancsak a Maszk, maskarádé,
mascarone című tanulmányban olvasható, hogy „az álarc, azon túl,
hogy elengedhetetlen és többé-kevésbé hagyományos kelléke az
ünnepnek, s mintegy ’argumentuma’ azoknak a témáknak, amelyek
köré az ünnep szerveződik, még egy funkciót tölt be: rendes szokása
szerint felszabadít a hagyományos kötöttségek alól”. Duncsák Attila
„káoszának” mitologikus rendezettsége és megválogatott figuráinak –
a bohócnak, a harlekinnek, a királynak, a polgári dámának, a piktornak,
a reneszánsz szépségnek és korunk porcelán hidegségű arcot viselő
maskaráinak – már említett körtánca azt sugallhatja, hogy ez a világ
nevében önkereső rend (a művész játéka égi és földi hatalmakkal) átlép
a hagyományon, a megszokott kultúrákon és viselkedésmódozatokon,
hogy fölszabadítsa az emberben az akár saját kárára ítélkezőt. Tegyem
hozzá, komikusi (vagy részleteiben a felé hajló) elemek alkalmazásával.
Mindez természetesen csak félig igaz. Mert itt a rejtezés – mindnyájan
a Chastel által is említett „XVIII. századi kurtizánok tekintélyének” őrzői
s egyben irigylői vagyunk – egyúttal kitárulkozás is. Levetkezése – egy
jobb kor eljövetel reményében – félelmeinknek. Ennyiből, ha szabad
így mondani, hedonisták vagyunk. És a kassai festőművésszel ott
táncolunk, egyensúlyozunk azon a kötélen, amelynek egyik végét
Szentpétervár modernizált barokk tornyainak egyik fogja be, a másik
pedig a reneszánszig visszanyúló, „szabad vegyértékű”.
csináljon felfedésére, tehát jól szolgálta a libertinus élvhajhászást,
Így lelhetjük fel a kor erkölcsében ismét a maszk kettős funkcióját:
elrejt és ’mássá’ tesz.’ Az erős fényű színek – a határozott vörösek,
sárgák, barnák, kékek, zöldek – valósággal beragyogják a színpadot,
álom és valóság között hullámoztatva, nem kevés harlekini révülettel,
a jobbára figurális, sokszor az erős kontúroknak is jelentőséget
tulajdonító ábrázolatok témáját. Ebből a lebegésből kitűnik, hogy
Duncsák nem – vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan
Kállai Ernő „hőseit”, Galimberti Sándort, Dénes Valériát és Bernáth
Aurélt jellemezte – az életteljesség festője. Az életteljesség nála,
hiába a maszkok sokasága és a leheletnyi drámával erezett öröm
fölszabadító hatása, „halálteljességgel” van fűszerezve. (Más kérdés,
hogy a megfeszített bohóc halála kelt-e bennünk akkora megtisztító
fájdalmat, mint az Olajfák hegyén nemcsak tövissel átszúrt Krisztusé.)
Fölfedezés, elrejtés? Éppen a huszadik és huszonegyedik század
az – szomorú tapasztalat –, amely nem tud (vagy nem is akar?)
szembenézni a saját maga teremtette golgotával. S amikor Duncsák
a manézsra viszi – csak úgy szikrázik a száraz fűrészpor – a látomása
által csak még valóságosabbnak tűnő alakokat (a kerekesszéken
ülő lehet király, de igazsága csupán bábszínház), azt is tudatosítja
bennünk, hogy Velence virágzó romlottsága – a szépség és öröm
hajhászása mellett a kétarcúság – miként vált korunk béklyójává. Ha
van, minden bizonnyal ez a chasteli fölfedezésnek óramutatónkat
pörgető tanulsága. „Kedves paradoxon, hogy ugyanaz a kor fedezte
fel és alkalmazta előszeretettel Velencében a bársony félarcot,
amely arra való, hogy az arcot elleplezze, s egyszersmind kedvet
Ebből a csörgősipka ellenére is komoly – bármely színházi katarzissal
fölérő, a fény-árnyék kontrasztját mutató – élveboncolásból (a drámai
játék „dekoratív” külsőségei ugyancsak fölfedezhetők) mintha kiút
volna a tompított színű, szinte az akvarell tulajdonságait hordozó
képvilág felé való elmozdulás (Éden – 2007). S ezt kínálja a mármár
nonfiguratív irányba hajló Repülés című triptichon (2001) és
a „montázs-festészet” karakterét, a töredékességben leledző
teljességet feszes szerkezetben rögzítő Édes élet (2003), Modern madár
(2004), Séta (2004) s a 2005-ös Papírtáj, valamint a Pisanello lepkéje
is. Nem gondolom, noha a kifejezés lehetőségei és a pszichikailag
ellenőrzött módozatok végtelenek, hogy Duncsák Attilának új arcot
kellene felvennie. Művészetének mozgatója az a maszkokon átszűrt,
s ezáltal dinamikus karaktert kapó harlekini igazságkeresés, amelynek
kiemelkedő letéteményesei – A döntés(1999), A nagy mutatvány,
Az én színházam, Bolondok hajója, Maskarák (1999) – bármely nagy
múzeum díszévé válnának.
Szakolczay Lajos irodalomtörténész,
Budapest, 2009
100

ÜVEGMUNKÁK / GLASS WORKS
101

DÍJAK
1997 – Nemzetközi Művésztelepek Kiállításának Festészeti 1. díja, Ivano-Frankovszk, Ukrajna
2000 – Boromisza Tibor Emlékérem, Debrecen
2000 – A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának 1999. évi Nívódíja
2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian Region – Przemysl, Lengyelország , III. Fődíj
2013 – Magyar Arany Érdemkereszt a magyar képzőművészet gazdagításáért, kiemelkedő művészeti tevékenysége elismeréseként
AWARDS
1997 – International Art Camps Exhibition, 1st Prize in Painting (Ivano-Frankovsk, Ukraine)
2000 – Boromisza Tibor Medallion (Debrecen, Hungary)
2000 – Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia, 1999 First-Class Award of Merit
2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian Region, 3rd prize (Przemysl, Poland)
2013 – Hungarian Gold Cross of Merit in recognition of his outstanding artistic activities.
ÜVEGMUNKÁK / GLASS WORKS
102

BIOGRAPHY
Attila Duncsak was born on March 2 1940 in Uzhgorod, Ukraine.
In 1967, after graduating from Vocational Secondary School
of Visual Arts (Painting Major), he attended St. Petersburg
Academy of Craft and Design and received a degree in Glass and
Ceramics.
’St. Petersburg’s baroque culture, the city’s cultural life and museums had
a great influence on me. The school’s relatively free atmosphere and my
outstanding teachers determined my whole future career’ - he claims.
From 1967 he lived and worked in Uzhgorod. In 1971 he became a
member of the Alliance of Soviet Artists and the Fine Arts Foundation
and was frequently taking part in group exhibitions of Sub-Carpathian
artists mainly with his glass and ceramics works. He also did several
mural works as Fine Arts Foundation assignments. In 1982 he moved
to Košice, Slovakia with his family and in 1983 was admitted to the
Alliance of Slovak Artists. Since then he has been living in Košice; he is
mainly engaged in painting. He has had several personal exhibitions
in Košice and also in Uzhgorod, Prague, Bratislava, Dunajska Streda,
Komarno, Budapest, Debrecen and Győr. He has taken part in group
exhibitions in Kiev (Ukraine), Moscow and St. Petersburg (Russia),
Saint Michel, Hirson and Bessan (France), Tenerife (Spain), Gorinchen
(Holland) and Brussels (Belgium). He has been member of the
Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia since it was founded.
His works are present in art galleries in Košice and Uzhgorod, in the
Contemporary Hungarian Art Gallery of Dunajska Streda and they can
also be found in personal collections in many European countries,
Canada and the USA.
ÜVEGMUNKÁK / GLASS WORKS
103

104
CIRKUSZ (PORCELÁN, 1969) / CIRCUS (PORCELAIN, 1969)

NÁSZÚT (PORCELÁN, 1969) / HONEYMOON (PORCELAIN, 1969)
105

Fényképezte:
Szelényi Károly
(8-41, 43, 45-57, 62-63, 66-68, 70, 76-90 oldalak)
Eduard Szattler
(42, 44, 58-61, 64-65, 69, 71-75, 104-105 oldalak)
Szerkesztette:
Duncsák Oszkár
MagicCreatives.com
Kiadó:
Motte 2005 Bt.
Motte2005.com
Nyomdai munkák:
HD-HONTI NYOMDA
hdhonti.hu
2019
www.duncsak.com

108