Családi Kör, 2019. május 9.

asztalizene
Hol vannak a hippik?
Emlékeznek a „hippi” szóra? Ma már
csak retró hippizés van, de igazi bohém,
pacifista, szabados fiatalok, akik
nemcsak meg akarják, hanem meg
is változtatják a világot maguk körül, és saját
kultúrát teremtenek, izgalmas művészetet
hoznak létre, új életstílust terjesztenek, nincsenek
már. A hippik a hatvannyolcas korszellem
virággyermekei voltak, és a napokban
épp arról leveleztünk egy költő barátommal,
hogy akkor bizony forradalom történt.
Ő ezt írta nekem: „Hatvannyolc a felnőtt
ember trónfosztását vitte végbe, egy második
francia forradalom volt, ami bizonyos tekintetben
rácáfolt az elsőre. A felelős burzsoá
ember autenticitására, megbízhatóságára és
erkölcsiségére. És a legcsodálatosabb, hogy
ez a cáfolás a legeklektikusabb fiatal tömegek
önkéntelen konszenzusából fakadt fel – kár,
hogy a politikai interpretációk felmorzsolták
a semmiből jött vitalitását annak a forradalomnak.”
Magyarázatképp: ’68-ban (persze
ez szimbolikus dátum) megdőltek a polgári
viselkedési és magatartási normák, a polgár,
a Bildungsbürger, a felelősségteljes családapa,
a káder, a funkcionárius, a professzor, a nagyasszony
nem volt többé követendő példa, az
„úrias”, „úriasszonyos” viselkedés nevetség tárgyává
vált, és a magatartásbéli szabadosság,
a liberális, más szóval szabadelvű gondolkodás,
a spontaneitás, a hétköznapi művészet,
a hosszú haj és a demokratikus farmer jött
divatba. Az „Isten, haza, család” triumvirátusa
megdőlt, a fiatalok szexuális élete fölszabadult
a tiltások és gátlások alól, kialakultak az
élettársi kapcsolatok, nem a férjhez menés
meg a nősülés volt a cél, hanem maga a szerelem.
A béke és a szabad szerelem lett a jelszó
(„make love, not war”), a pénzkeresés és a státusz
megszerzése kikerült az életcélok közül,
és a személyiség kreativitása, kibontakozása,
az „örömzene” és a „mindenki művész” elképzelése
lépett a helyébe. Mindez közösségben,
nem a család, hanem a baráti társaságok sejtjeiben,
a kényszermentesség égisze alatt. A
hippi korszakban alakult ki a mai gendergondolkodás
is, a lányok, a nők nem voltak többé
házasodásra ítélve, szabadon barátkozhattak.
Az én anyám még nem mert egyedül belépni
egy kávéházba, de még cukrászdába sem, én
azonban már szabadon kocsmázhattam, ha
akartam.
A hippik és a beatnikek egyenjogúsították
a nőket, az egyik leghíresebb énekesük is lány
volt, Janis Joplin, akinek a dalai magas minőséget
képviselnek ma is. A hosszú haj azt jelentette,
hogy a srác nem pályázik a komoly
családapa és banktisztviselő státuszára, a lány
pedig nem fogta kontyba a haját, hadd lebegjen.
A nyakkendő tilos volt a hippik, egyáltalán
a srácok körében, a lányoknak pedig eszük
ágában sem volt kiskosztümben feszengeni,
sőt még melltartót sem hordtak. A férfiak a
miniszoknyának hódoltak. A lobogó haj divatja
máris szabadságról suttog, a nők fiúsan
rövidre vágott haja pedig genderforradalomról.
A fiatalok elutasították a „fogyasztói társadalmat”,
a pénzkeresés–bevásárlás–családfenntartás
tengelyt, és inkább Twiggyvé soványodtak.
A férfi–nő kettősség rugalmassá
vált, szabadon lehetett barátkozni, és elfogadott
lett a házasság előtti szex is. Nem csak a
nőt, a diákot és a gyereket sem illett verni. Ha
nem tévedek, ekkortájt alakult ki az együttjárás
fogalma, tehát hogy a fiatalok „járnak”,
nem muszáj házasságra lépniük. A kapcsolatok
önmagukért vannak, nincs céljuk.
FRANZ GERTSCH: FRANZ ÉS LUCIANO, 1973
A racionális tudatnál értékesebbnek tartották
a módosult tudatállapotokat, a zenei eksztázist,
a szabadság mámorát, a kreativitást, és
a tudatmódosító szerek, az alkohol mellett a
fű, a drogok, a gombák is segítették a fölszabadulást.
A művészet igazán nagy becsben
volt, minden kamaszfiú basszusgitáros akart
lenni, és a lányok mikrofont vettek a kezükbe.
A Beatles a világ leghíresebb zenekarává
vált, és még ezernyi eredt a nyomába. A fiatalok
együtt gyakoroltak a pincékben, nem
a számítógép előtt gubbasztottak. A nagy
művészfilmek korszaka volt ez, amelyek egyáltalán
nem számítottak „érthetetlennek”. A
szabadtéri koncertek közönsége mámorban
úszott. A képzőművészeti fejlemények gyorsan
átkerültek a hetilapokba, a grafikai dizájn
föloldotta a folyóiratok komolyságát.
Ez a szellem megtépázta a káderek és
mindennemű tisztségviselők tekintélyét. A
funkcik röhej tárgyává lettek a lenyalt frizurájukkal
meg a szürke öltönyeikkel. Nyugaton
a bankárok és a politikusok jutottak
erre a sorsra. A luxus veszített vonzerejéből,
elég volt egy hónapos szoba, bor és cigi
ahhoz, hogy jól érezzük magunkat együtt.
Udvarias csevegés helyett végtelen beszélgetések
indáztak. A kollegiális kapcsolatok
is fesztelenné váltak. A nyíltság és a közvetlenség
lekörözte a képmutatást. Mindannyian
filozofáltunk, nem kellett hozzá
akadémikusnak lenni. A művészet kiszabadult
a múzeumokból, a könyv a könyvtárszobákból.
A hippik nem a művelődés vagy
az egyetemi diploma megszerzése végett
olvastak, hanem kíváncsiságból, mélyebb
érdeklődésből és az egzisztencializmusuk
okán.
Na de hova lettek a hippik? Hippi egyes
számban nincs, csak többes számban, társaságban:
barátság mindenek fölött. Aztán valami
történt, elmagányosodtak a hippik, kihunytak
a szabadságmozgalom fáklyái. Győzött a
racionalitás, az üzlet, a kapitalizmus, és mit ad
isten, népszerűvé kezdtek válni a diktatúrák,
a tekintélyelvű rendszerek. Pártokba szorult
a szabadság, féreg formájában. A hippik által
olyannyira megvetett pénz visszanyerte
vonzerejét, sőt a boldogulás – ha nem is a
boldogság – föltételévé vált. Mi több, hatvannyolcnak
az emlékét is törölték – hogy kik? Hát
a politikusok és a bankárok. A régi rockerek
bársonyszékben ülnek, vagy hétvégi uradalmaikban
isszák magányosan a saját borukat. A
fiatal sárkányok menedzsertáskával ülnek be a
mercikjükbe. Már el se tudnám mesélni, hogy
mit értettünk régen szabadság alatt mi, akiket
még megcsapott hatvannyolc utószele.
RADICS Viktória
20 2019. május 9.